A sigmaringeni kiruccanásunk mintájára ismét egy egész napos programot terveztünk a hétvégén, amit szintén vonattal ejtettünk meg. Úti cél a stuttgarti TV torony lett, amire a barátaink invitáltak meg minket.
  A reggel még kissé felhősnek indult, de hamar szétszaladtak a bárányokká váló, gyönyörűen fodrozódó felhők. Bircsi a teraszon állva nézelődött, és közben kiszúrt egy hőlégballont – mármint nem szó szerint... Rohant Gnómiért, hogy jöjjön gyorsan, és nézze meg ő is, miféle nagyra nőtt lufi lebeg komótosan az égen, mielőtt még eltakarta volna a szomszéd ház vagy a mellettünk lévő erdő. Ezután vigyorogva itták meg reggeli tejeskávéjukat, és készülődtek az izgalmasnak ígérkező utazásra.

  Az időjárás előrejelzésből kiindulva biztosak voltunk benne, hogy a tiszta, felhőmentes időben jó messzire elláthatunk majd a torony tetejéről. Csomagoltam szendvics alkatrészeket és vizet az útra, emellett beterveztünk egy éttermi látogatást is, hogy egy kicsit megadjuk a módját.
  A gnómokkal történő utazás egyik elengedhetetlen pillanata, amikor felhívjuk figyelmüket az utazás szabályaira. Mutassunk meg nekik minden táblát, ami fontos információt tartalmazhat, és figyeljünk oda jól, nem találunk-e a képecskék közt olyat, ami megtiltja a tömegközlekedési eszközön a gnómok utazását.

  Szerencsére nem találtunk gnómtiltó táblát, ezért miután felszálltunk, vígan kényelmesedtek el velünk szemben. Eleinte kicsit tartottam tőle, hogy a térdeink majd idegesítően összekoccannak utazás közben, de végül megnyugodva vettem tudomásul, hogy jól meg fogunk férni egymással. Többek között azért is, mert alighogy elindult a vonat, és megkezdődött a kellemes és halk suhanás, ők máris valami új szórakozás után néztek.

   Bircsi előszeretettel trollkodott az alagutakban, ahol a vonat kivilágítása miatt az ablakban láthatta a tükörképét. Mi addig beszélgettünk a mellettünk ülő társainkkal, hogy mi is lesz a látnivalók megtekintésének sorrendje. Úgy gondoltuk, először a belvároson áthaladva megnézzük, hogyan fest, majd keresünk egy utunkba eső éttermet, ott elkényelmesedünk, és később jóllakottan folytatjuk a sétát.

  Ahogy a vonatról leszálltunk, rögtön megcsapott minket a nyári hőség. Nem kellett sokat várni rá, hogy még a törpök is beizzadjanak sapkáikba. A fénypompában hunyorogva indultunk neki a belváros érdekességeinek. Gnómi hamar észrevett valami érdekesnek tűnőt.
  Mivel nagy városról van szó nagy számú lakossággal és átutazóval, ezért ekkora létszámnál bizony elengedhetetlen, hogy a helyi gnómfaunát is figyelembe kell venni. Valamiféle sorban állásba botlottunk, és mi se tudtuk mire vélni, hiszen ennyi gnómot egyszerre még sose láttunk egy kupacban. Gnómi odament, hogy megnézze, mire várnak ilyen türelmesen, és kedvesen próbált szóba elegyedni velük, de zöld színe miatt eléggé kiközösítőek voltak vele. Nem árulták el, miért állnak sorba. Nagyon lassan haladt a sor, Törpi végül elunta magát, ott hagyta a mufurc társaságot.
  – Ha ilyen gorombák vagytok, nem is érdekel a dolog! – Azzal el sem köszönve tőlük, folytattuk a sétát valami kellemesebb látnivaló felé.

  Sok szép épületet látni, amik tipikus belvárosi képet adnak magukról. Magasodnak a templomtornyok, a régi és modern épületek váltakoznak egymással, és mivel Bircsi is előszeretettel nézi meg a gyönyörű épületeket, szívesen pózol is velük. Ilyen például a Stiftskirche, ami csodás látnivalókat tartogat magában, de nem terveztünk ilyenfajta élvezeteket az útra, ezért csak kívülről néztük meg. Minden templomról elmondható, hogy érdekes története van, emlékei – akár tárgyi, akár írásos –, épp ezért vonzza a szemünket és lelkünket. Kutatások bizonyítják, hogy ennek a templomnak például a 10-11. században épült elemei vannak. Az első építkezések ezen ősi jelei a mai templom belső területein helyezkednek el. Nagy látványosságnak számít a kápolnában található, 1260-as évekből való síremlék, ami az alapító és felesége maradványait tartalmazza.

  Persze mindebből semmit nem tud a halandó lélek, mert ehhez előre utána kell járni, hogy vajon miért lenne érdemes meglátogatni, végigjárni és megcsodálni mindent, ami a templomban található.
  A fő téren emberek tolongtak. Mentek a maguk dolgára, vagy éppen úgy nézelődtek, mint ahogyan mi. Fiatal lányok vidám lánybúcsús játékokkal szólítottak meg járókelőket, főleg fiatalembereket, jót szórakozva a játék közben. Zajlott az élet minden formában, és ebbe az enyhe forgatagba, kavarodásba a kis törpék is jó érzéssel csöppentek bele. De csak óvatosan az ilyen eseményeken, nehogy szem elől tévesszük őket, mert bár nagy riadalmat nem fognak okozni egy ilyen mindenre felkészült városban, mégis hamar eltűnhetnek, és sokáig tartana megtalálni a bozontos sapkákat.

