Hétvégi elfoglaltságként mit is keresnénk a közelben, ha nem valami várat vagy romot? A Duna völgye mentén rengeteg kastély és vár sorakozik "megközelíthetetlenül" a sziklákon. Alig várjuk, hogy mindet felfedezzük! Először is a Wildenstein nevű várhoz óhajtottunk ellátogatni. Nem sok információ található róla a neten, így nem tudtuk, hogy látogatható-e. Az biztos, hogy egy teljesen felújított és használatban lévő épületről van szó, ahol étterem és szálláslehetőség is van.

  Az odaút is szép volt. Mindent hó borított, a fák csak úgy fehérlettek és roskadoztak a rájuk telepedett hótömegektől. Letettük a kocsit, és  elindultunk a vár felé. Ki volt írva a táblára, hogy az út két oldalán fekvő erdőben interaktív tanösvények vannak. Nyáron egy élmény lehet, de télen, mikor megmozdulni se tudunk a nagy hóban, és az állatvilág sem aktív, sajnálja az ember, hogy nem lehet részese ennek az szuper körútnak.
  A kis gnómok is élvezték a havat. Bebújtak a bokrokba, vagy felmásztak rájuk, és a kupacokba ugrottak. Folyton csintalankodtak. A bokron túl furcsa látnivaló ragadta meg őket: sok-sok fehér pukli éktelenkedett a talajon.
  – Mik lehetnek ezek? – Kérdezte Bibircs.
  – Biztosan nagy kövek – találgatott Gnómi. – Nem is! Sok teknősbéka sétált erre, elkezdett havazni, és már nem maradt idejük elmenekülni.

  – Vagy egyszerűen vakondtúrások – csatlakoztam a találgatáshoz. – Esetleg nagyra nőtt fűcsomók, amiket ilyen szépen maga alá gyűrt a hó. Nem gondoljátok?
  – Biztos vagy benne? – kérdezték egyszerre.
  – Nem, nem vagyok biztos benne, hiszen csak a dudor látszik belőle.
  – Akkor teknősbékák is lehetnek? – kérdezte Bibircs.
  – Na, igen, akár azok is lehetnek, de nem nagy a valószínűsége... – mosolyogtam az ötletükön.
  Ily módon elbeszélgetve jutottunk a vár elé. Nem tipikus bástyás, romos, nem is kifejezetten ámulatba ejtő, de azért mindig van mit nézni egy ekkora építményen, pláne azért, mert a szikla egész terjedelmét elfoglalja.

/Főkapu a híd után/

  Ami először a szemünk elé tárult, az egy kis híd, ami a külső várárok felett segíti az átkelést a főkapuhoz. A kapuban egy hölgy dohányzott, látszott rajta, hogy itt dolgozik. Ez a kapu az előudvarba vezet, ahol két torony áll, köztük várfal húzódik, ennek a közepén található ez a főkapu, de összességében ennyi az egész. Ahhoz, hogy erről a teraszos előudvarról a belső udvarba jusson az ember, ismét át kell menni egy hídon, ami a nagyjából 15 méter mély belső árok felett vezet egyenesen a másik kapuhoz. Az első ránézés után ez már egy kicsit hatásosabb folytatás, úgy gondolom. Kis gnómjaink se tudtak betelni a látvánnyal. A kopasz fák mögött elterülő völgy is csábítja a kíváncsi természetűeket. A fák közt előcsillanó Duna az ámuldozó törpökkel mit sem törődve hömpölyög tovább a maga útján. Ez mind látható is, ugyanis az elő- és a belső udvar közt nincs várfal. Védtelenül magasodik a híd az árok fölé, ahonnan bátran szét lehet nézni.

/Várárok és a második híd/

  A kapubejáró padlójának csúszósságát pallókkal próbálják kiküszöbölni. Itt látható az épület tervrajza is, ahol emeletenként mindent jelölnek rajta. Ha jól emlékszem, a 70-es évekbeli kinézetét mutatja. 1922-től az előudvar kis épülete a tornyokkal ifjúsági szállásként üzemel, 72-től pedig nagyméretű renoválást végeztek az egész váron. Máig szállóként használatos, és sajnálatunkra csak a szálló vendégei mehetnek például a két toronyba, mert többek között ott is laknak (már amikor). Elég illúzióromboló, hogy mi, akik ellátogatunk oda, nem nézhetünk ki a torony ablakán csak úgy, mert nem vagyunk szálló vendégek. Na sebaj, folytassuk a körutat...

