Nem rajongok Pestért. Ahogy észrevettem magamon, egy nagy város sem tudja magát belopni a szívembe, pláne ha milliós, de legalább több százezres lakossággal rendelkezik. Pesten frusztrál a sok ember és folyton rohanó autós. 50 helyett 60-nal száguldanak, át akarnak slisszolni a sárga lámpán, de már nincs is hely nekik, így kénytelenek elfoglalni a zebra felét, ahol valóságos emberáradat akar átkelni a belvárosban. Csak úgy sodor magával a tömeg, mindenki siet a maga dolgára. Nagy az utca zaja és sok rajta a szemét. És ha valaki kitenne valahol, az első sarkon eltévednék.
  A belvárosban lévő házak csúnyák, megfeketedtek, megkoptak – gondolhatnánk –, ősrégiek. Ki vetne rájuk egy jóságos pillantást? A válasz egyértelmű: én. És szerencsére nem vagyok egyedül; van mellettem két törpe, akik szintén szeretik a szépet. Mindig gyönyörködöm az aprólékos díszekben és tipikus stílusjegyekben. Hiába, száz éve alap volt, hogy adtak ezekre a cafrangokra. Szépet is álmodtak és alkottak az építészek.
  Ha tüzetesebben megnézzük a házak ablakai körüli díszítő motívumokat, az erkélyek kialakítását és a rajtuk lévő domborműveket, a tetőket és díszeiket, megláthatjuk, hogy nem is olyan csúnyák azok, mint első ránézésre tűnnek, sőt, ma már nem igazán építenek ilyen lakóházakat. Csak azért, mert fekete, koszosnak tűnő, még szép. A Kölni dóm is ilyen, és a folyamatos restaurálás mellett szembe is tűnik a különbség. Egymás hegyén-hátán főleg stílusos a házak összhatása. Olyan ez, mint a kézírásom: nem túl szép, de összességében akár jól is mutathat. :)
  A Gellért-hegy volt a fő úti célunk a Citadellával, a Szabadság szoborral és a Duna panorámával. Nem véletlenül világörökségi helyszín ez az összkép, ez már az első adandó helyen látható, ahol lelátás nyílik a Dunára és a túlsó partra. Turisták tömkelegét érdekelte a sok szép látnivaló.

  A Citadella előtt ezen a helyen a Gellért-hegyi Csillagda állt. Az 1848-as forradalomban a hazafiak az épület mellé helyezték el az ágyúikat, pedig mondták nekik, hogy ez egyáltalán nem jó ötlet. Ennek a bravúros helyválasztásnak köszönhetően semmisült meg Buda első csillagvizsgálója. Az erőd építésének helyét ide tűzték ki. A Csillagda maradványait felrobbantották, és a helyére építették az erődöt. Az érdekessége, hogy nem a város megvédésére emelték. Az osztrákok pénzelték az elkészülését, és utána az osztrák hadsereg vonult be; ágyúik Pestre néztek, mert tudták, hogy a magyar nép könnyen átadja magát a belső forrongásoknak. Amikor a kiegyezéssel elvesztette katonai szerepét, megfosztották néhány jellemzőjétől (megbontották a bejárat feletti részt), hogy mindenki tudtára legyen adva, az addig félelemben tartott polgárok nem óhajtják többé erődként látni a Citadellát. A teljes lebontásra nem volt elég anyagi keret, így beérték azzal, hogy megfosztották rangjától.

  Utánaolvasva kiderült számunkra, hogy tartanak benne rendezvényeket, üzletek, étterem és szálló van benne, de amikor mi ott jártunk, mintha nem lehetett volna bemenni. Szívesen megnéztük volna belülről, mert a külső látvány nagyon vonzó minden erődimádónak. A magas falak mögött sok-sok izgalmas összeugrálni való dolog bújhat meg, ezt még a törpök is tudták, ezért nagyon sajnálták, hogy nem nyerhettünk bepillantást mögéjük.
  Ahogy elhaladtunk a bejárat felőli oldalon, hátulról közelítettük meg a Felszabadulási emlékművet. Balra elnézve elénk tárult a Duna panoráma. A távolság igazán előnyös ebből a nézetből, mert a városnak ez a része valóban Európa egyik büszkesége, és még csak nem is este volt, hogy a kivilágítás még nagyobbat dobjon rajta...

