Kirándulni támadt kedvünk, így a kolbingeni erdőt választottuk ki célpontnak. Jártunk már itt egy évvel korábban, megtekintettük a cseppkőbarlangot és a közelben lévő tanösvényt, valamint a vadaskertet is, amit ez alkalommal sem hagytunk ki, de először az erdőben kóborlás csábított minket.
  Elsők közt bukkantunk rá egy kilátóra, ahonnan végigkémlelhettük az ágakat, hogy vajon mik rejtőzködnek a levelek mögött.

 Legutóbbi látogatásunk során nem mentünk be az erdőbe, szóval nem tudhattuk, mit találunk odabent. Hol egy nagy kupac hangyaboly, hol vannak leszakadt ágak, famatuzsálemek, szederbokrok... Minden erdő egy-egy kifürkészésre váró terület, ahol rá kell ismerni az ismerős hangokra, élőlényekre, meg kell találni a megfelelő ösvényeket, amik a legjobb szórakozáshoz vezetnek.
  Gnómi nagyon meresztette apró szemeit, de a bent lakó élőlények elbújtak előle. Bircsi is hiába bámulta az ágakat, egy teremtett lelket sem fedezett fel odabent. Fáradhatatlan türelemmel nézelődtek, mígnem Bircsi szeme megakadt a kilátó tetejére erősített távcsövön.

 Több se kellett neki, azonnal belenézett, hátha talál valami érdekes állatot. Kitartását siker koronázta, mert elkapott egy vörösbegyet, aki azt hitte, megússza, hogy egy törp lencsevégre kapja, de utána hamar rájött, hogy tévedett. Ezután egy vörösbegytől szokatlanul morcos ábrázattal röppent tova. 

  A kilátó kilátását követően folytattuk sétánkat, és beljebb merészkedtünk az erdőben. Csuda izgalmas dolog, ahogy meg-megállva, figyelmesen, csöndben álldogálva meghalljuk az erdő neszét. Sok parányi lény végzi a dolgát, legtöbbjüket észre sem vesszük a levelek fonákján, de ha gnómtulajdonos az ember, megtapasztalhatja, hogy a fakéreg alatt sincs biztonságban senki, a törpszemek elől egy élőlény sem bújhat el.

  Beljebb sétálva az ösvényen, üdítően finom gombaillat csapta meg az orrunkat. Csak úgy vonzotta magához a két kis törpét! Mindig nagy örömmel pihentetik popójukat egy-egy jól megtermett kalapon, ezért hamar megkeresték, merről jön a jóleső illat. És láss csodát: egy hatalmas méretű gnómfalvat találtak az apróságok! Csuda nagy boldogság és öröm volt ez a nagy felfedezés, gyorsan bekopogtak hát az első ajtón. A sietős kopogás hatására az ajtó nyikordult egyet, majd kitárult. Megszeppenve néztek egymásra.

  – Hahó! – köszönt be Bircsi.
  Semmi válasz.
  – Van itthon valaki? – tudakolta Törpi.
  Még mindig semmi.
  Beléptek hát a parányi lakba, hogy jobban megszemléljék, milyen is egy autentikus gnómotthon az erdő kellős közepén. Míg ők az élet legcsekélyebb nyomai után kutattak, mi folytattuk sétánkat az ösvényen. Szokatlanul sokáig elmaradtak, ezért megálltunk, hogy bevárjuk őket. Néhány perc elteltével már láttuk is őket, amint lélekszakadva rohannak felénk. Teljesen kifulladtak, alig kaptak levegőt, miközben áradtak belőlük a határtalan lelkesedéssel elmondottak. Alig néhány szót értettünk abból, amit lendületesen és egymás szavába vágva elbeszéltek nekünk, de az derült ki számunkra, hogy a falu lakatlan ugyan, ennek ellenére óriási élményben volt részünk, amiért ilyen nyilvánvaló jelei mutatkoztak a helyi törpfauna méretének.

  Nem számított, hogy nehezen tudunk kihámozni a szóáradatból pár érthető szót, ők folyamatosan mondták a magukét, és ez egészen addig tartott, míg kiértünk az erdőből. Elénk került a vadaspark. Az állatok már messziről kiszagolták az ismerős gnómsapkák illatát, ezért kis törpjeink sokkal kisebb riadalmat okoztak, mint tavaly. Bátrabban jöttek a kerítés közelébe, hogy alaposabban megszaglásszák a bozontos szakállakat.
  Az enyhe feszültséget az okozta, hogy a vadaskert lakói nagyon is tisztában voltak a gnómok szeleburdi és rakoncátlan mivoltával.
  – Szia! – köszönt Gnómi. – Remélem, nem félsz tőlem! És azt is, hogy nem akarod megcsócsálni a szép zöld sapkám! Engem Gnóminak hívnak.
  – Szia, Gnómi! – üdvözölte a legközelebb merészkedő jószág. – Én Szarvas Szimóna vagyok. Nem óhajtom megkóstolni a sapkád, mert tudom, hogy csupa szösz, alig tudnám kipiszkálni a fogaim közül...
  – Ó, hát ez igazán megnyugtató hír!
  Gnómi szerette volna kicsit megváltoztatni a gnómokról kialakult általános véleményt, ezért elmondott egy pár viccet. Sose hallottam még viccet mesélni, ezért elkezdtem hegyezni a fülem, hátha elcsípek néhány mondatfoszlányt a beszélgetésből...

  – Miért vigyorog a kerti törpe? – Kérdezte Szimónát.
  – Mert megint valami csintalanságot forgat a sapkája alatt? – tudakolta a szarvaslány.
  – Nem! – válaszolt Gnómi. – Azért, mert egy fűszál csiklandozza az orrát!
 

  Szimóna hahotázni kezdett a csattanó hallatán, annyira tetszett neki. A többi beszélgetésüket nem is hallottuk tőle, olyan jókedv kerekedett gnómok és szarvasok között. A kezdeti hűvös hangulatot felváltotta a érdeklődő kíváncsiság, ami a vadak között futótűzként terjedt el. A kis törpöket a közelben lévő játszótér sem vonzotta annyira, mint a kellemes társaság, ezért nélkülük ültünk le egy árnyékos padra. Csak egy vérbeli gnómtulajdonos tudja igazán értékelni, ha akad pár gnómmentes pillanata, pláne, ha az egy egész órán keresztül tart... Már előre örültünk neki, hogy a törpökkel kellően elfáradva érünk haza, és egész éjjel csínymentesen durmolnak majd a kanapé sarkában...