A sigmaringeni kiruccanásunk mintájára ismét egy egész napos programot terveztünk a hétvégén, amit szintén vonattal ejtettünk meg. Úti cél a stuttgarti TV torony lett, amire a barátaink invitáltak meg minket.
  A reggel még kissé felhősnek indult, de hamar szétszaladtak a bárányokká váló, gyönyörűen fodrozódó felhők. Bircsi a teraszon állva nézelődött, és közben kiszúrt egy hőlégballont – mármint nem szó szerint... Rohant Gnómiért, hogy jöjjön gyorsan, és nézze meg ő is, miféle nagyra nőtt lufi lebeg komótosan az égen, mielőtt még eltakarta volna a szomszéd ház vagy a mellettünk lévő erdő. Ezután vigyorogva itták meg reggeli tejeskávéjukat, és készülődtek az izgalmasnak ígérkező utazásra.

  Az időjárás előrejelzésből kiindulva biztosak voltunk benne, hogy a tiszta, felhőmentes időben jó messzire elláthatunk majd a torony tetejéről. Csomagoltam szendvics alkatrészeket és vizet az útra, emellett beterveztünk egy éttermi látogatást is, hogy egy kicsit megadjuk a módját.
  A gnómokkal történő utazás egyik elengedhetetlen pillanata, amikor felhívjuk figyelmüket az utazás szabályaira. Mutassunk meg nekik minden táblát, ami fontos információt tartalmazhat, és figyeljünk oda jól, nem találunk-e a képecskék közt olyat, ami megtiltja a tömegközlekedési eszközön a gnómok utazását.

  Szerencsére nem találtunk gnómtiltó táblát, ezért miután felszálltunk, vígan kényelmesedtek el velünk szemben. Eleinte kicsit tartottam tőle, hogy a térdeink majd idegesítően összekoccannak utazás közben, de végül megnyugodva vettem tudomásul, hogy jól meg fogunk férni egymással. Többek között azért is, mert alighogy elindult a vonat, és megkezdődött a kellemes és halk suhanás, ők máris valami új szórakozás után néztek.

   Bircsi előszeretettel trollkodott az alagutakban, ahol a vonat kivilágítása miatt az ablakban láthatta a tükörképét. Mi addig beszélgettünk a mellettünk ülő társainkkal, hogy mi is lesz a látnivalók megtekintésének sorrendje. Úgy gondoltuk, először a belvároson áthaladva megnézzük, hogyan fest, majd keresünk egy utunkba eső éttermet, ott elkényelmesedünk, és később jóllakottan folytatjuk a sétát.

  Ahogy a vonatról leszálltunk, rögtön megcsapott minket a nyári hőség. Nem kellett sokat várni rá, hogy még a törpök is beizzadjanak sapkáikba. A fénypompában hunyorogva indultunk neki a belváros érdekességeinek. Gnómi hamar észrevett valami érdekesnek tűnőt.
  Mivel nagy városról van szó nagy számú lakossággal és átutazóval, ezért ekkora létszámnál bizony elengedhetetlen, hogy a helyi gnómfaunát is figyelembe kell venni. Valamiféle sorban állásba botlottunk, és mi se tudtuk mire vélni, hiszen ennyi gnómot egyszerre még sose láttunk egy kupacban. Gnómi odament, hogy megnézze, mire várnak ilyen türelmesen, és kedvesen próbált szóba elegyedni velük, de zöld színe miatt eléggé kiközösítőek voltak vele. Nem árulták el, miért állnak sorba. Nagyon lassan haladt a sor, Törpi végül elunta magát, ott hagyta a mufurc társaságot.
  – Ha ilyen gorombák vagytok, nem is érdekel a dolog! – Azzal el sem köszönve tőlük, folytattuk a sétát valami kellemesebb látnivaló felé.

  Sok szép épületet látni, amik tipikus belvárosi képet adnak magukról. Magasodnak a templomtornyok, a régi és modern épületek váltakoznak egymással, és mivel Bircsi is előszeretettel nézi meg a gyönyörű épületeket, szívesen pózol is velük. Ilyen például a Stiftskirche, ami csodás látnivalókat tartogat magában, de nem terveztünk ilyenfajta élvezeteket az útra, ezért csak kívülről néztük meg. Minden templomról elmondható, hogy érdekes története van, emlékei – akár tárgyi, akár írásos –, épp ezért vonzza a szemünket és lelkünket. Kutatások bizonyítják, hogy ennek a templomnak például a 10-11. században épült elemei vannak. Az első építkezések ezen ősi jelei a mai templom belső területein helyezkednek el. Nagy látványosságnak számít a kápolnában található, 1260-as évekből való síremlék, ami az alapító és felesége maradványait tartalmazza.

