Mivel a legutóbb olyan szuperül érezte magát, ismét elvittem Gnómit magammal a barátnőm kertjébe. Amíg mi tüsténkedtünk és beszélgettünk, ő ismételten valamiféle társaságot keresett magának. Hamar talált egy megfelelőnek tűnő társat, aki egy szorgalmasan nagytakarító darázsasszonyság volt. Olyan őrült tempóban dolgozott, hogy egy pillanatra sem állt meg bokros teendői közepette. Azért azt elmondta, miért ez a nagy sietség, és hogy mit csinál éppen.
  Egyszerre két odút is cicomázott, így nem maradt sok ideje az illő bemutatkozásra, de annyi kiderült, hogy ő egy homoki hernyóölő. Elcsíptem néhány foszlányt a beszélgetésükből. Azt mondta, épp a leendő kicsinyeinek készíti és takarítja ki ezeket a pici lukakat. Itt fognak élni bezárva, ő pedig minden lakást rendszeresen meglátogat. Ilyenkor általában némi élelmet is hoz magával. A gyerekek kedvence a hernyó, szóval még örül is neki, hogy nem válogatósak, és mindig meg tudja lepni őket.

/Gnómi és a Homoki hernyóölő asszonyság/

  Megint meglepetés készült. Míg nekem fogalmam sem volt, mi a terv, Törpi már bekészült az utazásra. Mindezt olyan alaposan megfontolva, hogy semmit sem sejtettünk se a készülődés, se az út, de még a kirándulás elején se.
  Amikor majdnem megérkeztünk, láttam pár ismerősen csengő településnevet. Középiskolában voltam itt egyszer osztálykirándulni, ebből körvonalazódott az úti cél.

  Gnómi már tudta, hogy valami várféleség lesz, és nem tévedett, mert a visegrádi várhoz tartottunk. Az eszem megáll tőle néha... ez valami törpmegérzés lehet? Nagy öröm volt, hogy ismét egy itthoni várat fogunk bejárni, és hogy utána biztosan utánanézek ezzel kapcsolatban sok-sok új információnak, amikről nem tudtam, tehát következzen most néhány sorban pár érdekes adat:

  A visegrádi vár előde a tatárjárás során pusztult el. Ezt a várrendszert 1260 körül építtette IV. Béla király és felesége a hozományból. A törökök idejében a várat többször visszafoglaltuk, majd amikor katonai jelentőségét elvesztette, a török kivonult belőle, lepusztult állapotban hátrahagyva. Nagyjából 150 éve kezdődtek az első törekvések a helyreállítására, s ezek napjainkban is folynak.

  Egy kedves ismerősünk meghívott minket csónakázni a Dunára. Szép, napos idő volt, kaptunk az alkalmon, hogy megmutassuk Gnóminak a "mi Dunánkat". Mellesleg nem csónakáztam még sosem, tehát mindenképp élményszámba menő dolognak tűnt.
  Amikor odaértünk, Gnóminak már nagyon mehetnékje volt. Üdvözlés után elsőként ugrott be a csónakba, elfoglalva a létező legjobb helyet. Meg sem fordult a fejében, hogy nem csak ő szeretne jó helyen utazni a kirándulás ideje alatt.

  Alig indultunk el, a fiúk már rosszalkodtak a csónak elején. Sok érdekeset láttunk, mint például egy nagy kacsacsaládot. Amikor a közelükbe értünk, Gnómi kérésére rájuk hajtottunk egy kicsit. Ekkor kacsamama szárnyát szegetten csapkodni kezdett a vízben, ezzel akarta elterelni a kiskacsákról a figyelmet, de nem járt túl az eszünkön. Tudtam, hogy ezt csinálják, de ezt se láttam még sose élőben.
  – Nyugalom! – kiáltott oda Gnómi. – Nem bántjuk a családod, csak a színészi képességeidre voltunk kíváncsiak. Ne haragudj ránk! Nagyon meggyőzően játszottad a sérülést, köszönjük a remek előadást! – azzal továbbsuhantunk a vízen.

