Írtam már egyszer a Vénusz és a Jupiter együttállásáról, amit hamarabb is elkezdhettünk volna figyelemmel kísérni, ha tudunk róla, de mivel nem tudtuk, hogy milyen lesz, csupán azt, hogy lesz, csak aznap néztünk fel az égboltra. Kár, hogy nem harangozták be 1-2 héttel előbb, hogy napról-napra láthassuk, ahogy közelednek egymáshoz. Sebaj, ezen a találkozón már kicsit felkészültebbek voltunk, és reggel gyakran nézegettük a világosodó égboltot. Most is besegített a Hold a varázslatosabb kinézetbe, és avatatlan szemmel is meg lehetett állapítani, hogy itt valami turpisság van az égitestek elhelyezkedését illetően.

  A tetőzés előtt két nappal készültek ezek a képek, mivel tudtam, hogy novemberben lesz, ezért nem is figyeltem a híreket, hogy mikor kerülnek a legközelebb egymáshoz, mert az már lényegtelen. A megfigyelés élménye számít, amit saját szemünkkel fedezünk fel, és a pillanatok, amikor jókor vagyunk jó helyen, mint például itt is. Díjnyertes fotó következik!

  – Nézd csak, Gnómi! – kiáltott fel Bibircs, amint valami furcsát látott az égen. – Nem vagyunk egyedül!
  Nagyon ufópisztikusra sikerült ez a kép, kétségtelen. :)
  Ami még nagyszerű volt, hogy a Mars is látható lett volna közvetlenül a Vénusz mellett (de mivel erre nem számítottam, nem néztük meg őket távcsővel – hiba volt), és a Hold november 5. és 7. között egy vonal mentén elhaladt közvetlenül mellettük, ami a reggeli ébredő égbolton volt látható. Ha sötétben lestünk rájuk, nem ilyen világosban, akkor egy vonalban több égitestet is észre lehetett venni, ami ennek az együttállásnak a szexepilje volt.

  Két hét múlva még mindig szép formációkat láttunk az égen, de már csak frissen megvilágított felhőkből, amik tűnő jelenségek voltak. Pillanatok alatt elillantak ezek a színek. Ha nem voltunk elég gyorsak, nem sikerült elkapni őket.

  Szintén novemberi látványosság volt az első hó, ami olyan hamar elolvadt, hogy Törpiéknek nem volt idejük kiélvezni. Úgy örültek neki, hogy össze-vissza rohangáltak a lakásban, de mire észbe kaptak, hogy odakint kéne mindezt tenniük, alig maradt belőle valami. A maradékból azért bőven jutott pár gnómhógolyó, amikkel lelkesen hajigálták egymás sapkáját. Ezzel a nagy virgonckodással nemcsak megmosolyogtattak engem, hanem egy szomszéd csigabigát meg is rémítettek. Nem volt sokkal nagyobb, mint ők, ezért pláne elkapta a rettegés, mert láthatóan nem volt jó véleménnyel a gnómokról.

  – Ne félj tőlünk – mondta neki Gnómi –, nem bántunk, csak mókáztunk egy kicsit.
  – Olyan nagy hanggal vagytok, hogy megijedtem... – válaszolta a sarokba visszavonuló biga.
  Befejezték egymás dobálását, és beszédbe elegyedtek a kis bigával, aki végül megbarátkozott a gondolattal, hogy két hiperaktív törpe él a szomszédságában. Gnómi elmesélte, hogy milyen sok csigával találkozott már életében, és Bircsi is elmondta, hogy egyszer két cuki meztelencsigával ismerkedtek meg, miközben a konyhában ténykedtek. Hamar elkápráztatták a bigát, és innentől már nem is félt tőlük, hiszen szerinte aki a csigákkal jóban van, az rossz gnóm nem lehet.
  A későbbiek folyamán nem igazán láttuk, mert eléggé visszahúzódó természet, de barátságosan váltak el egymástól, úgyhogy biztosan nem azért bujkál, mert nem szereti Törpiéket, hanem mert szeret egyedül lenni.