Szokásos ünnepi hazautazás volt, és természetesen most is megálltunk Münchenben, hogy ne legyen egyszerre olyan hosszú az út. Megérkezésünk után Törpiék rögtön megfelelő helyet kerestek maguknak, ahol kitervelhették az aznapi csínytevések listáját. A nyuszika, aki velünk utazott, a kocsiban maradt, azt mondta, jól érzi magát, ezért bevackolt a hátsó ülésre, és kint töltötte az egész napot és éjszakát is. A törpökkel ezt nem tehetjük meg, mert nem hagyhatjuk őket huzamosabb ideig bezárva, főleg nem a kocsiban!

  Egy miniatűr bográcsot szemeltek ki maguknak, ahová bebújtak sutyorogni. Hogy elejét vegyem a sok rosszalkodásnak, remek ötletem támadt, mivel tudnám lekötni őket. Világ életemben imádtam kirakóssal játszani, és mikor megakadt a szemem egy dobozon, nyomban nekiláttam kiborogatni a darabkákat belőle. Ők még nem figyeltek fel a parkettán kopogó játékra, de csak idő kérdése volt az egész. Ha nagyon csendben vannak, az mindig jelent valamit, de ha nálunk nagy a csend, arra meg ők figyelnek fel. Nem is kellett sokáig várnom, és körém gyűlve nézegették, hogy ez meg micsoda.
 

  Hamar kitalálták, hogyan kell játszani vele. Először kicsit furcsállták, mi ebben a jó, de egyre jobban belemelegedve rájöttek, milyen jó szórakozást nyújt. Hogy senkit ne zavarjanak a szanaszét hajigált alkatrészek, feltettük az egészet egy akkora asztalra, amire tökéletesen ráfért. Bircsi a hóna alá csapta a darabokat, és körbe-körbe szaladgálva kereste a megfelelő helyet nekik. Gnómi a kék ég részleteivel volt elfoglalva, míg társát az épület épülése érdekelte. Ahogy egyre jobban kirajzolódott, mi akar ez lenni, mindjobban belefeledkeztek ebbe a nagyszerű és mókás játékba.

  Idővel mindig eljön az a pillanat, amikor egy kis időre alább hagy a lelkesedés. Ennek kiküszöbölése érdekében kitalálták, hogy Bircsi felmutat egy részletet, Gnómi pedig megpróbálja megkeresni, hová való. Már rég besötétedett, de ők még mindig keresgéltek. Elkezdtünk egy izgalmas filmet, két órán keresztül csak a TV fénye töltötte be a szobát, de ők még mindig csendben játszottak. Végül kimerülten heveredtek le egy kupac kirakóra, és mielőtt befejezhették volna, szemükre húzták sapkáikat, és elszenderedtek. Reggel találtunk rájuk.
  A tejeskávé illata lengte be a szobát, mikor végre sikerült az egész képet kirakniuk. Elkortyolgatták a megérdemelt frissítőt, azután boldog ábrázattal szedték szét és pakolták vissza a játékot a dobozába.
  Nem is sejtettem, hogy akkora öröm lesz számukra a kirakós, hogy a csínytevésekről közben teljesen megfeledkeznek. Néha rácsodálkozom, milyen egyszerű lekötni őket. Missön komplítid.

  A hosszúra nyúló játéknak köszönhetően ez a reggel is csínytevésmentesnek ígérkezett, ezért gyorsan, míg a hatása alatt voltak, elhagytuk vendéglátóinkat, és megkezdődött a hazaút második fele. A közelben lévő repülőtér mindig nagy izgalommal tölti el őket, sóvárogva lesik a pillanatot, amikor megláthatnak egy frissen leszállni készülő röpcsit. A kisnyuszinak is elmondták, mit láthat itt, ha figyelmesen fürkészi az eget. Bár a képek nem tükrözik a repülési magasságot, de megígértem, hogy elcsípem őket, amint utánuk leskelődnek, ezért itt egy majdnem jól sikerült kép a röpcsilesről.

  Gnómi csak nézte, Bibircs viszont játszotta is. A kisnyuszi épp a bajuszát törölgette meg, emiatt sajnos elszalasztotta a lehetőséget, hogy végignézze, amint elhúz fölöttünk a repülő. Bircsi úgy gondolta, az előadásával szemlélteti, miről maradt le. Kitárt karokkal ugrabugrált és szaladgált a kocsiban, csak úgy lengett a szakálla a nyuszi nagy örömére, aki végigkacagta a mutatványt.
  A határhoz közeledve számtalanszor felfigyeltünk már erre a dohányozni tilos táblára. Máshol még nem találkoztunk ennyire szembetűnő figyelmeztetéssel. Gnómi folyton kíváncsiskodott, vajon itt miért van kitéve, ha máshol még nem vettük észre? Kénytelen voltam valami értelmet adni a tábláknak:

  – Alattunk a Duna kanyarog, ahol hajók közlekednek menetrendszerűen – próbáltam elmagyarázni a helyzetet. – Mivel ez az autópálya egy szakasza, könnyen előfordulhat épp ezen a ponton torlódás, dugó, és ha dohányzunk, nyilvánvaló, hogy a csikket egyszer el is óhajtjuk dobni. Mivel legtöbb esetben a kocsi hamutálcája (ami épp ebből a célból lett kiépítve) túl egyszerű megoldásnak bizonyulna, ezért kipöccintenénk az ablakon, hogy ne nekünk kelljen utána kitakarítanunk a kocsiból. Ha épp egy hajó fedélzetére esik az égő csikk, ki tudja, nem okozhat-e tüzet, ha emberre esik, akkor pedig égési sérülést, nem beszélve a riadalomról, hogy "ez meg honnan pottyant ide?!" Ha egyszerűen a folyóba hullik, vagy a hídról lefújja a szél, azt megehetik az ott élő állatok, és akkor még nem is említettük, hogy a filter direkt azért van a cigin, hogy a több ezer, a mi szervezetünk számára káros, mérgező anyagot kiszűrje belőle. Ha ezt egy az egyben a folyóba nyomatjuk, ott kiázik belőle, és megkapják más élőlények, ami irgalmatlan nagy felelőtlenségre, nemtörődömségre és nem utolsó sorban ostobaságra vall, hiszen a természet körforgásával ez mind visszakerül a mi szervezetünkbe. Ezzel a táblával talán sikerül kiküszöbölni azt, hogy ezen a szakaszon ez megtörténjen. Az is elképzelhető, hogy egy természetvédelmi terület fölött vagy közelében haladunk át, ami a Duna mentén könnyen előfordulhat, és lehet, hogy emiatt van a sok figyelmeztetés...

  Mindannyiukat kielégítette ez a rögtönzött válasz, én pedig végre nyugton lehettem tőlük, mert nem rágták tovább a fülem a sok "miért?" kérdéssel. Az út további része szép nyugodtan telt el, nem volt több kérdés, se rakoncátlankodás, délutánra meg is érkeztünk. Az útitársunkat felkalauzoltuk hozzánk, nálunk maradt néhány napig. Megígérte, hogy néha-néha visszatér majd hozzánk látogatóba, aztán elbúcsúzott tőlünk, hogy felderítse az ismeretlen, idegen tájat.