  A folyó közepén lévő erdős szigeteken százszámra költenek a kárókatonák és egyéb nagytestű szárnyasok. Kárókatonát sem láttam élőben, úgyhogy ez a program igazán felemelő volt már eddig is, és még koránt sincs vége a történetnek. A sziget mellett elhaladva nagy csapatban röppentek fel a fákról a madarak, tollas fiókáikat hátrahagyva, akik a sziklák közt kolbászoltak. Gnómi elsőre megijedt a nagy, fekete madárhadtól, de aztán megnyugodott, amikor látta, hogy ők jobban félnek tőlünk. Ehhez nagyban hozzájárulhatott az a tény, hogy gnómmal voltunk...

  Az egyik sziget homokos-kagylós partján megálltunk pár percre. Amint kiszálltunk, Törpi befutott az erdőbe, hátha láthatja a fákon kommunikáló madarakat, de senkit nem látott közülük. Túl sokáig maradt bent, hát kénytelen voltam utánamenni, nehogy valami vadászmadár zöld egérnek nézze. A gond ott kezdődött, hogy mire megtaláltam, engem is megtaláltak a szúnyogok. Az egyetlen élőlény, ami a természetes élőhelyemen is félelemmel tölt el, pláne akkor, ha 5-5 vérszomjas kis dög van mindkét lábamon. Viszont még sose ütöttem le egy csapásra hármat közülük... Ezt az élményt inkább kihagytam volna, de végül megtaláltam Gnómit, aki nem volt rest ez az idő alatt gondosan kidíszíteni magát, hátha nem találom meg a fák kanyargó ágai között a zöld sapkáját.

  Egyszeri alkalommal is láttuk a folyó élővilágának gazdagságát: a mederben sütkérező halakat, illetve az elillanásuk után maradt, felkavarodott iszapot, szép madarakat és bukdácsoló fiókákat, hódrágta fákat (mint a mesében), ért szúnyogtámadás és lesült a térdkalácsunk. Kell ennél több a boldogságunkhoz? Nem hiszem...

/Csíííz!/

Frissítve 2019-ben.

  Párom ismét meglepetést tervezett Gnóminak, de olyat, hogy még nekem sem árulta el, mire készül. Dinnyésen jártunk a Várparkban, ahol betekintést nyerhettünk abba, hogyan nézhettek ki azok a régi Magyarország területén épült várak, amikről manapság nem hallani, mert mindegyiket csak rom állapotban tekinthetjük meg, vagy csupán pár kőkupac jelzi a helyüket.

  Dinnyés a Velencei-tó déli partján található, a park pedig egy magántelken, könnyen megközelíthető helyen fekszik, a Kossuth utcában. Létrehozója Magyarország történelmi múltjának egy lelkes rajongója. A parkot körülvevő sétány Nagy-Magyarország formájú, és a várak is épp ott állnak, ahol egy elénk kiterített térképen keresnénk őket.

  A sétány mentén faragott oszlopokon Magyarország összes királya, fejedelme, kormányzója, nádora fel van tüntetve kézírással, ráadásul három nyelven. Legutoljára az erdélyi fejedelmek kaptak helyet az oszlopsorban. Nagyon sok elfeledett vagy sose hallott név szerepel a listában, tanulmányozzátok őket aprólékosan!

  Gnómi nagyon virgonc volt, szörnyen érdekelte őt az összes törpevár, amik különlegessége, hogy eredeti alapanyagukból lettek megépítve: ami kő, az kőből, ami tégla, az téglából, de érdekességképpen van földvár is. Ebben a földvárban gallykunyhók láthatók, apró gallylétrákon lehet közlekedni fel-le, valamint a kunyhók közt és a létrákhoz kis utacskák vannak szórva kövekből. Az épületek között látható mini tűzrakóhely pompázik, ami kiverte a cukiságfaktort. Nagyon tüneményes! El is határozta a kis rosszaság, hogy megnézi, szalonnasütésre használható-e, de azonnal mondtam neki, hogy eszébe se jusson ilyen gonosz gondolat. Mindent az szemnek, semmit aaa... izé, hagyjuk is... :)

  Mindkettőnknek meglepetésül szolgált, mikor megtudtuk a következő kirándulás helyét és apropóját. A helye a gyönyörűen helyreállított Csókakői vár, épp azért, mert nem kimondottan egy romról van szó, az apropója pedig az, hogy Gnómit (egy hónap híján) két éve látta meg párom egyedül sopánkodni a kiürített iskolában. Akkor még nem sejthette, miféle kalandos élete lesz mellettünk.