  Pár hete jártunk a törpökkel a kolbingeni erdőben, amikor is azért merészkedtünk beljebb, hogy felderítsük, milyen élőlényeket láthatunk odabent. Bircsi sikeresen elcsípett a távcsővel egy vörösbegyet, és óriási szerencsénkre még egy törpfaluba is belebotlottunk. A felfedezés számukra nagyon izgalmas volt, de ez a kirándulás még nekünk is tartogatott újdonságot.
  Az ismételt látogatásunk apropója, hogy vendégeink érkeztek. Utazásukat megszakítva, megálltak nálunk, hogy pihenőt tartsanak. Annak érdekében, hogy szép tájakat lássanak, okvetlenül meg akartuk mutatni nekik a környéket.
  Először egy jól ismert kilátóhoz kalauzoltuk őket, ahonnan remek rálátás nyílik a Duna-völgyre. Mérhetetlen nyugalmat áraszt a táj, és bár a tespedős pihenőpad még mindig nem volt a helyén, mint legelső látogatásunkkor, mégsem zavartattuk magunkat, hiszen más padok is vannak, amik csak arra várnak, hogy rájuk üljön az ember gnómja. Vittünk magunkkal távcsövet, hogy körülkémleljük a túlsó partot, igaz, nekünk nagyon kevés alkalmunk volt arra, hogy használjuk is, mert Gnómiék kisajátították.

  A szemben lévő hegyen látható a Wildenstein vár, amiről írtam már néhány szót, mert volt szerencsénk meglátogatni. Csak a szállóvendégeknek van lehetőségük arra, hogy az épület belső tereinek, szobáinak kinézetét is láthassák, mégis csodálatos téli kirándulás volt!

 A Duna (és a Naturpark-Express vasútvonalának) festői kanyargásán túl látható a beuroni kolostor, amit szintén megtekintettünk a Wildenstein kirándulás alkalmával. Csak halandó lelkekként jártunk arra, fogalmunk sem volt az ott zajló életről, tevékenységekről, körbevezetésekről, koncertekről, de turistacsalogató épületként ez is rendelkezik minden ilyesmivel. 360 fokos panorámakörbejárási lehetőséggel rendelkezik, amelynek köszönhetően mindenhová betekintést nyerhet, aki szívesen bejárná a kolostort kívül-belül.

  A miheztartás végett, ha netán a másik oldalról valaki szintén messzelátóval pásztázná ezt az oldalt, Törpi ide is megpróbálta kitűzni a zászlócskáját, ami most sikeresebben ment, mint a Visegrádi várnál tett látogatásunk alkalmával.

  A sziklákról nézelődés után indultunk neki Kolbingennek. Sétáltunk egy parkban, ahol is belebotlottunk egy játszótérbe, ami nemcsak kicsiknek, hanem nagyoknak is épült. Nagyon jó hangulatban múlattuk az időt, mindannyian jól szórakoztunk, és Gnómiék is megtalálták kedvenc játékukat.

  Egy hatalmas sakktáblát is találtunk. Akkora volt, mintha csak brobdingnagi óriások számára készült volna. Törpiék hamar feltalálták magukat: bújócskázni támadt kedvük a bábuk közt. Bibircs épp kezdett belelendülni a keresgélésbe, amikor hátulról megpillantotta barátját, aki azzal próbálkozott, hogy megmozdítsa a nagyra nőtt futót.

  Kirándulni támadt kedvünk, így a kolbingeni erdőt választottuk ki célpontnak. Jártunk már itt egy évvel korábban, megtekintettük a cseppkőbarlangot és a közelben lévő tanösvényt, valamint a vadaskertet is, amit ez alkalommal sem hagytunk ki, de először az erdőben kóborlás csábított minket.
  Elsők közt bukkantunk rá egy kilátóra, ahonnan végigkémlelhettük az ágakat, hogy vajon mik rejtőzködnek a levelek mögött.

 Legutóbbi látogatásunk során nem mentünk be az erdőbe, szóval nem tudhattuk, mit találunk odabent. Hol egy nagy kupac hangyaboly, hol vannak leszakadt ágak, famatuzsálemek, szederbokrok... Minden erdő egy-egy kifürkészésre váró terület, ahol rá kell ismerni az ismerős hangokra, élőlényekre, meg kell találni a megfelelő ösvényeket, amik a legjobb szórakozáshoz vezetnek.
  Gnómi nagyon meresztette apró szemeit, de a bent lakó élőlények elbújtak előle. Bircsi is hiába bámulta az ágakat, egy teremtett lelket sem fedezett fel odabent. Fáradhatatlan türelemmel nézelődtek, mígnem Bircsi szeme megakadt a kilátó tetejére erősített távcsövön.

 Több se kellett neki, azonnal belenézett, hátha talál valami érdekes állatot. Kitartását siker koronázta, mert elkapott egy vörösbegyet, aki azt hitte, megússza, hogy egy törp lencsevégre kapja, de utána hamar rájött, hogy tévedett. Ezután egy vörösbegytől szokatlanul morcos ábrázattal röppent tova. 

  A kilátó kilátását követően folytattuk sétánkat, és beljebb merészkedtünk az erdőben. Csuda izgalmas dolog, ahogy meg-megállva, figyelmesen, csöndben álldogálva meghalljuk az erdő neszét. Sok parányi lény végzi a dolgát, legtöbbjüket észre sem vesszük a levelek fonákján, de ha gnómtulajdonos az ember, megtapasztalhatja, hogy a fakéreg alatt sincs biztonságban senki, a törpszemek elől egy élőlény sem bújhat el.

