Az előző szálláshelyünkről, ahol a biztosítási madárkák ténykedtek, tovább kellett utaznunk, de szerencsére ismerős városba, ezért örömmel indultunk neki az útnak. Először két hetet töltöttünk egy olyan kégliben, ahol az ágyunk fölött "premier plán" tárult elénk az égbolt egy kis részlete az Orionnal és a Göncöllel. Éjjel, ha felébredtem és tiszta volt az idő, az adott részletből sejtettem, hány óra lehet, ezért elneveztem csillagos lakásnak.
  Természetesen nem csak mi találtuk meg a szállás legelőnyösebb részeit... Gnómi például nagyon hamar felkapott lett a csínytevései által.

  Amikor felmegyünk egy hegyre, és egy ablakromból szétnézve még egy-két várat látunk a közeli púpokon, már tudjuk, hogy nem fogunk unatkozni a szabadidőnkben. Többször előfordult ilyen. Itt minden talpalatnyi hegytetőre építettek valami erődöt. Vétek lett volna nem kihasználni a megközelíthetetlenségükből származó előnyöket.
 Havas erdőn sétáltunk keresztül, sok szép dolgot megfigyeltünk, és a hóban huncutkodtunk, jobban mondva Gnómi huncutkodott. Nekiállt hóan... izé, hógnómikát készíteni. Nagyon kinevettük, de csak csendben és elfordulva. Aztán betettem a zsebembe, hogy meg ne fázzon.

  Eljutottunk a vár bejáratához, ahonnan első lépésként nagyszerű szétnézni a tájon. Minden háborítatlanul havas, nem jut eszébe senkinek megrángatni az ágakat. A kedvenc téli kombóm a fekete ágakon mindent beborító fehér hótakaró. Az utóbbi években otthon nem sok részem volt benne, csak akkor, ha elmentünk a közelbe télkereső kirándulásokra. Emlékszem, általános iskolában sosem voltak csupaszok a fák. Mindig volt hó és a havas fákon nagy csapatokban, fekete fellegekként ültek mindenhol a varjak. Manapság már keresni kell az ilyen természetes dolgokat...

  Ritka esemény, mikor nem történik semmilyen csínytevés egy hétig, de meglepő módon most pont ezt tapasztaltuk. Ösztönzésképpen, hogy ilyen többször előfordulhatna, elvittük magunkkal sétálni, utána pedig a mosodába, mivel láttunk ott egy kis játszósarkot. Gondoltuk, mi mosunk, ő pedig addig csendben lesz. Hangsúlyozom: mi gondoltuk.

  Sétánk alkalmával elmentünk egy pár beülős járgány mellett, de egy sem nyerte el törpünk tetszését. Mindet unalmasnak találta. Már letettünk róla, hogy valamelyikbe bepattan, de túl hamar adtuk fel, mert végül mégis rálelt a megfelelőre, amiben kedvére kibrummoghatta magát. Vígan szállt ki belőle. Ekkor még nem sejtette, hogy egy kedves törppel is találkozni fog.

  Várlátogatás – ez a szó magában foglal sok, előre nem sejtett élményt. Akármilyen romos kőkupacról van szó, az a hangulat és érzéskavalkád elkerülhetetlen, ami egy ilyen látogatással együtt jár. Felkutatni a vár külső falának maradványait, az egykori termek vonalait, egy-egy félig megmaradt boltív árulkodó nyomát, rálelni egy átjáró fölött lévő évszám nyomatú téglára... Felejthetetlen élmények. Igaz, most nem sok ilyenre volt esély, hiszen a Hohenneuffen vár egy gyönyörűen ép változat, mégis, ennek is megvan a maga varázsa. Pont az, hogy látható az egykori kinézete. Öt-hatszáz évvel ezelőtt emberek laktak, őrködtek és harcoltak benne életvitelszerűen, ha kellett (bár lehet, hogy akkor nem teljesen így nézett ki).

/Keresd a gnómot típusú kép/

  Egy kis történelem: Már a bronzkorban kedvelt terület volt. A vár első említése a 12. századra tehető, szóval átlagos korú múlttal rendelkező építményről van szó. A története szerint a 19. század legelején lebontásra ítélték, mert nem adtak további támogatást az erődítmény megőrzésére. A környező lakosok nagyon örültek ennek, mert két év múlva olcsón jutottak építőanyaghoz, mikor elhordták a maradványokat. 1830-tól a megmaradt romok segítségével újraépítették. Az udvarban lévő étterem is ezután épült.