  Ez egy középkori vár a 13. századból, amit még a törökök ostromoltak. Katonai jelentőségét a 16. században elvesztette, amikor Székesfehérvár bevétele után egy évvel a várat védő katonák harc nélkül megadták magukat a vár ellen vonuló törököknek.

  Nem voltunk egyedül, akiket érdekelt a vár. Egy busznyi kisiskolást reguláztak a vezetők, hogy maradjanak nyugton. Ennek tudatában mi előrementünk, nehogy Gnómi riadalmat vagy összefogdosási vágyat gerjesszen bennük. Volt időnk mindent alaposan megnézni és összegnómolni, mert hát nem egyszerű egy iskoláscsoportot egyben tartani.

  Számtalanszor jártunk már az Angolparkban, és megannyiszor megnéztem a romokon keresztülfolydogáló vizecske és a boltívek nyújtotta képet. Elképzelni sem tudtam soha, miféle épületek állhattak itt annak idején, és milyen idősek lehetnek, de az tény, hogy a fennmaradt romok már önmagukban is egy minden bizonnyal érdekes és díszes épületkomplexumot sejtetnek.

  A telepített Cseke-tavat körülvevő vaskos fák közt sokszor elfelejtem, hogy ez egy mesterséges vidék, de épp azért, mert semmi nem utal erre. Az erdő fái között a mindent elborító borostyán, a természet hangjai, mint például a nádirigó éneke, a mókusok ugrándozása, a harkályok munkálkodása és a néha hallható vízcsobogás egy olyan felhőtlen világot láttat, aminek élmény részese lenni. Az egyik érdekessége, hogy az országban ide ültettek elsőként szomorúfüzeket.

  A sok szabadidő miatt sorban jöttek a jobbnál jobb kiránduló ötletek. Az egészben az volt a legjobb, hogy nem kellett a hétvégére várnunk. Amikor kedvünk szottyant nem otthon lenni, már ültünk is a kocsiba, hogy megnézzünk a közelben valami szépet vagy érdekeset. Ezért érdemes élni. Van, aki cigarettára költi a pénzét, hogy aztán az utcán eldobálja, van, aki elmulatja, és lehetne még sorolni, kinek mi jutott. Mi utazgatunk a közelünkben, és megnézünk minden olyat, amihez általában nem kell pénz, csak az utazásra. Gnómi is partner, mert szeret mindent látni, és azt azonnal. Hogy ne csak a németek országában történjenek várlátogatások, otthon is elkezdtük szép sorban. Első áldozat Csesznek vára volt.
  A 13. században, a tatárjárás után épült egy sziklacsúcsra. Sok kézen megfordult már. Volt királyok kezében, törökök és az osztrákok is megszállták, ezenkívül számos neves magyar birtokát képezte. Voltak, akik eladták más földekért, voltak, akik a királytól kapták a környező falvakkal együtt, volt az Esterházyaké, akik palotának rendezték be. Tökéletesen látszik a belsejében két emelet boltívmaradványa a falakon. Hogy mikori építésűek lehetnek, azt nem tudom, de mindenképp érdekes látvány! 

  Néhány nap alatt kiheverte, hogy nem lesz tetoválása. Ekkor aztán elmentünk a kertész törphöz, aki megmutogatta, milyen gyönyörű kaktuszai vannak, és milyen jól érzik magukat nála. A növények színpompás virágokkal hálálták meg a gondoskodást, amire Gnómi is méltán rácsodálkozott. Annyira belefeledkeztek a mutatós növényekbe, hogy Gnómi megéhezett, ezért hazamentünk kalácsozni.