  Beljebb sétálva az ösvényen, üdítően finom gombaillat csapta meg az orrunkat. Csak úgy vonzotta magához a két kis törpét! Mindig nagy örömmel pihentetik popójukat egy-egy jól megtermett kalapon, ezért hamar megkeresték, merről jön a jóleső illat. És láss csodát: egy hatalmas méretű gnómfalvat találtak az apróságok! Csuda nagy boldogság és öröm volt ez a nagy felfedezés, gyorsan bekopogtak hát az első ajtón. A sietős kopogás hatására az ajtó nyikordult egyet, majd kitárult. Megszeppenve néztek egymásra.

  – Hahó! – köszönt be Bircsi.
  Semmi válasz.
  – Van itthon valaki? – tudakolta Törpi.
  Még mindig semmi.
  Beléptek hát a parányi lakba, hogy jobban megszemléljék, milyen is egy autentikus gnómotthon az erdő kellős közepén. Míg ők az élet legcsekélyebb nyomai után kutattak, mi folytattuk sétánkat az ösvényen. Szokatlanul sokáig elmaradtak, ezért megálltunk, hogy bevárjuk őket. Néhány perc elteltével már láttuk is őket, amint lélekszakadva rohannak felénk. Teljesen kifulladtak, alig kaptak levegőt, miközben áradtak belőlük a határtalan lelkesedéssel elmondottak. Alig néhány szót értettünk abból, amit lendületesen és egymás szavába vágva elbeszéltek nekünk, de az derült ki számunkra, hogy a falu lakatlan ugyan, ennek ellenére óriási élményben volt részünk, amiért ilyen nyilvánvaló jelei mutatkoztak a helyi törpfauna méretének.

  Nem számított, hogy nehezen tudunk kihámozni a szóáradatból pár érthető szót, ők folyamatosan mondták a magukét, és ez egészen addig tartott, míg kiértünk az erdőből. Elénk került a vadaspark. Az állatok már messziről kiszagolták az ismerős gnómsapkák illatát, ezért kis törpjeink sokkal kisebb riadalmat okoztak, mint tavaly. Bátrabban jöttek a kerítés közelébe, hogy alaposabban megszaglásszák a bozontos szakállakat.
  Az enyhe feszültséget az okozta, hogy a vadaskert lakói nagyon is tisztában voltak a gnómok szeleburdi és rakoncátlan mivoltával.
  – Szia! – köszönt Gnómi. – Remélem, nem félsz tőlem! És azt is, hogy nem akarod megcsócsálni a szép zöld sapkám! Engem Gnóminak hívnak.
  – Szia, Gnómi! – üdvözölte a legközelebb merészkedő jószág. – Én Szarvas Szimóna vagyok. Nem óhajtom megkóstolni a sapkád, mert tudom, hogy csupa szösz, alig tudnám kipiszkálni a fogaim közül...
  – Ó, hát ez igazán megnyugtató hír!
  Gnómi szerette volna kicsit megváltoztatni a gnómokról kialakult általános véleményt, ezért elmondott egy pár viccet. Sose hallottam még viccet mesélni, ezért elkezdtem hegyezni a fülem, hátha elcsípek néhány mondatfoszlányt a beszélgetésből...

  – Miért vigyorog a kerti törpe? – Kérdezte Szimónát.
  – Mert megint valami csintalanságot forgat a sapkája alatt? – tudakolta a szarvaslány.
  – Nem! – válaszolt Gnómi. – Azért, mert egy fűszál csiklandozza az orrát!
 

  Szimóna hahotázni kezdett a csattanó hallatán, annyira tetszett neki. A többi beszélgetésüket nem is hallottuk tőle, olyan jókedv kerekedett gnómok és szarvasok között. A kezdeti hűvös hangulatot felváltotta a érdeklődő kíváncsiság, ami a vadak között futótűzként terjedt el. A kis törpöket a közelben lévő játszótér sem vonzotta annyira, mint a kellemes társaság, ezért nélkülük ültünk le egy árnyékos padra. Csak egy vérbeli gnómtulajdonos tudja igazán értékelni, ha akad pár gnómmentes pillanata, pláne, ha az egy egész órán keresztül tart... Már előre örültünk neki, hogy a törpökkel kellően elfáradva érünk haza, és egész éjjel csínymentesen durmolnak majd a kanapé sarkában...

  Nyaranta kerül megrendezésre a városfesztivál, ahol a Dunapark egy kis szegletében hinták és bódék állnak a kikapcsolódni vágyó tömegek szórakoztatására. Hinták és bódék kicsiknek és nagyoknak, embereknek és gnómoknak, éheseknek, szomjasaknak vagy nasizni óhajtóknak egyaránt. Valóban parányi területről van szó, mi meglepődtünk rajta, de a törpöknek épp megfelelő méretű volt.

  Az első hinta, ami mindenkinek rögtön szembetűnt, pedig a tér másik felén állt, egy félelmetesen pörgő-forgó alkalmatosság, amiben nyilván nem véletlenül nem találtunk egyetlen egy gnómokhoz igazított székecskét se. Bircsi tekintetéből is látszik, milyen vészesen nagy esélye van annak, hogy hiába fogná a sapkáját, mindenképp lerepülne a fejéről, ezért aztán nem is bajlódtak a tervezők a törpigények kielégítésével.