  Persze mindebből semmit nem tud a halandó lélek, mert ehhez előre utána kell járni, hogy vajon miért lenne érdemes meglátogatni, végigjárni és megcsodálni mindent, ami a templomban található.
  A fő téren emberek tolongtak. Mentek a maguk dolgára, vagy éppen úgy nézelődtek, mint ahogyan mi. Fiatal lányok vidám lánybúcsús játékokkal szólítottak meg járókelőket, főleg fiatalembereket, jót szórakozva a játék közben. Zajlott az élet minden formában, és ebbe az enyhe forgatagba, kavarodásba a kis törpék is jó érzéssel csöppentek bele. De csak óvatosan az ilyen eseményeken, nehogy szem elől tévesszük őket, mert bár nagy riadalmat nem fognak okozni egy ilyen mindenre felkészült városban, mégis hamar eltűnhetnek, és sokáig tartana megtalálni a bozontos sapkákat.

  Minden helyen figyelni kell a tiltó táblákat, mert bárhová is mennénk, figyelembe kell venni, hogy törpöknek is látogatható épületről van-e szó. Az éttermeket is sűrűn néztük, találunk-e ilyen jelzést, és a nekünk legszemrevalóbb ajtaján szerencsénkre nem találtunk. Egy kellemes, belvárosi, eldugott kinti helyiséggel rendelkező, a város zajától kissé elzárt éttermet néztünk ki, ahol letelepedtünk ebédelni.
  A vonatozás előnyei közé sorolható a sörözési szabadság. Mivel Németországban a közlekedés területén nincs nulltolerancia, ezért bármikor lehet biztonságos mennyiségben alkoholt fogyasztani akkor is, ha vezet az ember, mégis alaposan belénk ivódott már, hogy ha autóval vagyunk, első a biztonság.
  A nyári forróság elengedhetetlen kelléke a finom német sör, ezért kihagyni nem szoktuk ezt az élvezetet, és ha autóval vagyunk, megfontoltan fogyasztjuk. Ennek még a kis apróságok sem mindig tudnak ellenállni, ezért szívesen mártják meg benne a szakállukat – persze csak és kizárólag a gnóm mértéktartás szabályai szerint! 

   Nyugodt egy óra volt, míg szép lassan elfogyasztottuk az ételt és italt, majd még egy kevés tespedés után nekiindultunk a torony felfedezésének. Az odafelé vezető úton, az erdőben sétálás közben felfedeztünk egy markológépet, ami üresen állt. Szerencséjükre épp senki nem játszott vele. Törpiék sóvár tekintetéből kiderült, milyen szívesen foglalnák el az üresen álló járgányt. Nem volt szívünk ellent mondani nekik, ezért hamar megrohamozták, és hangos brummogás kíséretében kipróbáltak rajta mindent, amire csak lehetőségük volt, mi pedig addig lassan továbbsétáltunk a torony felé. Amúgy is meleg volt, és még el voltunk telve az ebédeléssel, úgyhogy nem siettünk nagyon. Bőven volt idejük rá, hogy  kijátsszák magukat a markolóval. Amikor végeztek, utánunk szaladtak, és együtt folytattuk a kirándulást.

  Gnómi látta meg legelőször a helyes irányt jelző plakátot. Egész sétaidő alatt izgatottan nézelődtek, keresték a fák közül kibukkanó tornyot, amit Bircsinek sikerült észrevennie.
  – Oda nézzetek! – lelkendezett. – Ott van!

  – Én érek oda hamarabb! – kiáltott fel Gnómi, és szaladni kezdett a torony felé.
  Mire Bibircs észbe kapott, már igen nagy előnyre tett szert a kis zöldség, ezért valósággal kapaszkodnia kellett a sapkájába, hogy utolérje. Végül sikerült megelőznie, és dicsőségesen pózolhatott a hatalmas építménnyel.