  A két hónap alatt, amit otthon töltöttünk, megszokottá vált a majdnem mindennapos séta a Csóni-tó körül. Egyik ilyen utunkból hazafelé Gnómi megpillantotta a házunk oldalát, amin egy lepketetoválás díszlett. Arra gondolt, ha a házunknak lehet, ő is akar egyet. Épp jókor gondolta, mert terveztünk egy fővárosi kirándulást tetoválás-ügyben. Családtag varr családtagra, ennél jobb párosítás nem kell a siker érdekében. Gnómi nagyon megörült, egyből előadta a tervét, hogy ő is szeretne egyet. Kissé elhűltünk az ötleten, de tudtam, hogy nem lesz abból semmi...

  Épp elég ideje hallgatta már Törpi, hogy a környéken kapható legjobb kézműves sörök egyike a Zámolyi, ezért elvittük a sörlelőhelyre megmutatni neki, hogy nem a levegőbe beszélünk. A német sörök közül nagyon sokat végigkóstoltunk, és bár egyik jobb mint a másik, úgy gondoltam, itthon is érheti meglepetés.
  Miután vettünk néhány üveggel, bementünk az étterembe. Ebédeltünk egy jó kis zúzapörköltet nokedlivel, hozzá legurítottunk egy pohárkával. Gnómi először csak az enyémbe nyomta bele a szakállát, aztán kikerekedett szemekkel kért magának is egyet. Hiába mondtam, hogy remek, de most lebukott, mert nem hitt nekem. Legközelebb talán jobban átgondolja a hallottakat...

  Egyik nap észrevette, hogy készülődöm valahova. Csodálkozott, amiért róla megfeledkeztem. Tudtomra is adta.
  – Engem nem viszel? – kérdezte csalódottan. Láttam, hogy lekonyult a sapkája.
  – A barátnőmhöz megyek a kertbe – mondtam neki. – Szerintem unatkozni fogsz, de ha óhajtod, gyere, pattanj fel! – Így ketten indultunk neki az öt perces útnak.
  Bemutattam Gnómit, aztán elszaladt játszani, mi meg addig beszélgettünk, dolgozgattunk a kertben. Egész nap meg se mukkant, nem is kellett figyelnem rá, mit rosszalkodik össze. Gondoltam, a szomszéd kerítésén túl úgyse megy, mert csak beleakad a szöszmöszeivel, és a kertben se mehet nagyon messzire, mert még a végén elviszi egy macska. Igaz, a fűben kóborolva be tud olvadni a környezetbe, ehhez nagyon ért, szóval nem kellett túlságosan aggódnom miatta.

  A fogászat utáni pár napon kirándulgattunk a környéken. Voltunk Tatán, ahol előszeretettel sétáltuk körbe az Angolparkban lévő tavat. Láttunk egy tarka harkályt, aki egy kivágott fa törzséből kialakított svédasztalból lakomázott. Kicsit meg kellett dolgoznia az ízes falatokért, csak úgy röpködtek a faforgácsok körülötte, de láthatóan megérte, mert utána jóllakottan távozott.

  Ezután átmentünk az Öreg-tóhoz, körülnézni, milyen csemegézési lehetőségek adódnak. Gnómival a kedvencünk a baracklekváros lángos, de ő most nem akart enni, én meg most nem voltam szolidáris, úgyhogy vígan betömtem az egészet.
  Itt is sétáltunk egy kicsit. Megcsodáltuk a lemenő napban pompázó várat, és néztük, milyen nyugalom ereszkedik a színpompás víztükörre, amit csak néha szánt keresztül egy-két tovasuhanó kajakozó.

  Másnap felmentünk a Kő-hegyre, a Turul madárhoz. A mosolyturné alkalmával, amikor megmutattuk Gnóminak a mini Magyarországot, már találkozott vele, és az ablakunkból kitekintve is ellátni odáig, de valahogy még egyszer sem vittük el megnézni. Nem is értem, miért, hiszen Európa legnagyobb madárszobrához csak illő lenne elkalauzolnunk egy minden után érdeklődő, kíváncsi törpöt...

