Pár hete jártunk a törpökkel a kolbingeni erdőben, amikor is azért merészkedtünk beljebb, hogy felderítsük, milyen élőlényeket láthatunk odabent. Bircsi sikeresen elcsípett a távcsővel egy vörösbegyet, és óriási szerencsénkre még egy törpfaluba is belebotlottunk. A felfedezés számukra nagyon izgalmas volt, de ez a kirándulás még nekünk is tartogatott újdonságot.
  Az ismételt látogatásunk apropója, hogy vendégeink érkeztek. Utazásukat megszakítva, megálltak nálunk, hogy pihenőt tartsanak. Annak érdekében, hogy szép tájakat lássanak, okvetlenül meg akartuk mutatni nekik a környéket.
  Először egy jól ismert kilátóhoz kalauzoltuk őket, ahonnan remek rálátás nyílik a Duna-völgyre. Mérhetetlen nyugalmat áraszt a táj, és bár a tespedős pihenőpad még mindig nem volt a helyén, mint legelső látogatásunkkor, mégsem zavartattuk magunkat, hiszen más padok is vannak, amik csak arra várnak, hogy rájuk üljön az ember gnómja. Vittünk magunkkal távcsövet, hogy körülkémleljük a túlsó partot, igaz, nekünk nagyon kevés alkalmunk volt arra, hogy használjuk is, mert Gnómiék kisajátították.

  A szemben lévő hegyen látható a Wildenstein vár, amiről írtam már néhány szót, mert volt szerencsénk meglátogatni. Csak a szállóvendégeknek van lehetőségük arra, hogy az épület belső tereinek, szobáinak kinézetét is láthassák, mégis csodálatos téli kirándulás volt!

 A Duna (és a Naturpark-Express vasútvonalának) festői kanyargásán túl látható a beuroni kolostor, amit szintén megtekintettünk a Wildenstein kirándulás alkalmával. Csak halandó lelkekként jártunk arra, fogalmunk sem volt az ott zajló életről, tevékenységekről, körbevezetésekről, koncertekről, de turistacsalogató épületként ez is rendelkezik minden ilyesmivel. 360 fokos panorámakörbejárási lehetőséggel rendelkezik, amelynek köszönhetően mindenhová betekintést nyerhet, aki szívesen bejárná a kolostort kívül-belül.

  A miheztartás végett, ha netán a másik oldalról valaki szintén messzelátóval pásztázná ezt az oldalt, Törpi ide is megpróbálta kitűzni a zászlócskáját, ami most sikeresebben ment, mint a Visegrádi várnál tett látogatásunk alkalmával.

  A sziklákról nézelődés után indultunk neki Kolbingennek. Sétáltunk egy parkban, ahol is belebotlottunk egy játszótérbe, ami nemcsak kicsiknek, hanem nagyoknak is épült. Nagyon jó hangulatban múlattuk az időt, mindannyian jól szórakoztunk, és Gnómiék is megtalálták kedvenc játékukat.

  Egy hatalmas sakktáblát is találtunk. Akkora volt, mintha csak brobdingnagi óriások számára készült volna. Törpiék hamar feltalálták magukat: bújócskázni támadt kedvük a bábuk közt. Bibircs épp kezdett belelendülni a keresgélésbe, amikor hátulról megpillantotta barátját, aki azzal próbálkozott, hogy megmozdítsa a nagyra nőtt futót.

  Ez eltartott egy ideig, úgyhogy mi megnéztük, milyen eddig nem látott területek jöhetnek szóba, ha folytatjuk a kóborlásunkat. Egy új, ismeretlen irányba indultunk egy ösvényen. A megszokott módon kezdtünk neki: figyelmesen megnéztük az oszlopot, ami jelzi a terület látnivalóit.