  A kinézete és az építkezési területek egyértelműen arra utalnak, hogy azóta rekonstruálva lett. A külső várudvar régi, romos, hiányos és elkerített, de a felső rész ránézésre egyöntetűen felújított állapotban van. Egy szóval jellemezve: bámulnivaló.
  A második világháború alatt hármastalálkozót szervezett itt három tartomány miniszterelnöke (tábla is hirdeti), mert innen kitűnő a kilátás a környékre, mindent beláttak.
   Amikor betértünk a kapun, Gnómi már mókázott, bujkált, de amint meglátta, milyen ez a vár, visszafogta magát csodálkozásában. Először kívül jártuk végig. Kinéztünk minden ablakon, ahol kilátás tárult elénk, ezután alaposan megnéztük a felépített felső részt. Felérve éri az embert az első meglepetés. Hegyek és hegyek, szuper kilátás, mindezt a belső udvar bejárata előtti körplatformról, ami valójában egy bástya lehet. Alig tudtuk becibálni, hogy bent is körülnézzünk. Amúgy sem voltunk egyedül, nehéz lett volna bármilyen közös fényképet készíteni.

  Eljött a karácsony (amiről azért írtam korábban, hogy a két ünnep egymás mellett legyen), kezdtünk készülődni a hazaútra. Vidáman indultunk neki a közel ezer kilométernek, megállókkal tarkítva az utazást.
  Ilyen volt az a benzinkút, ahol egy kedves maci köszöntötte a vendégeket. Beinvitált bennünket is a boltba, Gnómit pedig marasztalta addig, amíg bent kiválasztjuk a megfelelő frissítőt. Dolgunk végeztével megindultunk a kocsihoz, de kis barátunknak nyoma veszett.

A maci tájékoztatott bennünket a holléte felől. Hol lett volna, ha nem pár lépéssel arrébb, egy miniatürizált játékgépnél? Flipper és foci keveréke lehetett, de már nem láttam, hogyan működött, mert addigra befejeződött a játék. Csodálkoztam, hogyan indította el Gnómi a gépet, aztán észrevettem a kocsiban, hogy nyitva a dugipénzes zsebem cipzárja... Csúnya nézéssel nyugtáztam, hogy ilyet bizony meg ne lássak többet, mert megcibálom a sapkáját, ha nem viselkedik jól. Sűrűn hányta a bocsánatkéréseket, meg is sajnáltam közben, úgy törte magát.

  Elindulásunkkor megbeszéltük, hogy betérünk Melkre, szemügyre venni az apátságot. Annyiszor elmentünk már mellette, igazán ideje lenne megnéznünk, mert kívülről nagyon mutatós. Úgy voltam vele, nem érdemli meg, hogy bevigyük magunkkal, de olyan sóvárgón nézte a dombon az épületet, hát most sem volt szívem büntibe tenni. Átkozott nagy szerencséje van ennek a törpnek!

  Körbenéztünk, milyen jellegzetességet találhatunk errefelé, ha kinyitjuk a szemünket. Persze nem kellett sokat keresgélnünk, rögtön kidobta a kereső a Bad Urachban található vízesést. Kaptunk az alkalmon, és amint tehettük, ellátogattunk oda. Mivel legelső vízesésélményünkkor nem ismertük még Gnómit, ezért most nagyon izgatott lett az úti célunk hallatán.

  Letettük Gézát egy parkolóban, és elindultunk a vízesés felé. A patak mellett mentünk végig. Tiszta és gyors folyású, apró zuhatagokkal tarkítva, ami nagyon vonzotta Őtörpségét. Figyelnünk kellett rá, nehogy elsodorja a víz, mert különben sokat kellett volna szaladnunk, hogy utolérjük a vízen úszó sapkát...

  A szigetelés utáni szállásunk egy remekül berendezett, gnómváró lakás, ahol minden kézre állt, tágas és búvóhelyekben gazdag volt. A legalsó szinten egy biztosítási iroda üzemelt. Oda tértünk be, amikor megérkeztünk. Két varjú fogadott minket, akik elmondták Törpinek, mire szolgál ez az iroda.