  Kis gnómunknak feltűnően rossz hangulata lett. Nem volt étvágya, és a huncutkodása is alábbhagyott némileg, amire rögtön felfigyeltünk. Azt mondta, fáj a foga, ezért olyan letört egy hete. Ha előbb szól, és nem a kertbe jár ki a törpök közé, hogy elterelje a gondolatait, főzhettem volna neki kamillateát, amitől jobban érezhette volna magát. Makacs egy teremtés, és még a gondjairól sem mindig szól azonnal. Meg is dorgáltam érte.
  – Ha hazamentünk – mondtam neki –, első dolgunk lesz fogorvoshoz menni.
  – Jaj, nnemááár... – kezdte volna, de nem tűrtem az ellenkezést.
  – Nincs apelláta! Megyünk és kész!

  Egy merő rettegés volt a bejelentés után. Szorgalmasan itta a teát, sőt, még meg is kért, hogy készítsek neki. Szerencsére épp ekkor jött a húsvét, amire hazamentünk. Hogy ne legyen egy csomóban a gyomra, először elmentünk kakas barátjához. Elterelő hadműveletnek szántam, és sikeresen összejött a dolog. Sokkal jobb kedve támadt másnapra.
  A rendelőben nagyon tetszett neki a mosolygó fog, felvidult tőle, amikor ránézett. Egy szempillantás alatt sorra került, ideje se volt belegondolnia a dologba, de nem is volt mibe, mert csak gyulladáscsökkentőt kapott, hogy jövő héten ki lehessen húzni a ferdén növő bölcsességfogát. Megrémült egy kicsit az operáció, húzás és bölcsfog szavak hallatán.
  – Ezek szerint – kérdezte kikerekedett szemekkel – én nem leszek bölcs?
  – Ó, dehogynem! – válaszolta a kedves doktor bácsi. – A kettőnek nincs egymáshoz köze. Nagy kő esett le Gnómi szívéről, és alig várta, hogy végre jóízűeket falatozhasson. Eljött a nagy nap. Most nem voltunk egyedül, a rendelőben egy kismadár várt a sorára.

  Húsvét táján mindig hazamegyünk. Itt is ünnep, ott is ünnep, hát inkább otthon töltjük. Kicsit együtt van a család, lehet egy csöppet pihenni, kirándulni, látogatóba és orvoshoz járni (ha szükséges). Úgy jött össze a dolog, hogy összesen két hónapot töltöttünk otthon.
  Elsők közt vendégségbe mentünk, mert a kakas, aki kezdetben folyton Gnómi sityakját tépkedte a gulyáspartyn, meghívta, hogy nézze meg a kertjét, milyen gyönyörű virágok nőnek benne. Megmutatta, milyen szép nagy csokor orgonát szedett az asztal közepére, ami úgy illatozott, hogy Gnómi nem bírta ki, hogy be ne bújjon közéjük. Később kóvályogva mászott ki a csokorból, úgy elbódította a finom illat.

  Másodjára a végeláthatatlan százszorszépmezőt csodálták meg. A kakas figyelmeztette, hogy ha rálép valamelyikre, rosszul jár, és Gnómi valóban figyelmetlenül léphetett, mert a kakas sapkán csípte szegényt úgy, hogy nem tudott kiszabadulni a karmai közül, amíg bocsánatot nem kért tőle. Minden reggel egyesével megnézegeti a kis virágokat, érthető, ha nagyon félti őket, bár most Törpi nem is volt huncut hangulatában.

  Mint említettem, másodjára jöttünk erre a környékre, sőt konkrétan ebbe a városba. Ismerjük a vidéket, a látványokat. Sok újdonsággal nem szolgálhat a terület – gondoltuk –, hacsak nem azokkal az apróságokkal, amiket eddig nem láttunk, mert tényleg nagyon "aprónak" tűntek. Ilyenek például a közeli púpok. A Hohentwielről szétnézve látszik néhány hegyecske, amin mintha lenne valami várrom is, de eddig nem nagyon foglalkoztunk vele. Kicsit elszálltunk az előbb említett vár nagyságától, de nem is csoda, hiszen ez az egyik legnagyobb és legrégibb várrom Németországban. Ehhez képest a többi "csak" makettnek tűnik.
  Az egyik ilyen mellett többször is vitt már az utunk, de felnézve rá teljesen úgy néz ki, mintha egyszerűen sziklás lenne. Kaptunk infót róla, mégpedig azt, hogy ott bizony valóban van egy kis várrom. Gnómi már előre sejtette, hogy nemsokára kedvére kóborolhat benne, amint időnk engedi.