  Gnómi is csak messziről merte megfigyelni a csirkelábnak keresztelt hintát működés közben, mert a nagy szél, ami mellette keletkezett, kérdés nélkül elvitte volna az ő sapkáját is. Mondtuk nekik, hogy ha mindenképp szeretnének felülni valamire, próbálják ki a hét törpés gyermek körhintát, ott tuti biztonságban lesz minden ruhadarabjuk, mert az valószínűleg elég lassan megy ahhoz, hogy a helyén maradjanak, és még fogni se kelljen őket.

Hajat és szakállat kócoló szellővel megtűzdelt tűző nyári nap, némi kellemesen fodrozódó felhő a vakítóan kék égen, leégett váll, mellkas, orr... kell ennél jobb elfoglaltság május végére? Na, szerintem se! Épp ezért ellátogattunk a Bódenizé partján fekvő Friedrichshafen városba, ott is konkrétan a kikötőbe, mert az érdekelt minket, amit még egyszer sem volt szerencsénk megtekinteni. Sokszor elhaladtunk mellette haza- és visszautazásaink alkalmával, nagyon ideje volt szétnéznünk itt, milyen is valójában.
  A birnaui kolostor mindig magára vonzza a tekintetet, olyan festői látványt nyújt a háttérben kéklő tóval, valamint a szőlőtőkékkel és jegenyefákkal, amik körülveszik. Minden alkalommal megcsodáltuk ezt a gyönyörű kilátást, és legtöbbször meg is pihentünk itt utazásaink során.

 
  A kikötőbe érve, Gnómi furcsa dologra lett figyelmes. Egy táblára, ami arra figyelmeztet minden állatbarátot, hogy a tóban lévő állatokat gépjárművel etetni tilos. Szigorú szabályozásnak tűnik, el kell ismerni, de elképzelhető, hogy ennek ellenére is akadnak olyan fanatikusok, akik titokban, amikor senki nem látja őket, mégis megkockáztatják a dolgot, hiszen amint láttuk, sok hattyú és réce él itt a tavon...

  A kikötőben sorakozó vitorlásoktól nem messze, csak épp az út másik oldalán, óriási szerencsénkre alkalmunk nyílt alaposan megszemlélni egy fészkelő bütykös hattyút. Ennyire közelről még sose láttunk egy fészket se. Mindig nagy kiváltság, ha a természet ilyen titkaiba bepillantást nyerhetünk, és főleg az, ha a törpök nem riasztják meg a meglesni kívánt élőlényt. A legtöbb esetben mégiscsak elszalasztjuk az efféle lehetőségeket a szeleburdiságuk miatt, de mindig tanulnak a hibáikból, amiket a következő alkalommal megpróbálnak kiküszöbölni.
  Sajnálatunkra a fiókát nem tudtuk meglesni, mert csak a lába lógott ki a védelmező szárnyak alól, és azt se sikerült lefotózni, hiába is próbálkoztunk.
 

  Nyakunkba húztuk a paplant, miközben tejeskávénkat iszogattuk, persze ebből az élvezetből apró hőseink sem maradhattak ki. Mit gondoltok, mi hallatszott folytonosan a takaró alól? Bibircs szürcsögő kávéivási technikája.
  – Meglehetősen nagy vehemenciával iszod azt a kávét, Bircsi! –  szólalt meg Gnómi, aki nem bírta kommentár nélkül hagyni a mulattató eseményt. Erre aztán lett olyan hahota, hogy ennek a nagy vehemenciának köszönhetően majdnem a szakállukra löttyintették, ami még a bögrében maradt. Párom mondta, hogy írjam fel ezt a kifejezést, nehogy később elfelejtsük, ezért elkezdtem körmölni ezt a kis történetet. A felénél tartottam, mikor megszólalt:
  – Ó! Ilyen sokat írsz?
  Férfiak...
 
  Hétvégi nap volt, közeledett már a jó idő. Épp volt valami rendezvény a belvárosban, ezért elnéztünk felé, hogy megtudjuk, mi jó történik, amiről nekünk is érdemes lenne tudni. A megmozdulásra való tekintettel több helyütt is elterelték a forgalmat a belváros korzóiról, oda kocsival bemenni nem lehetett. Az egyik furcsa táblán megakadt Bibircs szeme.
  – Nézd csak, Gnómi! – kiáltott fel a kis törp. – Valaki meg akarta tréfálni az autósokat! – Erre a felkiáltásra mindannyian odafordultunk, és jót mulattunk a frappánsan megoldott helyzeten.
  Természetesen nemcsak az emberek, hanem a gnómok is ki lettek tiltva a rendezvény alatt a belvárosban parkolásból, és ezt mindig nagyon szigorúan ellenőrzik is errefelé, nehogy a helyi törpfauna egyszer csak elkanászodjon, és azt képzelje, hogy azért, mert ők kis gnómobilokkal közlekednek, még szabad nekik ilyet tenniük.
  A kirakodóvásár elengedhetetlenül magával ragadó forgataga minket is beszippantott, és míg mentünk, amerre vitt az ár, a törpök a zsebemből leskelődtek valami izgalmas után. A tér közepén furcsa jelenetre lettek figyelmesek.

  Gnómival és Bircsivel is jártunk már Villingen városában, akkor megmutattuk nekik az érdekes látnivalókat, és meséltünk nekik, milyen volt az életünkből az a két hónap, amit Gnómi nélkül töltöttünk el, míg itt laktunk. Bircsit is érdekelte mindaz, ami azóta megváltozhatott, ezért elvittük, hogy lássa, amit látni kell. Minket is érdekelt, változott-e valamit a kép, amióta nem jártunk arrafelé, úgyhogy átruccantunk délelőtti programként várost nézni.

