Egy kedves ismerősünk meghívott minket csónakázni a Dunára. Szép, napos idő volt, kaptunk az alkalmon, hogy megmutassuk Gnóminak a "mi Dunánkat". Mellesleg nem csónakáztam még sosem, tehát mindenképp élményszámba menő dolognak tűnt.
  Amikor odaértünk, Gnóminak már nagyon mehetnékje volt. Üdvözlés után elsőként ugrott be a csónakba, elfoglalva a létező legjobb helyet. Meg sem fordult a fejében, hogy nem csak ő szeretne jó helyen utazni a kirándulás ideje alatt.

  Alig indultunk el, a fiúk már rosszalkodtak a csónak elején. Sok érdekeset láttunk, mint például egy nagy kacsacsaládot. Amikor a közelükbe értünk, Gnómi kérésére rájuk hajtottunk egy kicsit. Ekkor kacsamama szárnyát szegetten csapkodni kezdett a vízben, ezzel akarta elterelni a kiskacsákról a figyelmet, de nem járt túl az eszünkön. Tudtam, hogy ezt csinálják, de ezt se láttam még sose élőben.
  – Nyugalom! – kiáltott oda Gnómi. – Nem bántjuk a családod, csak a színészi képességeidre voltunk kíváncsiak. Ne haragudj ránk! Nagyon meggyőzően játszottad a sérülést, köszönjük a remek előadást! – azzal továbbsuhantunk a vízen.

  A folyó közepén lévő erdős szigeteken százszámra költenek a kárókatonák és egyéb nagytestű szárnyasok. Kárókatonát sem láttam élőben, úgyhogy ez a program igazán felemelő volt már eddig is, és még koránt sincs vége a történetnek. A sziget mellett elhaladva nagy csapatban röppentek fel a fákról a madarak, tollas fiókáikat hátrahagyva, akik a sziklák közt kolbászoltak. Gnómi elsőre megijedt a nagy, fekete madárhadtól, de aztán megnyugodott, amikor látta, hogy ők jobban félnek tőlünk. Ehhez nagyban hozzájárulhatott az a tény, hogy gnómmal voltunk...

  Az egyik sziget homokos-kagylós partján megálltunk pár percre. Amint kiszálltunk, Törpi befutott az erdőbe, hátha láthatja a fákon kommunikáló madarakat, de senkit nem látott közülük. Túl sokáig maradt bent, hát kénytelen voltam utánamenni, nehogy valami vadászmadár zöld egérnek nézze. A gond ott kezdődött, hogy mire megtaláltam, engem is megtaláltak a szúnyogok. Az egyetlen élőlény, ami a természetes élőhelyemen is félelemmel tölt el, pláne akkor, ha 5-5 vérszomjas kis dög van mindkét lábamon. Viszont még sose ütöttem le egy csapásra hármat közülük... Ezt az élményt inkább kihagytam volna, de végül megtaláltam Gnómit, aki nem volt rest ez az idő alatt gondosan kidíszíteni magát, hátha nem találom meg a fák kanyargó ágai között a zöld sapkáját.

  Egyszeri alkalommal is láttuk a folyó élővilágának gazdagságát: a mederben sütkérező halakat, illetve az elillanásuk után maradt, felkavarodott iszapot, szép madarakat és bukdácsoló fiókákat, hódrágta fákat (mint a mesében), ért szúnyogtámadás és lesült a térdkalácsunk. Kell ennél több a boldogságunkhoz? Nem hiszem...

/Csíííz!/