   Egy kis történelem: Több millió évvel ezelőtt ezen a vidéken vulkánok működtek, így ez a vár is (a Hohentwiellel és még kb. hét várral egyetemben) vulkanikus hegyre épült. A hegy és a vár neve Hohenkrähen. Az 1880-as évek óta talált leletek szerint már az újkőkorban kultikus helyszín volt. A vár 1180-ban kezdett el épülni, ami az 1500-as évek elején, I. Miksa osztrák császárnak köszönhetően el is pusztult. A császár célja az volt, hogy lakhatatlanná váljon az épület, de miután később újból katonai szerephez jutott az erődítmény, úgy döntött, mégis felépítteti és megvastagíttatja a falakat. Az ebben az időben épült részek az 1630-as években, a harmincéves háborúban vesztek oda. Mindkét korszak megfigyelhető a romon. Kicsinek tűnik maga az építmény, de nagyobb, mint a Teck vára. (A kirándulás után Törpivel együtt kutattunk a vár története után.)
  A parkolóban letettük a kocsit, és gyalog sétáltunk fel. Lehet választani az út és az erdő között. Gnómi kívánságának engedve mi az erdei ösvényen kaptattunk fel a hegyre. Láttunk sok ibolyát, hallottunk picsogó madarakat. Némelyik hangzása olyan volt, mintha az asszony folyamatosan veszekedne az urával, ezeken egész jót mulattunk.

/Burg Mägdeberg/

  Az állatos lakásba való visszautazás közben Gnómi folyton kukkolt az ablakon. A napsütéses időben csodásan megvilágított tó és a mellettünk lévő domb nagyon vonzották a szemét. A csupasz fák közt néha kivillant egy-egy tisztás, olyankor ujjongva pogózott az ingem zsebében. Láttuk, mennyire tetszik neki a dolog, és mivel úgy gondoltuk, szép lenne onnan a kilátás, az egyik hétvégére beterveztünk egy tökéletesnek tűnő helyszínt, amihez csupán 25 km-t kell utazni.
  Eljött a hétvége, bepattantunk a kocsiba, és sejtelmesen útra keltünk, közben nagyon figyelve, hogy ne hagyjuk el a helyet, amit végül mégis elhagytunk. Visszafordultunk, amint észrevettük a hibát, ami után sokkal könnyebben megtaláltuk. Mivel az én felemen volt a keresett tisztás, végre láttam is, amit néznem kellett. Beálltunk az első parkolóba, és megindultunk a dombtetőre a legelőn át.
Gnómi előreszaladt, hogy hamarabb lássa a tavat, mint mi. Annyira mohón óhajtotta ezt, hogy felmászva a pad körül álló három öreg fa egyikére, félúton beleakadt a szöszmöszös sapkája, ettől aztán nem jutott sokkal előrébb, sőt nekünk kellett kiszabadítani. Ez a kis baleset egyáltalán nem vette el a kedvét attól, hogy jól érezze magát. Leültünk a padra, élveztük a tájat, a napsütést és a csöndet. Akarom mondani, a tó mellett futó autók táktákkolását, mikor felhajtanak a hídra, majd lehajtanak róla, de összességében véve ez sem kellemetlen az ettől függetlenül is hallható csönd mellett.
 

  Amikor beálltunk a ház elé, a fürdő lakói megismerték a kocsi hangját, amitől nagy sürgés-forgás támadt az állatok között. Végigtotyorásztak a lakáson, hogy a szoba ablakából jelezzék jöttünket a kertben lévő szürke gémnek. Az ajtón belépve láttuk, micsoda fejvesztett készülődésbe csöppentünk, pedig csak azt se tudták, hova álljanak a fogadásunkra. Meglepődtünk a kedves fogadtatáson. Gnómi mindenkihez odaszaladt, hogy megköszönje, utána rögtön mesélni kezdte, mik történtek vele otthon. Mi addig bepakoltunk, kipakoltunk, berendezkedtünk, ettünk valamit, aztán lefeküdtünk aludni, de ő még mindig mesélt.