   – Ha egy madárnak balesete történik és megsérül – kezdett bele a tájékoztatásba az egyikük –, vagy tollhullást kap a nem megfelelő étkeztetés miatt, mi segítünk a sérülés és egyéb betegségek miatt kialakult helyzeteken.
  – Nagyon fontos a madáréttermek helyes mag- és rovarellátása! – vette át a szót társa. – Néha csőrterápiát is kell alkalmaznunk, de szerencsére hamar kigyógyulnak a betegeink.
  Nagyon érthetően elmagyarázták a hatáskörüket, nem gondoltuk volna, hogy létezik ilyen. Mondandójuk befejeztével felkísértek minket az emeletre, hogy elfoglaljuk a lakást.

  Lehetőségünk nyílt felmenni az Északi-tenger partjára, pontosabban az egyik ottani szigetre. Volt kit meglátogatnunk, mivel családtagok laktak ott, szóval dupla élvezetnek ígérkezett. Gnómi pedig majdnem kiugrott a sapkájából, mikor megtudta a nagy hírt.
  Letettük a kocsit a kikötő parkolójában, és kisiettünk az állomásra. Felszálltunk a kompra, leültünk egy szabad asztalhoz, és vártunk a csodára.
   Már sötétedett, mikor elindult a hajó. Nem láttunk ki az ablakon, mert bent égett az összes létező lámpa, csak azt éreztük, ahogy kanyarodásnál ütemesen ringatózunk. Furcsa érzés volt. Azt hittük, a gyomrunk akar felfordulni, de helyette a fejünkben éreztük a kanyart kissé szédülősen. Untuk már, hogy nem látunk semmit, Gnómi is nyaggatott minket, ezért felmentünk a fedélzetre megnézni, min utaztunk eddig. A kis rosszaságot egy pillanatra sem engedhettük el, még beszédült volna a vízbe. Nem hinném, hogy egy gnómért megállnának mentőövet vízbe hajítani...

  Sikeresen túléltük az utazást, ami 50-60 perc volt, és jó murinak bizonyult. Lőttünk egy pár szeljük a habokat típusú képet Gnómi kérésére, aztán visszamentünk a helyünkre megvárni, míg kikötünk. A család értünk jött, hazamentünk, lefeküdtünk, hogy reggel korán kezdjük a szigetelést.

  Egyik nap munkából hazatérve, párom hozott magával egy kis péksütit abból a pékségből, ahol épp dolgozott. Zsebre vágott kezű, pipázó emberke formája volt mazsola szemekkel. A pipával együtt sütötték meg, ezért sokat kellett kapargatni, míg lejött róla a rásült tésztamaradvány. Nagyon jópofa volt, és olyan finom, hogy nem maradt időm lefényképezni.

  Hétvégén elvittük Gnómit a solingeni állatkertbe barátkozni. Sokféle madár látható itt a háziállatokon és néhány különlegesebb állaton kívül. Az első madárka, aki üdvözölte őt, szerette volna megcsippenteni a sityakját. Biztosan nem látott még azelőtt gnómot. Ettől eltekintve nagyon barátságos és érdeklődő volt.

  Találkozott egy békésen lazuló teknőssel is, aki véletlenül növénynek nézte és majdnem beleharapott, de a kis zöldség hamar helyreutasította, hogy forduljon a másik irányba, ott finomabb dolgokat találhat.

  Az út mentén üldögélő, kedves idős pár el volt ragadtatva tőle. Öregapó pipázgatva mesét olvasott neki, Öreganyó pedig huncutul csiklandozta, de Gnómi folyton elugrált, így nem mindig sikerült elkapnia. Amikor kifáradtak az öregek, tovább mentünk, és a mosómacik előtt leültünk a padra. Van egy kisebb pad is gyerekeknek és gnómoknak fenntartva, onnan kényelmesen meg lehet figyelni a macikat az átlátszó falon keresztül.

  Az állatkert területén találtunk egy kis járgányt, amibe rögtön bepattant. Megdorgáltam érte. Lehet, hogy valaki csak egy pillanatra parkolt le. Nem illik csak úgy elfurikázni vele, pláne nem kérdés nélkül... Kicsit elszégyellte magát, aztán továbbmentünk.