  A római kori fallal és őrtornyokkal körülvett belvárosi rész nagyon elnyerte a tetszésünket, amikor itt laktunk, gyakran jártunk benne, és mindig felfedeztünk valami olyat, amit még nem láttunk azelőtt. Sok kiülős hely van bent, köztük kávézók, cukrászdák, éttermek, sörözők; a szélesre szabott, macskaköves sétányok szélein télen plédekkel borított székekkel csábítják a forralt borozni vagy forrócsokizni vágyókat. És bizony gyakran ültek kint a téli hidegek alkalmával is az emberek, bebugyolálódva a színes takarókba, amiket ebben az időben láttunk először. Azóta már nálunk is dívik ez a szokás, igaz, szerintem még nincs akkora keletje, mint odakint.

  Az egyik őrtorony legfelső lőréseiből előkandikáló kis ágyúcsövek egy szempillantás alatt magukra vonzották Bibircs tekintetét, az említésre méltó kategóriát a szemében rögtön megütötte a látvány. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a nap hátralévő részében már megalapozott lesz a jó hangulata. Ennek ellenére megnéztük belülről is, mert biztosak voltunk benne, hogy az is tetszeni fog neki.

  Még némi virágszagolgatás hiányzott ehhez a pazar képhez, és persze ebből sem maradt ki, mert a finom lelkű kis törp mindig meglátja ezt a kihagyhatatlan lehetőséget, és az igazán gyönyörű virágokat mindig megtiszteli azzal, hogy megszaglássza őket. A környék tele volt beültetett kis területekkel, így hát könnyű dolga akadt ezzel a hamar nyíló nárciszkerttel.

  A környékünk csodálatos erdei tájakat, ösvényeket tartogatott számunkra, amiket alaposan ki is használtunk, ha eljött a hétvége vagy épp egy ünnepnap. Tőlünk két percre már az erdő széle csalogatott minket, sok érdekes látnivalóval kecsegtetve bennünket, és izgalmas szórakozást kínált törpjeink számára is.
  Már indulásunkkor kaptunk egy üzenetet, amiben a legújabb Erdőjáró eseményről értesítenek bennünket: "Kedves Ügyfelünk! Ha gnómjának kedve támad benézni egy korhadt fába, akkor sok szép tavaszi virág várja, lesz pihenés, és ott lesz szagolgatás, hol leglátványosabb a rügyfakadás..." Kihagyhatatlan lehetőségnek látszott, az apróságok hamar a fejükbe húzták a sapkájukat, jelezve, hogy készen állnak a túrára. Megjegyezték a szöveget, hogy tudják, hol kell majd jobban odafigyelniük a tájra.

  Az erdőben valóban megtaláltuk a rönkkupacot, amibe azon nyomban be is furakodtak Gnómiék. Elővigyázatlanok voltak, mert nem nézték meg, lakott-e, vagy hogy más törpöket is odavonzott-e ez a hirtelen jött esemény, akiket esetleg megzavarhatnak pihenésük közben. Szerencséjükre nem fészkeltek benne darazsak, viszont a környék gnómfaunájának nem lehetett olyan izgalmas ez a lehetőség, mert csak mi voltunk ott, egy teremtett törppel sem találkoztunk egész kirándulásunk alkalmával.
  Sebaj, folytattuk az utat, és az erdő belsejében szorgosan tanulmányoztuk az éledő természetet. Nem kellett nagyon keresgélnem, mert ők legtöbbször hamarabb megtalálják, amit kell. Egy bokor vaskos ágán felfigyeltünk egy méretes rügyre, ami bizony eltéveszthetetlenül hatalmas volt!

  A haza- és visszautazások elengedhetetlen momentuma a leszálló röpcsik levadászása, amit nagyon ritka esetekben tudunk csak megvalósítani. Szerencsére sikerült egy ilyen pillanatot elkapnunk. Gnóminak is jól állt a sapkája, így szuperül meg tudtam örökíteni. Kibukkant a fák mögül, és azonnal lőttem is rá, de annyira gyors voltam, félő volt, hogy nem tudunk időben elszáguldani alatta, és ránk zuhan...
  Ilyen tűnő pillanat elcsípése után már vigyorogva utaztak a kis rosszcsontok a hátsó ülésen, egész idő alatt egy hangos szavuk sem volt. Öröm így az utazás!

  A megérkezésünket követő napok során elég élénk izgés-mozgás vett minket körül, főleg a rózsabokron és környékén, de még a teraszajtó körül is. Bircsi – éles szemének köszönhetően – meglesett egy randevúzó ugrópókpárt az ajtó fölött, és úgy vélte, ezt mindenképpen meg kell örökítenünk az utókor számára.

  – Miért jársz folyton a sarkaimban? – kérdezte a bal oldali Pók Panna.
  – Azért, mert sosem akarsz hátra fordulni – válaszolta a sötétebbik színű, udvarolni készülő Pók Peti.
  – Nincs rajtad semmi látnivaló... – incselkedett vele Panna.
  – Táncolok neked, hátha megváltozik a véleményed!
  – Na jó, mutasd, mit tudsz! – Azzal megkezdődött az udvarlási rituálé.

  Peti hol balra, hol jobbra lépdelt, félkörívben lejtve a táncot, amivel próbálta elcsábítani a lányt. Megfontolt mozdulatai közben egyre közeledett választott szerelméhez, de többször is neki kellett kezdenie a táncnak, mert Pannát az első két-három próbálkozás valahogy nem nyerte meg igazán. Inkább elfordult, és továbbment. Peti addig táncolt neki, míg végül mégis beadta a derekát, és már nem volt oka rá, hogy elforduljon tőle, amikor a közelébe ért.