  A torony magassága 216 méter. 1956-ban nyílt meg, TV és kilátótoronyként funkcionál. A maga nemében egyedülálló újdonságnak számított akkor, hiszen ez a távközlési torony volt a világon az első, aminek szerkezete vasbetonból készült. Azóta több hasonló torony épült a mintájára.
  A toronykosárban étterem, kávézó és bár, színház, valamint kétszintes kilátóterasz található, felette az antenna árbóc, amin meredeznek a rádió- és TV adók antennái.

  A torony úgy vonzott minket magához, hogy nem is néztünk a lábunk elé. Amikor mindannyian odaértünk, és a gnómok is eleget nyúztak, hogy mikor megyünk már be, bementünk az épületbe, ahol megvettük a belépőjegyeket. Felelősséget vállaltunk a törpék viselkedéséért, ezért nekik nem kellett külön kiegészítő jegyet váltanunk.
  Beálltunk a felvonókhoz vezető sorba, ahol kordon választotta el a fel- és lejövő vendégsereget. Egyszerre 16 fő szállhat be a felvonóba, amelynek sebessége 5 méter másodpercenként, így 36 másodperc múlva már fent is voltunk a kilátószinten, 150 méter magasságban. Gyönyörű fénypompa fogadott minket odafönt is, hunyorogtunk a torony napsütötte oldalán. Egyszer csak Bircsi ámulattal teli felkiáltására lettünk figyelmesek, aki a másik oldalon nézelődve megpillantotta a torony árnyékát.

  – Nézzétek! Ott vagyunk! És milyen varázslatos a kilátás!
  Nem győztük csodálni a tájat. A kikötő felé, amerre a szem ellát, erdő zöldell, köztük mutatósan megbújnak a kis városrészek. A lemenőben lévő nap csodás árnyékot adott a toronynak és a környező fák koronáinak.
   A felső szinten lévő, dombornyomott térkép nagyon tetszett a kis apróságoknak, alaposan végigböngészték. Megnézték a városokat, hátha sikerül valami ismerőst találniuk. Gnómi szerényen mutatta nekünk, mire lelt: Budapest nevét és Stuttgarttól való távolságát. Büszke volt magára, amiért elsőként látott meg egy ilyen városnevet.

  A felső kilátó szintje gyermek- és gnómbarát, korlátja alacsonyabb, hogy könnyebben kilássanak azok is, akik nem nőttek két méter húsz centi magasra. Alapterülete kisebb, mint az alsó szinté, ezért a toronyból kiesés veszélye nélkül lehet nézelődnie a kíváncsi törpöknek is. Ennek ellenére Gnómit szemmel tartottuk, mert tudjuk, hogy könnyen felkapja őt egy nagyobb széllökés, ezért amikor magasban vagyunk, vagy épp semmi nem védi őt a természet rakoncátlankodásától, mindig körültekintően engedjük szabadjára, hogyha kószálni támad kedve.

  Bircsi persze itt is sikeresen kitrollkodta magát. Mindenáron akart egy olyan képet, ahol a hamarosan alábukó nap glóriával övezi sapkáját. Készítettem néhány képet, nehogy elrontsam kis barátom önfeledt szórakozását, amik közül a legjobbnak vélt fényképet osztom meg veletek.
  Szerencsénkre nem csöppentünk nagy kavalkádba a toronyban, ezért nem kellett attól tartanunk, hogy ezen a viszonylag kis területen a törpék szórakozása bárkiből is rossz érzést váltana ki. Bárhová megyünk, általában mindenki nagyon türelmesen viseli a törpök szeleburdiságát. Leginkább mosolygó arcok kísérik lépteiket, kedves megjelenésük gyakran megmosolyogtatja a körülöttünk lévő embereket.

  A több órás elfoglaltságunk és élménybeszerző túránk végeredménye egy kellemes kimerülés lett. Elhagytuk a tornyot, visszamentünk a megállóba és vártunk a vonat indulására. Mire megérkezett teljesen elpilledtünk, és mivel ülőhelyünk nem sok akadt, oda telepedtünk szétszórtan, ahol helyet találtunk. A törpék jártak legjobban, mert – miután vetettek még egy utolsó búcsúpillantást a toronyra –, visszavonultak a táskámba, és egész utazás alatt ott durmoltak, míg mi egy-egy sarokban gubbasztottunk.
  Az út vége felé már erősen sötétedett, és mikor leszálltunk a városunkban, mindannyian alig vártuk, hogy szép emlékekkel megrakottan ágyba zuhanhassunk végre.