Január első napján, a bécsi koncert alatt leesett a hó. Olyan jól esett a kellemes táj látványa, hogy beterveztünk egy esti sétát. Amíg besötétedett, és indulhattunk végre, végtelen sok idő telt el a kis apróságok számára. Addig is egész nap az ablakban lógtak, lesték a fákat és a szépen kirajzolódó utakat.

  Este aztán a Fő térre gyalogoltunk, mert ott ilyenkor biztosan hangulatos dolgokat találhatunk. A karácsonyi bódék még álltak, az adventi kalendár kinyitogatva fagyoskodott a téli időben, a hatalmas fa kivilágítva pompázott és egy jászolfaragást találtunk a hóval borított téren. Bircsiéknek is van némi fogalmuk a jászolka kinézetéről, hiszen nem az ágy alatt nevelkedtek eddig, ezért egy furcsa dolgot szúrtak ki a jelenetben.

  Látható a kisded és szülei, a szokásos néhány állat a jászol körül, valamint a háromkirályok ajándékaikkal. A furcsaság már ezen a képen is látszik, nem kell hozzá nagyon keresni sem. Értem én, hogy milyen nagy magyar érzület van népünk szívében, és valószínűleg az alkotóéban (vagy megrendelőében) is, de miért kell ennyire nyilvánvalóan átformálni egy, a világ majdnem minden táján ismert történetet, hagyományt, vallási jelképet?

/Bircsi mondja: HÖ?/

  Engedtessék meg, hogy itt jó magasra felmutassam a szarkazmustáblám! Azt gondoltuk, a szokásos kis jászolkát találjuk, ami annak idején különben is az út túlsó felén volt, a fenyőfák közelében. Ha hóhullásban sétáltunk arra, mindig felbámultam a lámpaoszlopok fénypompájára, és gyönyörködtem a rohanó pelyhekben. Olyan volt, mint a hiperűrsebességre kapcsolás... Na de erre aztán igazán nem számítottunk. Bevallom őszintén, hogy – vallás ide, vallás oda – én ízléstelennek találtam, persze lehet, hogy egyedül vagyok vele. Sebaj, a látvány kárpótolt a jászol miatt.