Gnómival és Bircsivel is jártunk már Villingen városában, akkor megmutattuk nekik az érdekes látnivalókat, és meséltünk nekik, milyen volt az életünkből az a két hónap, amit Gnómi nélkül töltöttünk el, míg itt laktunk. Bircsit is érdekelte mindaz, ami azóta megváltozhatott, ezért elvittük, hogy lássa, amit látni kell. Minket is érdekelt, változott-e valamit a kép, amióta nem jártunk arrafelé, úgyhogy átruccantunk délelőtti programként várost nézni.

  A római kori fallal és őrtornyokkal körülvett belvárosi rész nagyon elnyerte a tetszésünket, amikor itt laktunk, gyakran jártunk benne, és mindig felfedeztünk valami olyat, amit még nem láttunk azelőtt. Sok kiülős hely van bent, köztük kávézók, cukrászdák, éttermek, sörözők; a szélesre szabott, macskaköves sétányok szélein télen plédekkel borított székekkel csábítják a forralt borozni vagy forrócsokizni vágyókat. És bizony gyakran ültek kint a téli hidegek alkalmával is az emberek, bebugyolálódva a színes takarókba, amiket ebben az időben láttunk először. Azóta már nálunk is dívik ez a szokás, igaz, szerintem még nincs akkora keletje, mint odakint.

  Az egyik őrtorony legfelső lőréseiből előkandikáló kis ágyúcsövek egy szempillantás alatt magukra vonzották Bibircs tekintetét, az említésre méltó kategóriát a szemében rögtön megütötte a látvány. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a nap hátralévő részében már megalapozott lesz a jó hangulata. Ennek ellenére megnéztük belülről is, mert biztosak voltunk benne, hogy az is tetszeni fog neki.

  Még némi virágszagolgatás hiányzott ehhez a pazar képhez, és persze ebből sem maradt ki, mert a finom lelkű kis törp mindig meglátja ezt a kihagyhatatlan lehetőséget, és az igazán gyönyörű virágokat mindig megtiszteli azzal, hogy megszaglássza őket. A környék tele volt beültetett kis területekkel, így hát könnyű dolga akadt ezzel a hamar nyíló nárciszkerttel.

  Mivel a hétvégéhez képest korai időpont nem csalogatta ki az embereket az utcára, és piac sem volt, kolbászolhattak bent a kis törpök úgy, hogy nem kellett attól tartanunk, valakiben riadalmat kelt a látványuk. A halastóhoz nem mentünk el, mint legutóbb, viszont célba vettünk egy másik szép helyet, mégpedig a Raucherstein kilátót, ahol egy éve még rügyfakadás előtt néztünk szét a szürkéből-barnából alig kilépő, itt-ott még havas tájon.

  Az első dolog, ami fogadott minket az volt, ami nem fogadott minket: a tespedős pihenőpad, ahol olyan jól ki lehet heverni azt az alig száz métert, míg a parkolóból elér az ember a kilátópontra, eltűnt. Hűlt helyét találtuk. Láthatóan nem a közelmúltban vitték el, hanem egy jó ideje tátongott a helyén az az űr, amit Bircsi is értetlenül nézett.

  Elkeseredésre azonban nem volt nagy okunk, mert a kilátó korlátja felé közeledve el is felejtettük ezt a hiányérzetet. A panoráma gyönyörű, mindegy, hogy a kép téli vagy nyári – az őszit még megnéztem volna –, a völgy csodálatos labirintusa mindig azt adja, amit az ember elvár tőle: tökéletes nyugalmat és szellemi kielégülést.
  A túloldalon látható a Wildenstein kastély, ami csupán a szállóvendégek számára betekinthető, egyébként csak körbejárni lehet a belsejét és külsejét, valamint elfogyaszthat az ember egy bármit, ami a vendéglátó egységben kapható. A kastély környéke téli pompájában kétségtelenül olyan varázslatos képet ad a Dunáról és völgyéről, amilyet eddig még sehol másutt nem láttunk.

  Látszik a folyón átívelő vasút is, amin elvonatoztunk Sigmaringenbe a Naturpark Express hétvégi járatával (májustól októberig közlekedik), és ami szintén egy nagyszerű elfoglaltság volt. Az évek alatt sok egymáshoz kapcsolódó programot terveztünk, megfontolt, módszeresen kitervelt tájnézéseket, amik felsorolhatatlanul nagy mennyiségben lapulnak emlékezetünk egyre porosodó polcain.
  Nem azért mondom mindezeket, mintha az otthonunk közelében lévő megszokott és szép helyek hidegen hagynának – ennyire azért nem vagyok frigid –, de ezeket itt épp azért érdemes alaposan megnézni, mert vannak annyira messze, hogy a későbbiek folyamán biztosan lesz olyan idő, amikor nem láthatjuk őket évente egyszer se. Ilyenkor kell jóllakni a látvánnyal; mindig akkor, amikor lehetőség adódik rá, mert később bánhatjuk, hogy kihagytuk a természet e megfoghatatlan csodáit...