  Így összefogódzva sutyorogtak egy kis ideig, majd mindketten boldogan mentek a saját dolgukra. Hogy miről szólt a terefere, nem tudhatjuk; törpfülek meg nem hallják az ilyen lágy turbékolást, amit a pókok tudnak szívük szerelmének elrebegni. Mindenesetre a ceremónia végignézése örök élmény marad számukra.

  A nyuszi távozása után kedvünk támadt egy jó adag gyros tálhoz, ezért lesétáltunk a Csóni Büfébe, hogy ennek az óhajunknak frissiben eleget tegyünk. A törpök persze nem elégedtek meg azzal, hogy a miénkből lopkodhatnak, nekik egy külön tál kellett, amiből kedvükre kotorászhatnak a finom falatok között. Evés után jártunk egyet a tó körül, kicsit megmozgattuk magunkat a nagy evészet után. A kondiparkra is rászabadítottuk őket, kis riadalmat keltve a testmozgásba feledkezett emberekben. Gondoltuk, Törpiék is megfelelően elfáradnak a tavaszias időben elköltött nagy adag finom étel és a kiadós mozgás után, de nem így történt...

  Szokásos ünnepi hazautazás volt, és természetesen most is megálltunk Münchenben, hogy ne legyen egyszerre olyan hosszú az út. Megérkezésünk után Törpiék rögtön megfelelő helyet kerestek maguknak, ahol kitervelhették az aznapi csínytevések listáját. A nyuszika, aki velünk utazott, a kocsiban maradt, azt mondta, jól érzi magát, ezért bevackolt a hátsó ülésre, és kint töltötte az egész napot és éjszakát is. A törpökkel ezt nem tehetjük meg, mert nem hagyhatjuk őket huzamosabb ideig bezárva, főleg nem a kocsiban!

  Egy miniatűr bográcsot szemeltek ki maguknak, ahová bebújtak sutyorogni. Hogy elejét vegyem a sok rosszalkodásnak, remek ötletem támadt, mivel tudnám lekötni őket. Világ életemben imádtam kirakóssal játszani, és mikor megakadt a szemem egy dobozon, nyomban nekiláttam kiborogatni a darabkákat belőle. Ők még nem figyeltek fel a parkettán kopogó játékra, de csak idő kérdése volt az egész. Ha nagyon csendben vannak, az mindig jelent valamit, de ha nálunk nagy a csend, arra meg ők figyelnek fel. Nem is kellett sokáig várnom, és körém gyűlve nézegették, hogy ez meg micsoda.
 

  A tavasz közeledtével fokozottan figyeljünk gnómjaink étvágyára, és gondosan zárjunk el előlük minden nassolni valót, mert könnyen azon kapjuk magunkat, hogy nemcsak lopkodnak belőle, de meg is dézsmálják az egészet. Ha magányosan élnek, télen legtöbbször nem túl aktívak, mint ahogy ezt én is tapasztaltam, viszont ezt a tétlenséget remekül tudják ilyenkor pótolni, főleg akkor, ha akad hozzá egy rosszcsont társuk.

  Nagyokat vacsorázunk és reggelizünk ilyenkor, példamutatóan, sok zöldséggel, gyümölccsel, reggeli teával vagy tejeskávéval, hogy ne csak jól kezdődjön, de jól is végződjön a nap.

  Főleg olyan finomságokat sorakoztatunk ilyenkor fel, amivel nem tudják összekenni a szakállukat, mégis nagyon egészségesek, és jól mutatnak a tányéron.

  Mivel nagyon sokat esznek a tél utáni feltöltődő időszakban, azt mondtam nekik, süssenek maguknak egy kenyeret az új kenyérsütő forma segítségével. Ők összeborogatták az alapanyagokat, én begyúrtam nekik, mert azt azért nem akartam, hogy a saját szakállukat kelljen a kenyérrel együtt megenniük.
  A napokban ilyen havazás volt...

  Törpiékkel két-három hétig folyamatosan tarhonyát gyártottunk, így összesen 3 litert sikerült elkészítenünk e röpke idő alatt. Megtelt vele egy kisfazék úgy, hogy a gnómok még el is bújhattak volna benne. Ajándékba szántuk német vendégeinknek, és persze azért is készítettük, hogy egy jó gulyással megvendégelhessük őket. Megérkezésük reggelén elkészítettük az ételt, hogy csak a tarhonyát kelljen megfőzni hozzá frissiben, amikor megérkeznek.

  Amíg az ebéd rotyogott, elővigyázatosan friss fonott kalácsot sütöttünk. A nagy készültségre azért volt szükség, hogy a kalács tetején véletlenül se maradjanak a tojással kenegetés után sapkaszöszök és szakállnyomok.
  Vendégeink egy szombati napon érkeztek meg, és nem is üres kézzel. Egy csodás kis kertecskét kaptunk tőlük ajándékba, amit Bircsi éles szemével azonnal tanulmányozni kezdett. Megelégedetten nyugtázta, milyen gyönyörűek a virágok, és milyen nagyszerűen fognak az ablakban kinézni. A meleg nem tesz jót a nárciszoknak, mert hamar elvirágzanak, ezért a lehető legjobb döntés volt a mindig hűvös hálószobába tenni őket.

