A tavasz közeledtével fokozottan figyeljünk gnómjaink étvágyára, és gondosan zárjunk el előlük minden nassolni valót, mert könnyen azon kapjuk magunkat, hogy nemcsak lopkodnak belőle, de meg is dézsmálják az egészet. Ha magányosan élnek, télen legtöbbször nem túl aktívak, mint ahogy ezt én is tapasztaltam, viszont ezt a tétlenséget remekül tudják ilyenkor pótolni, főleg akkor, ha akad hozzá egy rosszcsont társuk.

  Nagyokat vacsorázunk és reggelizünk ilyenkor, példamutatóan, sok zöldséggel, gyümölccsel, reggeli teával vagy tejeskávéval, hogy ne csak jól kezdődjön, de jól is végződjön a nap.

  Főleg olyan finomságokat sorakoztatunk ilyenkor fel, amivel nem tudják összekenni a szakállukat, mégis nagyon egészségesek, és jól mutatnak a tányéron.

  Mivel nagyon sokat esznek a tél utáni feltöltődő időszakban, azt mondtam nekik, süssenek maguknak egy kenyeret az új kenyérsütő forma segítségével. Ők összeborogatták az alapanyagokat, én begyúrtam nekik, mert azt azért nem akartam, hogy a saját szakállukat kelljen a kenyérrel együtt megenniük.
  A napokban ilyen havazás volt...

  ...ezért, amíg kelt a tészta, kimentek a kertbe játszani és nézelődni. Megfigyelték a kert élőlényeit, főleg a hótakaró alól kibújó első tavaszi virágok tetszettek nekik, amikben nagyokat gyönyörködtek.

  A kelt tésztát átgyúrtam, és hagytam, hogy ők öntsék át a formába, amiben hagytuk még egy kicsit kelni. Annyira, hogy szép formája és kellemes állaga legyen – gondoltam én. Ők viszont úgy eljátszották az időt, hogy a tészta túlkelt, és mikor már bent volt a sütőben, látszott rajta, hogy összeesett a teteje. Bircsi értetlen tekintetén sokat szoktunk mulatni, ez is egy ilyen alkalom volt.

  Hóolvadás után természetesen a hóvirágok is megjelentek, bár elég kis létszámban voltak jelen a kertben. Egyikük épp a kert végébe telepedett, hogy minden alkalommal fejet hajthasson mindazoknak, akik a kapun belépnek. Törpiék reggelente meglátogatták egészen addig, amíg el nem nyílt.

  Verőfényes napsütéssel indultak a reggelek, a hó már mindenhol elolvadt, szívesen ültünk ki a teraszra levegőzni. Az egyik ilyen pilledéskor, arra lettem figyelmes, hogy a gnómok megrettenve húzódnak a napernyő alá. Madarak csiripeltek mindenütt, a cinegék vészjelző cserregése töltötte be a kertet. Felnéztem, és egy vijjogó kányapárt láttam keringeni magasan az égen.

  A bujdosásuk miatt nem tudtam jól lefényképezni az apróságokat, de Bircsi ijedt ábrázata sokat elárul a esemény komolyságáról... Amíg el nem ült a helyzet, és amíg a hangjukat hallották, elő se jöttek a lakásból. Máskor is láttam már, milyen gyorsan el tudnak bújni a veszélyes helyzetek elől, például az egyik, kilátókat sorba vevő kirándulásunk alkalmával.

  Pár nap múlva egy pillanatra visszajött a tél, havas eső formájában kaptunk belőle néhány percet, majd ismét kisütött a nap. A hótakaró alól előbújó néhány növényke hamar szép nagy csokorrá formálódott, és olyan jellegzetes színfolttá alakult, hogy a váratlanul megjelenő vendégeink is igencsak nagy örömmel pihenték ki rajta a hosszú repülés okozta fáradalmakat. A vendégek nem voltak mások, mint a dobozból kimentett katicák némelyike, akikkel tavaly húsvétkor is találkozhattunk.
  – Sziasztok, törpök! – köszöntötték Gnómiékat mindhárman egyszerre.
  – Micsoda meglepetés! – kiáltott fel Bircsi.
  – És megint húsvétkor, mint legutóbb! – lelkendezett Törpi.
 – Eszünkbe jutottatok, és gondoltuk, megnézzük, hogy vannak kedves törpbarátaink – szolgált kimerítő magyarázattal Katica.
  – Meséljetek, mi történt veletek, amióta nem jártatok erre? – érdeklődött Bibircs.
  – Várjatok még azzal – szólt közbe Gnómi –, inkább menjünk be, mert egy kányapár folyton leskelődik utánunk, odabent nagyobb biztonságban leszünk. – Azzal bevonultak a kényelmes kanapéra, és megkezdődött az elmúlt egy év történéseinek elmesélése.
  Másnapig vendégeskedtek nálunk, mert szokásos módon hazautaztattuk gnómjainkat húsvétra.

  Az utazás reggelén készülődés közben bekopogott hozzánk egy nyuszicsalád. Meglepődtünk, mert fogalmunk sem volt, miért lettünk ilyen nagy figyelemmel kitüntetve. Nyuszimama elmondta, hogy legkisebb fiuk vándorútra szeretne menni, és mivel mi úgyis egy hosszú utazást terveztünk – egy olyan utcában, ahol gnómok laknak, ez nem maradhat sokáig titokban –, arra kértek minket, vigyük magunkkal, hogy felfedezhessen más tájakat is, ne csak a közeli erdőt ismerje. Örömmel teljesítettük ezt a kívánságot, és a hátsó ülésen szorítottunk neki egy kényelmes helyet a gnómok között. A család elbúcsúzott a kisnyúltól, mi pedig meg sem álltunk az autópályán, míg haza nem értünk... azaz, nem egészen, mert előtte még betértünk Münchenbe, hogy kirakjunk egy puzzle-t... :)