  Az oszlopon egy elhagyatott sapka árválkodott, amit Bibircs nagyon megsajnált. Nagyra meresztett szemekkel kereste a tulajdonosát, hátha a közelben van valahol, de sehol nem láttunk egy teremtett lelket sem. Elképzelte, milyen szegény lenne az élete, ha ő hagyná el a sajátját, aminél jobban egy sem illik a fejére. Az egész személyisége benne van ebben a sapkában, elvesztésével egy jókora darab eltűnne a lényéből, ami Bibirccsé teszi őt.

  – Ne aggódj miatta! – vigasztaltuk. – Ha valakinek szüksége lesz rá, majd magával viszi, ha addig mégsem jönne érte a gazdája.
  Egy kicsit megnyugodott ettől a néhány szótól, és folytattuk a sétát. Szépen gondozott terület, mondhatni egy kis rét, ahol kacskaringósan ment végig egy fűnyíró, és ez a lenyírt sáv volt maga az ösvény, ami körül egységesen néhány centivel magasabb volt a fű.
  Az oszlopon lévő képek közül legjobban egy kék boglárkalepke keltette fel Gnómi érdeklődését. Azt mondta, addig nem megy tovább, míg meg nem találja, hol rejtőzik. Odasompolygott minden fűcsomó mögé, hátha meglephet egyet a táj e szemrevaló látványosságából. Türelmesen böngészte a környéket, de ha a lepkék észrevették, hogy gnómszemek vizslatják őket, felröppentek, mielőtt kiderülhetett volna, vajon mit óhajt tőlük ez a settenkedő törp.

  Szerencséjére akadt egy lepke, aki az elszakadt szárnyával bíbelődött, emiatt később vette észre, hogy valaki nézi. Törpi kedves ábrázata nem tűnt veszélyesnek, ezért nem zavartatta magát, békésen pihent tovább a kövek közt. Gnómi nagyon boldog volt, amiért türelmessége jutalmául alaposan megnézhetett egy kéklő lepkét.

  Az ösvény végén egy hangyavonulásba csöppentünk. A leterített faforgácson bukdácsolva több száz hangya igyekezett valahová. Sűrű bocsánatkérések közepette haladtak tova, amiért megzavarták sétánkat, és kerülgetnünk kellett őket, de Bircsi hamar levezényelte az átvonulást, így egyiküknek sem esett bántódása.

   Elsétáltunk a vadaskerthez, hogy megmutassuk vendégeinknek, milyen barátságos jószágok lakják. Az ismerős gnómsapkák és -szakállak illata megcsapta a vadak orrát, ezért félelem nélkül jöttek a kerítés közelébe, hogy üdvözöljék a kis látogatókat. Meg sem fordult a fejükben, hogy Bircsiéktől valami gonosz csíny áldozataivá válhatnak. Már nem riadalmat, hanem várakozást keltett a megjelenésük, hiszen a múltkor nagyon jól összebarátkoztak gnómok és szarvasok.
  Szimóna is odasétált hozzájuk.
  – Sziasztok! – üdvözölte őket jókedvűen.
  – Szia! – köszöntötte egyszerre Bibircs és Gnómi.
  – Mit szólnátok hozzá, ha egy kis játékra invitálnálak titeket? – kérdezte a szarvaslány. Még a szeme sem állt jól, látszott, hogy nagyon szeretné megtréfálni a törpöket.
  – Rendben! – kiáltotta Gnómi.
  – Alig várom! – lelkendezett Bircsi is.
  – Nagyszerű! – somolygott Szimóna. – A feladat az, hogy keressétek meg a kislányomat. Szerintem ráismertek majd, mert nagyon hasonlít rám.
  – Már keressük is! – azzal elszaladtak az apróságok, hogy ráleljenek a kis borjúra.
  Azt hitték, könnyű dolguk lesz. Nem tudták még, amit mi, de nem is akartuk elvenni a kedvüket a játéktól, ezért rájuk bíztuk a keresgélést. Szaladgáltak a kerítés mentén, hogy jobban belássanak a hátrébb lévő területekre.