  Rövid búcsúzkodást követően elhagytuk az állatok birodalmát, hogy hazautazzunk két hétre. Nem volt nagy szomorkodás, mindenki tudta, hogy visszajövünk még. Több említésre méltó eset történt otthontartózkodásunk alatt, amiről érdemes beszámolni. Látogatások, séták, sőt, még ünneplés is volt a két hétben. Igazán nem lehet azt mondani, hogy nem csináltunk semmit egész idő alatt.
  Az első látogatónk Zara volt, akiből kis hajas baba lett. Nagyon megnőtt az utolsó találkozásuk óta, de ez nem zavarta abban, hogy Gnómi sipkáját űzőbe vegye. A különbség csupán annyi volt, hogy most a törp bukdácsolt lélekszakadva, ha Zarának úgy tetszett.

  Amikor szépnek találtuk az időt, elmentünk Csákányospusztára sétálni. Megmutattuk neki, hogy "ő is ezt a nyugalmat élvezheti, ha a Gnómion biztosítót választja". Felmásztunk egy dombra, hogy onnan nézzünk szerteszét. Elővettük a hátitáskából az elemózsiánkat, leültünk a dombra az erdő szélén, és elkezdtünk falatozni. Kis idő múlva észrevett egy hangyabolyt két lépésre tőlünk. Láttam rajta, hogy valamit forgat a sapkája alatt: keresett egy kis botocskát, amit bedobott közéjük. A hangyák rögtön rámásztak, és csáprágóikkal fitogtatva erejüket, védekező állásba vágták magukat az égből pottyant ellenséggel szemben. Mielőtt valami gond adódott volna, odamásztam Gnómi mögé, nyakon csíptem, és közelítettem vele a hangyák felé. Szörnyen megijedt, rúgkapált, majdnem kiugrott a sapkájából szegény. Elmondtam neki, hogy ilyet nem szabad csinálni, bármilyen jó mókának tűnik is. El se tudja képzelni, milyen sok egyedből állhat a kolónia (több százezertől akár millióig), úgyhogy jobban teszi, ha nem kekeckedik velük, mert megvédik magukat a hívatlan vendégekkel szemben. Ha még sokáig folytatja ezt, a boly tetejéről is szembe spriccelheti hangyasavval egy bátor kis dolgozó, akkor aztán megnézheti magát. Sőt, ha valaki elpletykálja a királynőnek, körlevélben vagy plakátokon fogják odabent hirdetni az ellenséges törpöt. Jól gondolja meg, mert egy hangyakirálynő (fajtól függően) akár 10-15 évig is elél, és akkor nem lesz nyugta tőlük egy darabig...

  A Boden-tó csücskében elég közel voltunk Schaffhausenhez, hát megnéztük a neten, mit tud. Hallottuk, hogy nagyon szép, de még nem tudtuk, miért mondták többen. Mindenesetre beterveztük, mint egy lehetséges kirándulási célpontot a maga 40 kilométerével. A műholdfelvételen látszik a Rajna-vízesés, ami Neuhausenben található (Neuhausen am Rheinfall). Már értjük, miért szép a környék. Nem tétováztunk sokat: útvonaltervezés, parkoló keresés; a közeljövőben, mondjuk, holnap már indulhatunk is. Szerettük volna megmutatni Gnóminak, hogy több említésre méltó vízesés található a közelben. Ennél többet egyelőre mi sem tudtunk. Hanem, amikor odaértünk...
  Sikeresen megtaláltuk a parkolót, és a jegypénztár sem okozott nagyobb kihívást. Megvettük a jegyeket, amikben benne volt a kastélybelépő, ezután szétnéztünk a környéken. Kezünkben a nemsokára emlék pozícióba emelkedő jeggyel kerültünk egyet a jegyiroda alá, ahonnan a kopasz fák között látszott, hogy a vízeséstől 100 méterre, a folyó feletti viadukton épp áthalad a vonat, majd eltűnik a hegyben, a kastély alatt.