  Már messziről kíváncsian nézett ránk egy láma, főleg a kis ugrándozó törpre. Figyelmeztettem a lámával kapcsolatban. Vigyázni kell, mert ha gonosz kedvében van vagy felidegesíti, akkor olyat köp rá, hogy a kert végébe repül szárnyak nélkül, grátiszként a disznóólakban landolva. Onnantól nem mert incselkedésbe fogni, de közelebb menni se.

  A háziállatok részén hangosan ordított egy szamár. Amint meglátta az apró, zöld jószágot, rögtön elhallgatott. Még sose látott ilyet. Csodálkozásában a száját is elfelejtette becsukni. Olyan szép szeme volt, hogy Gnómi sokáig nézte magát benne. A szamár meg sem mozdult addig.

  A TV-ben sokszor gyerekcsatornát nézünk. Ez mindhármunkat lefoglal, ha úgy döntünk, bekapcsoljuk. Van egy műsor rajta, amiben a rövid mesék között egy kis elefánt és egy egérke vezeti fel a következő mesét, vagy viccesen megoldják a felmerült problémáikat. Gnómi rajong mindkettőjükért, ezért nagy meglepetés volt, mikor az egereknél megpillantotta a TV-ből ismert kisegeret. Egyből megtanult viselkedni. Talán még sosem volt ilyen jó és szófogadó mióta ismerem. Megkérdezte a kisegeret, lefényképezkedne-e vele. Azt válaszolta, hogy persze, ugorjon fel mögé egy fotó erejéig. Nézzétek meg, hogy virul a feje! Ezután a találkozó után egész nap rá sem ismertem, ujjongott, amiért ilyen élményben volt része. Hanem aztán pár nap múlva...

  Három dolgot terveztünk el ezen a környéken, ebből kettőt már kipipálhatunk (itt és itt). Most következik az utolsó. Természetesen ezeken kívül máshová is eljutottunk, mert volt rá időnk, és érdekesnek ígérkezett.
  Természetszerető emberek lévén mindenért rajongunk, ami zöld, kék, énekel, susog, csobog vagy épp síri nyugalmat sugároz magából. Ha meg ezt az egészet egyszerre élvezhetjük, annál nagyobb öröm nem érhet minket. Mondjuk azt nem tudom, mennyi Gnómi nyugton maradási rekordja. Sose volt alkalmam lemérni, ezért mostanában elég kevés síri nyugalomban volt részünk. Ha mégis előfordul az ilyen, az már több mint gyanús.

  Következő látványossági célpont a botanikus kert Düsseldorfban a maga hatalmas méretével és egész napos "programajánlójával". Megszámlálhatatlan mennyiségű növény élőhelye, mindez teljesen ingyenesen látogatható. Képtelenség mindent végignézni, pláne egy virgonc törp társaságában, de mindig megpróbáljuk kihasználni a hely adta lehetőségeket.

  Első lépésként már messziről kiszúrtam egy csodás fenyőt, amit szerettem volna megmutatni neki. Perui fenyő a neve. Szívesen elviselnék egyet a kertemben, ha lenne módom kikeltetni egy magot, amit alóla szedtem össze (és ha lenne kertem). Törpinek is tetszett, mert kellemes hintának bizonyult, bár kissé szúrta a hátsóját.

  Fenyőzés után bementünk az ufópisztikus üvegházba, ahol szebbnél szebb, hatalmas levelű trópusi növények fogadtak minket. Megszeppent egy kicsit, tátott szájjal nézte a csuda nagy zöldséget, sokat össze is ugrált közülük. Ilyen például ez a gigafű. Ha hirtelen ránézek, eszembe jut a Start Wars összes hiperűrsebességre kapcsolós jelenete.