  Az üdvözlés után rögtön feltettük az ebédet és a tarhonyát a tűzre, és addig is beszélgettünk, meséltünk, kivel mi történt, hiszen páromék nem találkoztak vagy 20 éve.
  Gyerekkorukban ismerkedtek meg, amikor mindketten Berlinben nyaraltak. A többi magyar gyerek közül csak párom beszélt németül, ezért a német srác lassanként feloldódott a többiek közt, így sikerült összebarátkozniuk. Évekig leveleztek, és a balatoni nyaralásaikat is egyeztették, hogy találkozni tudjanak. Később is ellátogattak néha Magyarországra, de aztán megszakadt a kapcsolat. Párom talált rá a nevére és szakmájára néhány hónapja az interneten, és ennek örömére meghívtuk őket hozzánk egy hétvégére, így alakult ez a vendégvárás.

  Fél óra múlva megebédeltünk, utána kalácsmajszolás közben folytatódtak a sztorik. Volt szó retro mesékről, nyaralásokról, még a Balatonról is, amit rég lecseréltek másra, mivel szörnyen drága. Mondtuk nekik, hogy nemcsak a külföldiek mellőzik mostanában, hanem a magyarok is, mert Horvátországba leutazni 5 napra is olcsóbb, mint leruccanni a tóhoz.
  Mutogattuk nekik a képeket, hol jártunk eddig Németországban, és ők is elmesélték, hol voltak a szabadságaik alatt. Előkerültek a fotóalbumok is, ahol párom felismerte magát gyerekként. Egy élmény volt a sosem látott képeket nézegetni. A törpök nagyokat hallgattak a sok érdekes történet közben, bár nem is nagyon tudtak volna közbeszólni, mert folyton mozgott a szakálluk a kalácsevészet közben. Hamar eltelt az este, éjfél múlt, eltettük magunkat másnapra.

  Hétköznapra esett ez a látványos eset, láttunk róla képeket a interneten. Mivel hét közben nem igazán szoktunk több kilométeres kirándulást ejteni, nem mentünk el megnézni, akárhogy rágták is a törpök a fülünket, hétvégén azonban első utunk volt elkocsikázni a Dunához, hogy megnézzük, mennyire vonult el az ár. Kicsit úgy éreztük magunkat, mintha katasztrófaturisták lennénk, de érdekelt az áradó víz magassága és a folyó kiterjedése, ami a képekről elég látványos volt.

  Ekkor már jócskán leapadt a vízszint, az árvíz nagyja elvonult, de azért még így is látszott, mennyivel több víz van benne a szokásosnál. A tetőzéskor még oda is kiterjedt a folyó, ahol a kép készítésekor álltunk. Látszik, hogy sebesen hömpölyög, fodrozódik a növényzetnek rohanó folyó.

  Mindig nagy eseménynek számít, ha sok időt töltünk utazással, mert ilyenkor a kis törpök vígan elbohóckodhatnak a hátsó ülésen, ha pedig megunják, durmolhatnak a csomagok között. Amint ismét miénk a lakás, a következő napokban kezdődhet a kis barátok és növények üdvözlése, rakoncátlankodás a lakás egész területén, valamint azoknak a dolgoknak a birtokba vétele, amikről véletlenül megfeledkeztünk. Kint felejtett pillecukor, ropi, csoki... semmi nem jelent akadályt nekik, mindig megtalálják a módját, hogy hozzáférjenek a finomságokhoz.

  Ilyenkor szobafogságra ítéljük őket. Ha sétálni támad kedvünk, őket otthon hagyjuk, hogy tanuljanak az esetből, de természetesen úgy próbáljuk mindezt elérni, hogy ne legyünk túl kemény szívűek, ugyanakkor tudassuk is velük, hogy bizony akadtak dolgok, amiből kimaradtak a rosszalkodásuk miatt. Ilyen az, amikor betérünk egy kávézóba falatozni, és hozunk nekik onnan egy-egy tábla gnómicsokit. Jelzés értékű, hogy gondoltunk rájuk, és hogy minden bizonnyal volt a kávézó közelében valamiféle járgány, amiről lemaradtak a szobafogság alatt. Ebből aztán rögtön észbe kapnak, hogy ha nem csintalankodnak annyit, legközelebb ők is jöhetnek, és bele is ülhetnek, hogy kibrummogják magukat.

  Szilveszteri buliba voltunk hivatalosak, és el is gondolkodtunk rajta, mit kezdjünk vajon a gnómokkal, míg mi odaleszünk... Alapos megfontolást kívánt a dolog, hiszen, ha kihagyjuk őket, durcázás lesz, ha meg ott történik valami, hogy magyarázzuk meg száz vendégnek, hogy nincs mitől tartani, csak két rosszcsont törpe műve volt az egész? Akárhogy is osztottunk-szoroztunk, végül arra a következtetésre jutottunk, hogy elég jól neveltek ahhoz, hogy semmi gond ne legyen az este folyamán, és tudják, hogy mindig büszkék vagyunk rájuk, ha semmi rosszat nem csinálnak, ezért hát együtt készültünk az estére.

  Nálunk még nem volt hó, de ahogy odaértünk a tett színhelyére, némi hófoltokat találtunk, a művelődési ház udvara pedig végig fehéren tündökölt. Törpiék rögtön kiugrottak az autóból, hogy jól megdobálják egymás sapkáját, elvégre szilveszter délutánja van, ennyi nekik is kijár az év utolsó napján.
  A buli hangulata nagyon jó volt, az egész estét végigtáncolták a vendégek. Mint a zenekar "vendégei", a színpadon ültünk a zenekar mögött, Gnómiék ott bohóckodták ki magukat. Nagyon jól viselkedtek, ezért az éjféli koccintásban ők is részt vehettek egy kupica pezsgővel.

