A Duna alámerüléséről írtam már. Akkor sajnos nem láttuk, ezért máskor is elmentünk megnézni, hátha egyszer szerencsével járunk, és valóban sikerül elcsípnünk a kiszáradt folyómedret. Megígértem, hogy megírom, milyen volt, és eljött a pillanat, amikor – bár jókora késéssel, de – végre közhírré tehetem az eseményt.

  Izgatottan indultunk el a parkolóból a folyó felé, amit fokozott az a tény, hogy a törpök minduntalan megálltak valami érdekesnek tűnő dolog vagy élőlény mellett. Először a hintát rohamozták meg, hát meg kellett várni, míg megunják. Olyanok, mint a gyerekek: nem lehet sürgetni a továbbhaladást, mert akkor a legjobb szórakozástól fosztjuk meg őket. Meg kell szemlélniük minden apróságot, különben mit sem ér a kirándulással töltött idő.

  Természetesen most is felfigyeltünk a trollkodó gnómveszélyt jelző táblára, de mivel ismét gnómokkal voltunk, nem fenyegetett minket semmi ilyen veszély. Bátran csatangolhattunk, amerre kedvünk tartotta. Sokszor kellett megállnunk, mikor egy-egy termetesebb csiga került az utunkba. Bibircsék készségesen átsegítették őket a túlsó oldalra, persze mondanom sem kell, hogy tele volt a környék velük. Mindenhol fehérlettek és barnállottak, mi pedig folyton kerülgettük őket, egymást figyelmeztetve, nehogy valami bajuk essen.

  Végre elértünk az első sárga köves úthoz. Előző látogatásunk alkalmával ez a rész még víz alatt volt, most azonban be lehetett menni a növények közé. Nemcsak mi jártunk itt, akkor épp egy család szórakozott a vízben: mezítláb sétáltak be a sekély részre. A gnómoknak megtiltottam, hogy bemenjenek, mert elég nagy volt a sodrás ahhoz, hogy magával vigye mindkettőjüket. Igaz ugyan, hogy a gyönyörű, hosszú hínárokban meg tudtak volna kapaszkodni, míg belábalunk értük, de inkább jobb az óvatosság ilyen tekintetben.

  Számítottunk rá, hogy a mederből elvonul annyira a víz, hogy a kis apróságok igazán nem mindennapi élvezetben részesülhessenek, ezért titokban magammal vittem a törpdeszkát, mert a Duna-mederben gördeszkázó törp hatalmas kuriózumnak számít; még egy is, pláne kettő! Amikor még bőszen hömpölygött a folyó, már akkor láttunk több lejáratot, de most, hogy kezdett elfogyni belőle a víz, sokkal izgalmasabb volt az egész. Hamarosan megtaláltuk a megfelelő lépcsőt, és lesétáltunk a folyómederbe. Csuda egy látvány volt, ahogy a meder szélén, szemmagasságban, kiszáradt füvek és egyéb növények kisebb gallyakkal együtt, csomókba állva voltak fennakadva a zöldellő fákon, bokrokon, amik a magas vízállásoknak és az erős sodrásnak köszönhetően kerültek oda.

  Egyedül voltunk a medernek ezen a részén, itt állt még némi víz középen annyira, hogy ne lehessen száraz lábbal a túlsó felére menni, de nem kellett a gnómokat félteni, mert a sapkájuk teteje mindenhonnan kikandikált volna a vízből. Elővettem a deszkát, készítettem egy rögtönzött biztonsági kötelet, és így engedélyt kaptak egy kis gördeszkázásra. Olyan tündériek, mikor ilyen jól szórakoznak! :)

  Nagyjából fél óra múlva, miután kijátszották magukat, a száraz részen továbbsétáltunk. Mellettünk egyre jobban elfogyott a folyó. A mederszéleken szépen látszott, hogy a víznyelőkön lefolyt víz csatornákat vágott az iszapba, persze már száraz volt mindegyik, mert rég eltűnt róluk a Duna.

  Ha tartósan száraz, csapadékmentes az idő, hosszú hónapokon keresztül ilyen kopár a meder, ezért rengeteg zöldellő szigetecske emelkedik ki belőle, az egyik ilyenen például hatalmas lapulevelek nőttek. A kis törpök felmásztak egy megtermett példányra, és kedvükre hintáztak rajta, mert mindkettőjüket könnyűszerrel elbírta. Mi addig előrementünk felfedezni a terepet. Nem mentünk messze, és elfogyott a folyó. Megtaláltuk a lefolyót is, ami szörnyen érdekes látvány volt! Nem maradt belőle több, mint egy átléphető kis erecske. A sodrása elég erős volt még így is, és a lefolyónál guggolva hallani lehetett, ahogy gluggyogva eltűnik minden, ami beletéved. Egy csöpp gát volt rögtönözve mellé, amit nem tudtunk, miért kell oda.

  Kinézelődtük magunkat, és kicsivel tovább mentünk, de a törpök még maradtak egy darabig. Egyszer csak lélekszakadva rohannak utánunk, hogy jöjjünk gyorsan, mert nagy baj történt! Nem tudtuk, hirtelen milyen baj adódhatott, hiszen mindkettőjükön rajta volt a sapka, ennél nagyobb problémája meg nem hiszem, hogy lehet egy törpnek... Futottunk, ahogy tudtunk, és ekkor megmutatták, hogy a lefolyóba beszorult két parányi halacska, és nem tudnak kivergődni a lezúduló víztől. Ha ki is tudtak volna keveredni belőle, a gát miatt semmi esélyük nem lett volna arra, hogy kiszabaduljanak a víznyelő fogságából, és ekkor kiderült számunkra, miért olyan fontos az a kis tákolmány oda. Mi is megerősítettük egy kicsit, hátha kevesebb hézag marad a későbbiek folyamán idesodródó áldozatoknak, ezután óvatosan kiemeltem szegényeket, elsétáltam velünk húsz méterrel odébb, és ott bedobtam őket egy kisebb sodrású helyre. A hínáros részen is voltak kis rajok, biztosan eltaláltak mindketten odáig vagy még följebb is, és remélhetőleg egy életre megjegyezték, miért nem szabad elkóborolni a többiektől.

  Mondhatni ez volt a nap fénypontja, hogy megmentettük a két apró élőlényt. Ha Bibircsék nem veszik őket észre, ki tudja, meddig vergődtek volna ott reménytelenül. Számtalanszor bebizonyosodott már, mennyire megéri, ha az ember társaságában van egy gnóm (vagy kettő a biztonság kedvéért), mert ők olyan szemfülesek, hogy mindent észrevesznek, amit mi nem.

  A halacskamentés után nem történt semmi említésre méltó; a visszafelé út is hasonló módon elnyúlt a sok csiga és egyéb érdekesség miatt, és még egyet hintáztak, mielőtt hazamentünk volna. Ez a nap szuperül sikerült, nagy élmény volt. Biztosan nem felejtjük el, amíg csak élünk!