  Vannak kihagyhatatlan programok, amik megmozgatják a fantáziánkat már akkor, amikor meghalljuk a következő város nevét, ahova menni fogunk. Sose gondolta volna ez a csöpp kis törp, hogy valaha ilyen messzi földön lévő hatalmasságokat kedvére összeugrálhat, ahogy mi sem képzeltük soha, hogy egyszer majd a világ harmadik legmagasabb temploma előtt fogunk pózolni. Még nem hallott róla azelőtt, mi mondtuk el neki, milyen óriási méretű építményről van szó, amit szentségtörés lenne kihagyni, ha már úgyis ott fogunk lakni mellette. Azóta nem bír magával, töri a fejét, hogyan tudna rávenni minket a minél hamarabbi városnézésre. Néha fontosabb dolga akadt közben, amitől egy rövid időre elfelejtette a nagy sóvárgást a dóm után, de ez sem tartott soká.
  Szokásos módon (még a szálláson) kerítettünk egy parkolásra alkalmas helyet, aztán megközelítettük a dómot. Körbejártuk kétszer, próbáltunk "egész alakos" képet lőni róla, de olyan nagy, mi meg olyan közel voltunk hozzá a téren, hogy ez talán elvétve se sikerült. Betértünk a szemközt lévő ajándékos boltba, vettünk néhány képeslapot emlékbe és hazaküldözgetni.
  Szemből a bal oldali tornyon a semmiből és a semmin állt egy állvány. Épp felújították a letört, rongálódott részeket. Gnómi előadta magát, milyen szívesen kiállna a szélére bohóckodni egy sort. De amilyen pici, nem látna senki semmit a produkciójából. Én úgy vélem, valójában ezt gondolta: "Tudod, ki menne oda ki 120 méter magasságba?!" Miután mindkettőnk cipőfűzőjét kibontotta a kis rosszcsont, hogy menjünk már, mert őt nagyon érdekli belülről is, elindultunk megcsodálni a bejáratot, meg eleve az egész művet a maga aprólékosságával.
  Ha belép az ember, olyan mérhetetlen csöndet hall, hogy szinte hihetetlen. Csodásak a színes ablakok, és ahogy a fenti orgona méltóságteljesen magasodik a látogatók fölé, valami szuper látvány.
  Miután bent végeztünk, kimentünk a levegőre. A téren már gyűlt a sok ember – mutatványosok, festők, zenészek. Chaplin, aki megmerevedetten várta, hogy pár cent fejében megmutathassa egy-két perces előadását, Mickey és Mini, akikkel szintén pár centért le lehetett fényképezkedni. Mondtuk Törpinek, hogy ugorjon be valamelyikük hatalmas tenyerébe, mi meg lefényképezzük, de amilyen nagy volt a szája az állvánnyal kapcsolatban, annyira félt tőlük, így sajnos ez elmaradt.

  A maradandóbb élményekkel gazdagodás érdekében befizettünk a toronyba. Több mint 500 lépcsőfokról van szó. Következtetés: vigyem én fel Őgnómságát, hiszen olyan jól elfér a zsebemben, észre se venni, hogy ott van.
 – Na jó – gondoltam már előre mosolyogva a bajszom alatt –, rendben, pattanj fel, kishaver, aztán majd szólok, ha érdekeset látok.
  A gondolatmenet a következő: mivel csigalépcső, épp hogy elfér rajta egyszerre két ember, ha a feljövő a közepének simul, a lemenő meg a korlátnak, de így sem sikerült kiküszöbölni a hely szűke miatti... khm... néha elég intenzív testi kontaktust. Főleg, amikor gyerekek rohangáltak a középre és a korlátnak szorult emberek között. A zsebem rendszerint egész tartalmával áldozata lett ezeknek a heves futkosásoknak. Néha elfojtott felszisszenéseket és átkozódásokat hallatott, én meg csak mosolyogtam, mint aki jól végezte dolgát.
  Elérkeztünk a harangokhoz, ami csuda izgalmasnak ígérkezett. Szóltam, hogy most már kijöhet, mert itt valószínűleg nagyon érdekeset fogunk látni. Kibújás közben komor ábrázattal nyugtázta a ki sem mondott igazamat, miszerint nem mindig jó a kényelem, de legalább tehetünk valamit a testi épségünkért, ha látjuk is, mi történik körülöttünk.
  Elindultunk a kötelező haladási irányban. Közben nézelődtünk az ablakokon, már amikor lehetőség volt rá, mert sok helyen nagyon koszos volt, sok por, sok autó, közeli gyárak, eső, ez mind szépen látszott néhol, de ahol nem, ott ilyen cafrangos díszítőelemeket láthattunk az épületen.

  Először oldalról láttuk a harangokat, aztán szembetalálkoztunk a főharanggal. A neve Szent Péter harang, de a népi neve jobban tetszett Gnóminak: Kövér Péter. Nem csoda, hiszen hatalmasan trónolt a többi kisebb harang között. Tőle már nem félt, nagyon szeretett volna egy közös képet a méltán híres monstrummal. Ő a világon a legnagyobb harang, ami képes szabadon lengeni.
  – Hogy kerültél ide fel? – kérdezte csodálkozva Gnómi.
  – Hát, tudod, még csengettyűkoromban hoztak fel – válaszolta a kérdéstől meglepett harang. – Azóta szépen megnőttem, nem igaz?

