Gyönyörű tavaszi hétvégén kár lenne a vasárnapot punnyadással tölteni, ezért párom összebeszélt Navikával, és olyan szép helyeket találtak a térképen, hogy csak na! Nem volt nehéz dolguk, mert a Duna mentén mindenhol csodás helyek vannak. Meredező sziklák, a szélükön kastélyok, kilátók. Azt se tudja az ember, hova menjen, hogy mindent lásson.
  Mi hárman a gnómokkal csak ültünk a kocsiban, és néztük a tájat. Nem tudtuk, hová megyünk kirándulni.

  Nagyjából 30 km-re mentünk, a Dunához. Az előző kastélylesen felbuzdulva az volt a terv, hogy most megnézzük a völgy másik feléről is, mert az épület elől nem sokat láttunk belőle.

  Megálltunk a parkolóban. Itt tudtuk meg, hová tartunk. Figyelmesen megnéztük a turistatáblákat, és észrevettük az egyik célt pár száz méterre, ami egy kilátópont. A neve Rauher Stein. A panoráma nagyon szép, és az élményt fokozta az a tény, hogy hozzávetőlegesen tizenöt percig egyedül voltunk látogatók. Kedvünkre napozhattunk, nézelődhettünk, nem beszélve a gnómolásról. Bibircsék is megnéztek mindent, fényképezkedtek, és a napozásból sem maradtak ki.

  Olyan verőfényes napsütés kerekedett erre a hétvégére, hogy majd' kisült a szemünk. Csak egy pillanatra került a padra a napszemüveg, ők már el is kobozták, hogy azon keresztül vizslassák a tájat. Nagyon murisan néztek ki benne.

  A kirándulás még szinte el sem kezdődött, nem volt mit kipihennünk, ezért megnéztük a táblákon, merre találjuk a következő célpontot. Másfél kilométerre írta, a neve Eichfelsen. Hol hóban, hol sárban tocsogtunk, közben ugrándoztunk a nagy felszínű, alul elolvadt jégtömbökön, hogy minél nagyobb táblákat szakítsunk le belőlük. Kihagyhatatlan tél végi szórakozás. A törpök csak a zsebemből drukkolhattak, hogy sikerüljön, mert a végén még kimelegedtek és megfáztak volna.

  Az út háromnegyedénél találtunk egy kis kertecskét a hegyoldalon. Sok kis tábla jelzi az ott lévő (akkor még szunyókáló) növények nevét. A kert melletti vitrinben néhány gyerekrajzot és szárított virágot is meg lehet tekinteni, ezek mellett pedig a sziklás hegyoldal növényvilágát és felépítését taglaló tájékoztató tábla áll. Egészen belefeledkeztek a sok érdekes információba és rajzba a kis gnómok.

  Pár perc múlva, egy csöppnyi erdő után megérkeztünk az újabb kilátópontra. A kilátás még pompázatosabb, mint az előző helyen. A tökmagok nem győztek rácsodálkozni. Bibircs kezdetben egy kicsit félt, az előző helyen is kellett neki némi bátorítás, hogy ki merjen menni a korláthoz, de Gnómi mindenhol ott volt mögötte, és ez megnyugtatta őt. Több kiránduláson voltunk együtt, de úgy láttam, hogy ezen már kezdte jobban érezni magát. Hozzászokott az újdonságokhoz és Gnómi merészségéhez. Itt nem voltunk egyedül, másokat is érdekelt a kilátás, ezért Bibircs meg akarta mutatni, milyen a törpbátorság. Úgy gondolom, elég jól sikerült neki a bemutató.

  A mélyben csókák bandáztak a sziklákon, majd amikor indulni készültünk, egy villás farkú vadászmadarat is láttunk. A völgyben vitorlázott, az ebédjét kereste. Vörös kánya lehetett (a villázott farok árulkodó jel), ami "mérsékelten fenyegetett" természetvédelmi státuszban van. Magyarországon fokozottan védett, csak alkalmilag fészkel nálunk néhány egyed, és az eszmei értéke fél millió forint. Nem egészséges csúzlival lövöldözni rá... :) Épp három méterrel előttünk (kicsit felettünk) fordult el, a sziklán nézelődve szemmagasságnak mondható. Egy pillanatra megláttam a tollak tarkállását a kifeszített szárnya alatt. Olyan gyorsan történt mindez, a törpök meg olyan gyorsan elbújtak előle, hogy esélyem sem volt megörökíteni ezt a nem mindennapi pillanatot. Ezután visszaindultunk a parkolóba.

  Mint mondtam, egy picike erdőcskén vezet az út. Egy facsoport tövében kellemesen eljátszadoztak Törpiék, míg mi az erdőben gyönyörködtünk. Mielőtt nagyon távol mentek volna, elmondtuk nekik, hogy ne térjenek le az útról, mert lehet, hogy épp egy védett növényt ugrálnak össze, ha beljebb mennek. Nem véletlenül vannak a kialakított ösvények az erdőkben. Megígérték, hogy nagyon odafigyelnek, hová lépnek, és azt is, hogy nem mennek be az erdőbe. Az erdő biztonsága érdekében érdemes tájékoztatni gnómjainkat, mit nem szabad odabent csinálni.
  Az útról letérés után még nagyon fontos, hogy nem szabad hangoskodni sem, mert az ott élő állatok megijednek a hangzavartól. Élvezni kell a csendet, a madárcsicsergést, a tobozok pattogását a melegben, a mókusok ugrándozását, a kakukkolást és a harkály ebédhez készülődését.