  Bementünk a vár főkapuján, hogy megközelítsük a vízesést. Először innen próbáltuk megnézni. Gnómi felugrált a falra, kinézett mindenhol, ahol csak tudott, hiába mondtam neki, hogy vigyázzon, mert ha leesik, nem megyünk utána. Annyira türelmetlen volt, hogy már átszaladt a forgókapu alatt, amin mi csak a jeggyel tudtunk átkelni. A kapu után a liftekhez értünk. Amikor meglátta a kis zöldség az átlátszó liftet, először kissé elhalványodott, de aztán belülről nagyon élvezte a látványt, ami a szeme elé tárult. Mint említettem, türelmetlenkedett. Leteremtette a liftet, miért olyan csiga lassú. (Ezúton szeretnék elnézést kérni, minden csigabigától, aki ezt a bejegyzést olvassa: nem gondolta ám komolyan...)

  A lifttel lemenve a platformon megláttunk egy veszélyt jelző táblát. Nem tudtam teljesen értelmezni. Szerintetek lökdösődő vagy szteppelő gnóm veszélytől kell tartani? Mindenesetre szemmel tartottuk, nehogy valakiben riadalmat keltsen a szeleburdisága. Szerencsére nem volt probléma vele, mert lenyűgözte a vízesés,  a viadukt, a hangzavar, a szivárvány és minden, amit látott.

  Mivel Gnómi visszafogta magát hepciáskodás terén, ezért ígéretemhez híven elmentünk a Hohentwielhez megnézni, mi változott egy év alatt, azon kívül, hogy semmi, és még az idő is épp ugyanolyan, mint akkor volt. Most nem söröztünk, hanem forralt boroztunk. Ő is kapott egy bögrével, nehogy később a fejünkhöz vágja, hogy ő sosem kap ilyesmit. Szép lassan elkortyolgattuk, utána kellően felmelegedve indultunk neki a vártúrának.

  Szabadon kóborolhatott, amit alaposan kihasznált. Hajmeresztő manővereket végzett abban a tudatban, hogy neki aztán mindent szabad. Bár nem teljesen így értettem a szabad mászkálást, hiszen ki tudja, mibe gabalyodik bele, míg nem látjuk, vagy melyik pillanatban kap alá a szél, hogy aztán sose lássuk többé. Nem mindig értékeli kellően, ha aggódunk a sapkája épségéért, de eljöhet még az az idő, amikor erre is sor kerül.


  Vidáman pózolt az évszámos téglával, amin 1554 áll. Már előzőleg is nagyon megtetszett mindkettőnknek. Utánanézve kiderült, hogy abban az évben nagyszabású építkezés, átalakítás folyt. Württembergi Ulrich herceg fia, Christoph von Württemberg alakíttatta át a hercegi palotát 1553-54-ben.

  Két hetet töltöttünk a csillagos lakásban, utána egy állatoktól zsongó helyre kerültünk. Előre biztosítva volt az unalommentesség. Bár nem ment könnyen a dolog a fürdőszoba lakóival... Sokan nagyon fent hordták a csőrüket. Próbálkozott így, próbálkozott úgy, de elég elutasítóak voltak. Például a kacsa család, akik majdnem letúrták a fürdőkádba szegény Gnómit. Még köszönni sem akarózott nekik.

  Aztán ott volt az a társaság, akik elfordultak tőle. Egyedül a legkisebb kacsa fordult hátra jobban megnézni, mert ő még nem látott törpöt. Hallott már róla, hogy milyen huncutak tudnak lenni, és sok történetet mondtak neki a többiek, ezért kissé félve nézte a jövevényt. Emellett azt is látta, hogy a másik kettő barátja szívesen fogadta az új lakót, jól mókáztak együtt, nem voltak ellenségesek vele, így később neki is megváltozott a véleménye a törpökről.