  Lássuk csak, Köln közelében milyen érdekes dolog kerülhet a látókörünkbe? Pontosan! De nem, nem a dómmal kezdtük a környék feltérképezését. Visszagondolva nem is tudom, miért nem, de ez így sem volt rossz, mert Őtörpsége már elfelejtette, hogy tervbe vettük valaha. Persze nem mondtunk le róla, csak kicsit megváltoztattuk a látványosságok sorrendjét.
  Egy "kávéval" kezdtük a napot. Nem azért, hogy kiküszöböljük a CSSZSZ-t (csík szem szindrómát), csak úgy megszokásból, az íze miatt. Vígan megtejeskávéztunk, annyira, hogy még a bajsza is olyan lett a kis apróságnak, amit nem tudtam mosolygás nélkül megállni.
  – Mi ilyen vicces? Talán olyan vagyok? – kérdezte.
  – Milyen? – válaszoltam kitérően. Nem értette meg, amire lett még nagyobb kacaj.
  – Hát... olyan!
  – Na de milyen? – nevettem rá. Erre aztán beszaladt a fürdőbe, hogy rendbe szedje magát.

  Ezalatt készítettem némi elemózsiát, majd felkerekedtünk Mettmannba, hogy meglátogassuk a Neander-völgyet. Már előtte utánajártunk, hova kell menni, és azt is, hol lehet nyugodtan parkolni, hogy ne érjen minket meglepetés.
  A bejárat előtt egy neandervölgyi szobor áll, közelebb csalogatva a kíváncsi érdeklődőket. Kihagyhatatlan lehetőség egy szőrös mellű, több százezer éves pasival fotózkodni, ezért felpattant rá, hogy örökítsem meg ezt a nagyszerű pillanatot. A bejárat után látható az evolúciós tornasor, ahova beálltunk a helyünkre, ki-ki a magasságának megfelelően, mint a képen látszik.

  A környéken barangolva eljutottunk egy parkhoz. A neandervölgyi ember itteni lelőhelye ez. Nem ez a legelső neandervölgyi lelet, mert azt Belgiumban találták. A bejárat előtt kezdődik az időszámítás: a földön vannak fém lapok, amik bemutatják, melyik időben mik történtek a Földön. Itt van a kiindulópont, iksz millió évvel ezelőttről. Ha nem figyel az ember, észre se veszi. A hídon átkelve találtunk még párat, majd utána, folytatva az utunkat végig, meghatározott távolságokban az időrendiséget alapul véve, szépen elvezetett a ma emberének történelméhez. Vagyis alaposan megszaporodtak a jelzések. Például 400.000 éve kialakult az első dárda, 200.000 évvel ezelőtt a neandervölgyi ember, 13.000 évvel ezelőtt pedig az első kerámia. Jégkori eszközök, vaskorszak, első könyvnyomtatás, első autó, holdutazás stb. A legutolsó jelzés pedig azt mondja, hogy ma van, és tekintsünk vissza. Ezen a képen épp ennek a fáradalmait pihenjük ki.

  Találtunk egy múzeumot a két látnivaló között. Előtte négy oszlopon fel vannak sorolva a látnivalók. Nem akartunk feltétlenül pénzt költeni, csak bebarangolni a környéket, megnézni a tájat és elpilledni a kellemes fáradtságban, hogy ma is kimozdultunk és hasznosan telt a nap, ezért nem mozgatott minket nagyon, hogy belülről is lássuk. Lehet, hogy hibát követtünk el, és roppant izgalmas lett volna. Vannak neander viaszbábuk, de valószínűleg csontok és egyéb érdekes leletek is, mint például kőeszközök és más használati tárgyak. Vannak programok, amiknek keretein belül körbevezetéssel rengeteg infót megtudhat az ember (nyilván nem olcsóért). A weboldalon olvasva egyszer például másfél órás, múmiákról szóló bemutatót tartottak. Sokszínű a programválaszték, bár az tudja igazán kihasználni, aki a közelben lakik, vagy aki rendszeresen végignézi a programajánlókat. Mivel nem készültünk rá, hogy múzeum is van, így sajnos nem néztünk utána.

