Találomra néztük ki a következő kirándulás célját. Egy kastélyra gondoltunk. Ez is sziklán áll. Láttunk róla képeket a térképen, ezért nagyon vonzónak találtuk. Megnéztük, hová kell menni, megtanácskoztuk a navigációval, és már indultunk is.
  Sehol nem volt kitáblázva a kastély, ezért gyanakodni kezdtünk rá, hogy ez sem egy látogatható típus, de Törpiék kedvét ez sem vette el. Követtük az útvonalat, ami a főútról letérve, a szántók között vezetett az erdőig, majd be az erdőbe. Havas volt az út, tartottunk tőle, hogy elakadhatunk, és nem voltunk biztosak abban sem, hogy autóval be szabad-e hajtani, hiszen sehol nem volt tábla kitéve. Visszafordultunk, kimentünk a főútra, onnan lekanyarodva pedig megálltunk Buchheim információs táblája előtt, a parkolóban. Olyan kihalt volt az egész környék, hogy ha Bibircs nem ugrándozott volna egy hókupacon, hallani lehetett volna a csöndet.

  Megnéztük a táblát, és megállapítottuk, hogy jó felé mentünk volna, csak folytatni kell az utat. Gyalog. Két kilométer. Tábla sehol. Hamar lemerül a navigáció, de azért elvittük magunkkal, és amikor elágazáshoz értünk, bekapcsoltuk, hogy merre mutatja az utat. Állandóan a útvonal mellé tett minket a térképen. Azt hittük, nem tudja, hol vagyunk, de ennek ellenére folytattuk a megtervezett út kanyargósságát alapul véve. Közben néztük a hóban a lábnyomokat, hogy biztosan jó helyen járunk-e. Nehézkesen haladtunk a buckás, keréknyomos hóban, de végül a kastély látótávolságába kerültünk. Néha lerövidítettük az utat, hogy ne kelljen elmenni az út végére és ott lekanyarodni, inkább legurultunk a lejtőn, ami a két út közt található. Mi kezdtünk fáradni, a törpök viszont annál élénkebben leskelődtek a kastély felé.

  Láttunk két kamraszerű tákolmányt, arrafelé indultunk. Odaérve láttuk, hogy ez zsákutca, innen nem lehet továbbmenni, mert egy kis magaslaton áll. Az érdekessége az, hogy az egyik épületből egy drótkötélpálya indul el egészen a kastélyig, a szakadékon keresztül. Megállapítottuk, hogy talán még manapság is hasznát veszik ennek. Nagyon izgalmasnak tűnt, szóval nem is időztünk ott sokat. Nem találtunk gnómtiltó táblát, úgyhogy nyugodt szívvel folytattuk utunkat.

  A kastélyt egy hídon lehet megközelíteni. Előtte egy tábla áll, ami a történetét írja le, és azt is, hogy jelenleg magánkézben van, és állandóan lakott. Maga az épület mészkövön áll, az egyik szegletben jégcsapokat fedeztek fel a kis törpök, amik a sziklából kicsöpögő víznek és az árnyékos, hűvös levegőnek köszönhetően még mindig nem olvadtak fel, pedig mi már majdnem lefolytunk a hegyről, olyan melegünk volt. A híd nem egy túlbonyolított építmény, szálfák vannak egymás mellé lefektetve alapként, és ezen nyugszik az egész. Ránézésre is nagyszerű!

  A híd alatt továbbmentünk, és akkor láttuk, hogy erről az oldalról lehet autóval megközelíteni a helyet. Lehet, hogy az idefelé vezető úton már lett volna tábla, ami az irányt mutatja, bár nem vagyok igazán biztos benne. A turistaútvonalakat mutató táblákon fel van tüntetve a kastély, mert van olyan út, ami érinti, de mi csak az épület előtt bukkantunk ilyen táblára, mert másfajta úton jöttünk.

  Ha valaki jól megnézi a képen, a zászló mellett ott áll a kötélpálya vége, ami a kamrától indul. Egy másik képen a kápolnát is lehet látni mögötte, a bal oldalon. A törpök sem tudtak betelni vele. A környezet is szép, a híd is érdekes, és főleg az adja a sejtelmességét, hogy nem látni többet belőle. Arra gondoltunk, hogy a Duna-völgy másik oldaláról talán többet láttat, de onnan biztos nagyon messze van. Most belegondolva a kocsiút felől lévő sík területről meg lehetne nézni, hogy fest oldalról, láttam róla valami hasonló képet. Hogy ezt megtudjuk, megint rá kell vennünk magunkat, hogy ellátogassunk oda, csak más irányból.

  Ahonnan csak tudtunk, lefényképeztük a törpökkel, és miután kinézelődték magukat, elindultunk visszafelé. Most nem rövidítettük le az utat, hanem egyenesen végigmentünk rajta. Csupán ennyi kellett ahhoz, hogy kiderüljön az idefele út turpissága: amikor kocsival jöttünk az erdőbe, a navigáció jobbra vezetett minket, és amikor visszafordultunk, letettük a kocsit, és gyalog visszajöttünk, ismét jobbra indultunk, mert a navigációt lekapcsoltuk előtte, hogy ne merüljön. Egyenesen kellett volna mennünk, mivel gyalogos módban ezt ajánlotta volna fel, ha időben megkérdezzük tőle. Mikor elhaladtunk azon a ponton, ahol a kocsival megfordultunk, akkor kapcsoltuk be először a navigációt, és akkor láttuk, hogy nem vagyunk rajta a gyalogosnak kijelölt úton, és nem tudtuk, hogy azért, mert mi az autóúton haladunk. Csak a visszaúton világosodtunk meg. Ha kapásból erre indultunk volna el, csak egyenesen végig kellett volna jönni kanyarok, hóbuckák és lábnyomkeresgélés nélkül. Hát, ilyen a mi formánk. Ráadásul rövidebb is lett volna.

  Nem baj. A kirándulás élvezeti értékét nem csökkentette ez a kis malőr, és ha ti is ellátogattok ide, és gondban lesztek, merre induljatok, akkor már tudni fogjátok, hogy nem jobbra.