  A Szabadság szobrot 1947-ben állíttatták abból az apropóból, hogy a szovjet katonák kiűzték a németeket Budapestről. Az első terv szerint a szoborcsoport tagja volt egy szovjet katona is, de őt az 56-os forradalmárok ledöntötték. Bár a forradalom leverése után visszaállíttatták a tettesekkel, a 90-es években mégis a szoborparkban végezte, ahol még sosem jártunk, de nagyon szeretnénk ellátogatni oda.
  A középen álló nőalakot is át akarták alakítani, de a lakosság nemtetszése miatt erről letettek, mert az emberek szívéhez nőtt, és természetesen a turisták is szívesen látogatják Budapest eme nevezetességét, jelképét.
  A szoborcsoporttal szemben állva, a bal oldali fáklyás férfit nagyon megsajnálták Törpiék. Az emberi butaság csodálatos példája tükröződik rajta.

  – Amikor elfáradok és leülök, hogy megpihenjek, mindig beleülök egy rágógumiba – sopánkodott szegény fáklyás. – Lehet, hogy az idelátogatók nagy örömüket lelik abban, hogy megviccelnek ezzel, de én kevésbé értékelem. Hogyan tudnám így megőrizni a méltóságomat, ha folyton rágót vakargatok a hátsómról?
  A helyzetre való tekintettel nem fényképezkedtek vele Törpiék, de megígérték neki, hogy a szomorú történettel mindenképp felhívják az emberek figyelmét arra, mennyire csúnya dolog gúnyt űzni másból, főleg, ha az a valaki évtizedek óta tartja kezében azt a fáklyát, és emiatt már szörnyen elfáradt.

  Hogy ne csak a Gellért-hegyről csodáljuk meg a várost, felmentünk egy gazdagnegyedbe is ahonnan nagyszerű rálátás nyílt az Országházra, ezért ott is készítettünk néhány képet. Törpiék kószálhattak egy kicsit a fűben, de óvatosságra intettem őket, mert a füvek bojtjaiban hernyók bujkáltak, körülöttük pedig vadászó darazsak röpködtek. Nem volt jó kedvük, hiszen nagyon jó búvóhelyre találtak áldozataik. Folyton szembe kellett nézniük a szúrós növényekkel, amik megvédték a kis hernyókat. Féltem, hogy esetleg rátámadnak a törpökre éhségükben, de szerencsére meg sem fordult a fejükben. Ők is tudhatják már, hogy a sapkaszösz nem finom.
  A tervezett dolgokat mind megnéztük, igaz, kicsit szűkre szabott idővel, mert a Citadellánál időre parkoltunk, és az oda- és visszasétálás is benne volt, ezért nem tölthettünk órákat ott, és nem kóborolhattunk az erdőn keresztül, de nem mondhatjuk, hogy nagyon sietősre kellett fognunk. Épp jól időzítettünk, így kellemesen kinézelődtük magunkat. Törpiék se sajnálták, hogy mennünk kellett, mert mindent alaposan megnézhettek.
  Hazafelé végig a hátsó ülésen kuporogtak, és egy szavuk sem volt. Szeretem, mikor ilyen csendben vannak, és tudom, hogy azért, mert nem rosszalkodáson törik a fejüket, hanem elfáradtak. Mindent egybevetve remek nap volt, és ha valaki nem látta még a Gellért-hegyet, csak ajánlani tudom, hogy mindenképp szakítson időt az ott lévő látványokra.