/Kétoldalt a két épület áll, köztük nincs várfal/

  A belső udvarba érve egy nem túl nagy terület látható, az is tele padokkal és asztalokkal. Ide lépcsőn lehet lejutni. Ami nagyon érdekes volt, az a lépcső tetején lévő kovácsolt gyertyatartó. Törpiék még fotózkodtak is vele, annyira pofásnak találták. A falon végig mindenhol látható egy-egy; az étterem bejáratánál kicsit sűrűbben, máshol ritkábban.
  Akármelyik érdekes ajtóhoz szaladtak a kis törpök, mindenhol ellenállásba ütköztek. Volt, ami nem volt nyitva, de a legérdekesebbeken például az állt, hogy csak a szálló vendégei számára szabad a bejárás. Ilyen módon volt elzárva előlünk a belső kialakítás. Volt, ahová benyitva egy postaládát, és több étel- és italautomatát találtunk, amik nem üzemeltek, hiszen a hely is kihalt volt. A legtöbb turistalátványosság nem mutat magából sokat télen, mint ahogy ez sem. Egy olyan is akadt, ahová nem mertünk benyitni. Ez a fürdőszoba feliratú ajtó volt. Épp akkor ment vissza az étterembe az a hölgy, aki dohányozni szaladt ki a kapuhoz. Bibircs megrémült, és inkább elszaladt, ezért Gnómi sem volt teljesen magabiztos, én pedig elfelejtettem benyitni.

/Gyertyatartó/

  Bár sok élménytől megfosztottak minket, nem volt okunk elkeseredni. Kaptunk egy üzenetet: "Tisztelt várlátogatók! Felhívjuk figyelmüket az idén indított behavazódott díjcsomagunkra! Gyönyörű kilátásban lehet részük! További információkért látogassanak el a csűr melletti kilátópontra!"
  Gnómiék sóvár tekintetének nem tudtunk ellenállni, ezért zsebre vágtam őket, és megindultunk a kilátó felé. Az épületek előtt remekül látszottak a napfényben tündöklő puklik a földön, ezért innen is lefotóztam őket. Tizenöt centis friss hóban gázoltunk át a kilátóhoz, egymás lábnyomában lépkedve. Sejtelmes érzés kerített hatalmába, ahogy egyre közelebb és közelebb kerültünk az ott álló padhoz. Amikor odaértünk, megbabonázva néztük a völgyet és a távoli hegyek alkotta labirintust, melyben a Duna kanyarog. Imádom a havat, és azt hiszem, ez a látvány magasan verte a nyári zöldben pompázást is. Fényképezkedtek is a törpök, sikerült egy pár díjnyertes képek lőni róluk, és tíz perc gyönyörködés után, a kitaposott úton visszaindultunk a kocsihoz.

/A kanyargós Duna/

  Ha azt mondom, Beuron, a környékbelieknek biztosan első körben ugrik be a kolostor, amit egyszer Gnómi nélkül meglátogattunk. Még istentiszteletre is bekukkantottunk. Tömve volt, de jól tettük, hogy benéztünk. Néhány kóruséneket is hallottunk, ami szuper volt. Modern és kellemes is. Most megmutattuk mindkét törpnek a templomot. Zárva volt, nem látogatta senki, úgyhogy rövid idő múlva továbbindultunk. A kolostorral szemben lévő utcában Bibircs kiszúrt egy piros sityakos törpöt, aki nagyon küzdött valamivel. Ahogy odaértünk, láttuk, hogy egy mókust fürdet a hóban.

  – Szia! – üdvözölte Bibircs. – Miért nyúzod szegény mókust? Télen biztos nem izzadt meg, hogy megfürdesd...
  – Sziasztok! – viszonozta a köszöntést a törpe. – Nem az izzadás a gond. Hallottátok, hogy az előbb harangoztak misére? Szeretnék elmenni, de ez a piszok mókus nem akarja rendbe szedni magát hozzá. Kénytelen vagyok én megfürdetni, ha nem akarok elkésni.
  – De hát zárva van a kapu... – kezdte volna Törpi, de a másik törp gyorsan válaszolt is neki.
  – Nektek. Csak nektek van zárva. Ez csak az itt élő törpöknek szól, és én szívesen megyek, mert szeretem hallgatni az énekeket.

  – Akkor sok sikert kívánunk! – búcsúztak el az apróságok. – Reméljük, nem késtek el a miséről.
  – Sziasztok! Jó utat! – válaszolta a fürdetéssel éppen elkészült törp. Azzal mindannyian folytattuk utunkat. Ők a templomba, hogy el ne késsenek, mi meg a kocsiba, hogy hazamenjünk a napi kirándulásunk után.