  Keresték az erdőben.
  – Biztosan elbújt előlünk – vélekedett Bircsi –, hiszen még nem ismerhet minket.
  Keresték a szarvasok között.
  – Szerintem a többiekkel játszik – gondolkodott el Gnómi is.
  Nézték mindenütt, de sehol sem találták.
  – De miért nem érezzük az illatát sem? – tűnődtek el mindketten.
  Visszaszaladtak hát Szimónához, hogy megkérdezzék tőle, miért nem látják és miért nem érzik a kis borjat sehol az ég világon.
  – Ó, nem úgy van az! – kiáltott fel Szimóna. – A szarvascsemeték nagyon jól el tudnak rejtőzni az idegenek elől! Most is ott gubbaszt, ahol hagytam őt. Nem mozdul meg, amíg érte nem megyek, nehogy magára vonja a figyelmet, és ezáltal egy ragadozó állat prédájává váljon. Az illatát sem érezhetitek, mert nincs neki, pont azért, hogy ha elmegy mellette egy ebédjét kereső ragadozó, ne szagolhassa ki, melyik bokorba rejtettem – nevetett Szimóna, amiért ilyen sikeresen megtréfálta Gnómiékat. Ők csak néztek tágra nyílt szemekkel, milyen csodálatos a természet.

  Nem adták fel a kutatást. Még egyszer nekiindultak, remélték, hogy sikerrel járnak, és ahogy figyelmesebben szaladgáltak a kerítés mentén, Bircsi felfigyelt egy fűben gubbasztó valamire. Nem tudta, vajon ő lehet-e a kisborjú, akit keresnek, míg meg nem jelent Gnómi, akinek a zöld sapkája kellett ahhoz, hogy a szarvasborjú felemelje kis fejét.

  – Ő az! – kiáltották egyszerre.
  Így már könnyen felfedezték a hasonlóságot az anyukájával. Biztosak vagyunk benne, hogy hatalmas lapát füleivel alaposan meghallgatta a törpszakállak neszezését az enyhe szellőben, így legközelebb, ha netán ismét erre járnánk, már ő is meg fogja ismerni a kis törpöket.
  Az arcukról letörölhetetlen vigyorral mentek vissza Szimónához, hogy megköszönjék neki az izgalmas és tanulságos játékot, és hogy elbúcsúzzanak tőle.
  Nagyszerű élmény volt szarvascsemetét lesni! Még soha nem volt szerencsénk ilyen közelről kigyönyörködni magunkat benne. Nem állt fel, csak feküdt a fűben, de ez is roppant jó szórakozás volt mindannyiunk számára. Tökéletes utolsó pillanata volt a kirándulásnak.

  Fáradtan hazaérve, Bircsinek remek ötlete támadt, tekintve, hogy mindannyiunk gyomra korgott már az ürességtől.
  – Grillezzünk! – kiáltott fel a mesterszakács, miközben beszaladt a lakásba, hogy előkészítsen minden hozzávaló alapanyagot és italt. Pillanatok alatt kipakoltunk a teraszra, és amint bemelegedett a grillsütő, sercegve huppantak rá a pácolt húsok. Kibontottunk néhány üveget, elfoglaltuk az összes széket, Bircsi meg ezalatt szakszerűen felügyelte a lakoma elkészültét. Szerencse, hogy hosszú csipeszünk volt hozzá, különben mire végez, szép foltok éktelenkedtek volna a szakállán.
  Csuda jó volt a tartalmas kikapcsolódás után kellemesen megpihenni, jót enni és inni, közben jóízűen beszélgetni.
 Másnap ebéd után továbbutaztak a vendégek, és folytatódtak a megszokott, gnómcsínyekben eltöltött mindennapok, és hogy mégse legyenek annyira mindennaposak ezek a mindennapok, egy hét múlva elvonatoztunk Stuttgartba, hogy összegnómoljuk a TV tornyot.