  Friss téli reggel történt, hogy sétálni támadt kedvünk. Törpiék alaposan fejükbe húzták sapkájukat, jelezve, hogy ők is jönnének, itthon ne felejtsük őket. Harmatos, ködös délelőtt volt, úgy terveztük, megnézzük a frissen felújított tatai Kossuth-teret.

  A ködbe burkolózó fák kopaszon lógó ágai harmatcseppeket hintáztattak végükön. Bircsi megfogta egyiküket, de azonnal vissza is rántotta kis kezét, mikor megérezte, milyen hideg a ködből táplálkozó, dagadt cseppecske. Gnóminak is nagyon tetszett a dolog. Amint észrevette Bibircs ódzkodását, megpróbált minél több vízcsöppet ráfújni barátjára.

  Bircsi persze visszavágott, és addig játszották ezt, amíg csurom víz nem lett mindkettőjük sapkája. Természetesen belül nem ázott át egyik sem, hiszen nagyon sok mindent ki kell bírnia egy gnómsityaknak, ezért nem féltettük őket, hogy megfáznak, mire hazaérünk.

  Január első napján, a bécsi koncert alatt leesett a hó. Olyan jól esett a kellemes táj látványa, hogy beterveztünk egy esti sétát. Amíg besötétedett, és indulhattunk végre, végtelen sok idő telt el a kis apróságok számára. Addig is egész nap az ablakban lógtak, lesték a fákat és a szépen kirajzolódó utakat.

  Este aztán a Fő térre gyalogoltunk, mert ott ilyenkor biztosan hangulatos dolgokat találhatunk. A karácsonyi bódék még álltak, az adventi kalendár kinyitogatva fagyoskodott a téli időben, a hatalmas fa kivilágítva pompázott és egy jászolfaragást találtunk a hóval borított téren. Bircsiéknek is van némi fogalmuk a jászolka kinézetéről, hiszen nem az ágy alatt nevelkedtek eddig, ezért egy furcsa dolgot szúrtak ki a jelenetben.

  Az első barát, akit meglátogattunk, Zara volt, a rocker spániel. Ezen a képen epekedő szemeivel nem azt várja, mikor tépheti le Törpiékről a gnómikulás sapkát, hanem, hogy ők is kipróbálják végre az új fekhelyét, ami olyan pihe-puha, hogy sosem akarnak majd kiszállni belőle.

  Karácsony előtt tettük meg ezt a látogatást, ezért volt még rajtuk a sityak, de az ünnepekre már lekerült róluk. Szenteste reggelén csak akadályozta volna őket a bonbonvadászatban, amikor a fát díszítettük. A zacskóba pillantva aztán könnyen megállapítottuk, hogy több üres papír maradt a zacsiban, mint amennyi cukor valóban a fára került. Ha már így alakult, mégis mit tehet egy tapasztalt gnómtulajdonos? Felakaszthatja a fára a csokis szakállú törpöket, hadd díszelegjen a bonbon kicsit más formában is...

  Délutáni programként elmentünk a szokásos ajándékozásra. Törpiéket is vittük, mert ők a tigris macit akarták meglátogatni. Elmesélték neki, mi történt velük, míg nem látták egymást. A maci számított rájuk, ezért egy kicsinosított fát is állított az alkalomra a meghittebb hangulat érdekében.

  Közben kellemesen megebédeltünk, jót beszélgettünk, és miután megszólalt odabentről a csengettyű, jelezve, hogy be szabad menni a szobába, gyorsan beszaladtak még mielőtt bárki észbe kapott volna. Nagy meglepetés érte őket, mert a fa alatt néhány hóemberbe botlottak. Akkorák voltak, mint ők, a sapkájuknak is szép színe volt, ezért hamar összebarátkoztak. Mi ajándékoztunk, ők beszélgettek a sarokban, közben szaloncukrot majszoltak a fa alól.

  Rendeztünk egy ünnepi búcsúbulit, mielőtt hazautaztunk volna a megérdemelt karácsonyi szünetre. Az utazás reggelén beszálltunk a kocsiba, és Gnómiék bepattantak leghátulra, terpeszkedtek a sapkájukban, és nem is foglalkoztak semmivel, amíg Münchenbe nem értünk. Nem indultunk túl korán, ezért sötét volt már, mikor megérkeztünk, de ez remek alkalom volt arra, hogy a vendéglátóink megmutassák nekünk az utca karácsonyi nevezetességét.

  A ház gazdája minden évben kiteszi az ünnepi világítást, amiből az épület összes oldala bőségesen kap. Szerintünk, ha felkapcsolja ezeket a díszeket, az egész utca átlagos villanyszámláját elveri vele egy éjjel során, mint a Karácsonyi vakációban. Irdatlan nevetés lett ebből a röpke látogatásból, persze csak messziről mertük megnézni, nehogy mi is megvakuljunk, mint a szomszédok a filmben. :D

  Ahogy felértünk a lakásba, kellemes karácsonyi díszítést találtunk az ablakban. A sok piros dolog vonzotta a kis apróságokat, ezért rögvest elbújtak közöttük. Akárhogy próbálkoznak, még a gnómikulás sapkájuk is annyira jellegzetes, hogy elég nehéz lenne nekik bárhol is tökéletesen beilleszkedniük. Hamar megtaláltuk őket, de nem búsultak a dolgon, mert utána el lettek halmozva finomságokkal.