  Nem szabad semmilyen növényben kárt tenni; letörni egy ágat vagy összetaposni egy gombát. Ha leszakítasz egy szép virágot, más már nem gyönyörködhet benne. Ne fossz meg másokat attól, amit te is szívesen nézegetsz!
  A legfontosabb dolog pedig az, hogy semmit (SEMMIT) ne dobj el, ami nem a természetbe való! Ha van zsebed, tedd abba a használt zsepiket, kiürült cigis dobozt, a csikkek meg nagyon jól érzik magukat egy gyufás skatulyában is; ha van nálad hátitáska, tedd vissza az elemózsiád csomagolását, akármilyen kicsi is. Még akkor is, ha találsz kukát a szemetednek. Amit hazavittél, kidobtál a kukádba, és amit elszállított a szemetes autó, az nem az erdőben végzi, az állatok között. Ugye te sem örülnél, ha az otthonodba piszkítanának a vadon élőlényei? Lehet, hogy becsületesen beledobtad a hulladékot a szemeteskukába, de később kifújhatja a szél, és az állatok is kotorászhatnak benne. Nem egészséges, a földre is kiszóródhat, pedig ezt akartad elkerülni. Vidd magaddal haza, bármilyen kicsi csokipapírról van szó, és elmondhatod, hogy lehetőségeidhez képest megóvtad az erdőt és élőlényeit.
  Visszafelé kissé fáradtak voltak az apróságok, alig várták, hogy a hátsó ülésre kuporodjanak. Kényelmesen elhelyezkedtek, elpilledtek, és úgy összeborultak, hogy egy szavukat se lehetett hallani. Egy újabb kilátót láttunk kitáblázva.  Még utoljára ide is betértünk. Voltunk már itt egyszer, de akkor nem tudtuk, merre kell menni, mert mindent hó borított. Most első pillantásra megláttuk a kilátóhoz vezető utat. Gnómiék eleget láttak, azt mondták, majd legközelebb ők is megnézik, de ha lehet, most a kocsiban maradnának. Hagytuk őket és nélkülük indultunk el.
  Sajnálhatják, hogy nem látták, amit mi, mert a párom valójában erre a látványra vágyott. A Bronnen kastéllyal szemben voltunk. Így sem láttunk belőle sokat, mert nagyon messze volt, de a völgy itt is csodás. Kéne szerezni egy kukkert, azzal lenne csak igazán jó a kilátás! Biztosan járunk még arra, úgyhogy erről a helyről sem fogtok lemaradni, ezt megígérhetem minden olvasónak. Vétek lenne kihagyni.
  A nap fénypontjaként mielőtt hazamentünk volna ebédelni, lementünk a Dunaparkba. A zsebemben egész kirándulás alatt ott lapult a törpdeszka. Gondoltam, ha ilyen jó idő van, elvisszük őket a deszkás pályára. Nagyjából ébredeztek, ezért könnyű dolgom volt. Csak meg kellett mutatnom nekik a deszkát, hogy hamarabb észhez térjenek.

  Nemcsak minket vonzott a napsütés, hanem egy kisebb tömeget is. Az első gondolatom az volt, hogy vajon hol van télen ez a sok ember, akik ilyenkor rögtön kiözönlenek a szabadba? Ahogy végigvonult a két törp a sok rollerező, bicikliző, göriző és deszkázó fiatal között Bibircs hóna alatt a törpdeszkával, a környezetük figyelmét nyomban magukra vonzották. Hetykén lengett a gnómsityak, ez kétségtelen... Kerestek egy félreeső helyet, ahol élőben is kipróbálhatták tudományukat. Gnómi azt, amit tőlem tanult, és amire magától jött rá, Bibircs pedig azt, amit Gnómi mutatott neki, és néhány trükköt, aminek maga nézett utána. Volt nagy kíváncsiskodás körülöttük, de nem bánták. Miért menne két törp a pályára, ha nem törpdeszkázni?

  Törpi kicsit félénk volt, egy kissé megrettent a pálya lejtésétől, de Bibircs nagyon bátran trükközött ahhoz képest, milyen szerény és visszafogott természet. Még együtt is gurultak egy kört. Amikor kellően kimelegedtek, Bibircs a hóna alá csapta a deszkát, és ismét hetykén lengett a gnómsityak, míg kiértünk a pályáról.

  Végre eljött a nap azon része, amikor élvezettel vettük le cipőinket. Gnómiékat semmi nem érdekelte azon kívül, hogy lefekhessenek a kanapéra. Mire kettőt pislogtam, kidőltek.

  Az esti mese tündéri zenéjére persze kimásztak az ágyból, mert nagyon megszerették ezt a kis bábfigurát. Néma áhítattal telepedtek elé, és nedves szemmel nézték, ahogy megérkezik valahová, ahol nagyon várják már a gyerekek. Bekapcsolja a TV-t, megnéznek együtt egy ötperces mesét, utána elköszön, álomport szór a kis zsákjából, és magukra hagyja az álmos gyerekeket. Megértem őket, mert én is így nézem végig ezt az  ötpercnyi aranyosságot. Ha véget ért, lekapcsoljuk a TV-t, és mosolygós lélekkel fekszünk le mindannyian valami szépet álmodni.