/ Ez itt a reklám helye: neander-völgyi múzeum /

  Mivel nagyon érdekesek ezek az őskori leletekhez kapcsolódó programok és látnivalók, elhatároztuk, hogy amint tudomást szerzünk egy gnómok evolúcióját bemutató múzeumról, rögtön meglátogatjuk azt is. Biztosan nagyon érdekes lehet. Ki nem hagynám!

  A napi program végéhez érve visszasétáltunk a kocsihoz. Út közben megtetszett neki egy kosár virág, és elhatározta, hogy beleszagol. Nem volt ezzel egyedül, egy méhecske már kiszemelte magának. Percek óta képtelen volt elröppenni, annyira tetszett neki a virágok bódító illata, de nem volt önző, megosztotta Gnómival az élményt. Amikor kiszaglászta magát, utánunk szaladt, és együtt folytattuk utunkat a kocsiig, hogy aztán belehuppanva hazakocsikázzunk, egy kellemes napot magunk mögött hagyva.

  Hétvégi program: ismét mosodakeresés. Hamar találtunk egyet a közelben, volt nagy öröm, bódottá. Sőt, az volt a legmeglepőbb, hogy nemcsak minket vártak, hanem Törpit is. Sajnálatunkra azonban nem élhetett ezzel a páratlan lehetőséggel, mert nem volt nála cseresityak, amit mosás alatt viselhetett volna. Nagy kár. Bár őszintén szólva azt sem tudom, van-e másik sapkája, amit vészesetek alkalmával felvehetne...
  Amíg a ruhák vígan lubickoltak, elmentünk sétálni. Néha igazán meglepő, mi mindent tudunk felfedezni 30-40 percnyi kószálás alatt. Belvárost, parkokat, egy szép templomot vagy teret. Sokszor ért már meglepetés minket, amikor egy főbb autóútról csupán két utcát beljebb haladva, elénk tárult egy római kori belvárosi rész.

  Nem gondolná egy arra tévedt ember, mennyire forgalmasak a kávézók, cukrászdák, éttermek, és azt se, hogy télen is képesek letelepedni a teraszra, a párnákkal és takarókkal ellátott székekre, és ott elkortyolgatni egy pohár forralt bort. A takarós kiülés már nálunk is felfedezhető a jobb helyeken, amit mindenképp jónak tartunk.
  Sétáink során sűrűn találkozunk olyan dolgokkal, amikkel Gnómi előszeretettel ismerkedik meg közelebbről is. Ez lehet egy száguldó lovaskocsi, sportautó vagy egy kamion. Gyakran előfordul, hogy csak egyszerűen odaköszön a tér közepén álló szobornak. Őt minden érdekli. Ez nagy szerencse, hiszen nem kell folyton azon gondolkodnom, milyen új dologgal dobhatnám fel a hangulatát.

  Azt mondom, aki csak teheti, próbálja ki, milyen gnómtulajdonosnak lenni! De ne a húsvétról vegyetek példát! Ez egy életre szóló elkötelezettség. Mint ahogy egy élő nyuszit sem szabad felelősség nélkül befogadni, úgy egy törphöz is határozott elszántság kell. Ha nincs a lakásodban semmi, amit felboríthatna, amin hintázhatna, vagy ami mögé egyszerűen elbújhatna, ne vállalkozz ilyen nagy feladatra. Anélkül nem fogja otthon érezni magát. Ez nem olyan, mint a húsvéti nyuszivásár... Nem tudod visszavinni a kereskedésbe, hogy "Bocs, meggondoltam magam". Míg szerencsétlen teremtés érzéseiről sosem fogsz tudni, addig egy törp nagyon is hangot ad érzelmeinek. Értsd: sose fogsz tudni megszabadulni tőle, és cserébe megkeseríti az életed. Ugye, senki sem szeretne csalódást okozni egy élő, érző szívű lénynek?

  A sok költözés rengeteg új élménnyel jár. Nekünk is, de főleg neki, mert ő mindenhol talál valami neki tetsző sarkot, ahol meghúzhatja magát. Ilyen például egy virágos kert tele tulipánokkal, amiknek a tövében pillanatok alatt elszenderül a legvirgoncabb törp is. Ennél jobb hír nem nagyon kell egy tapasztalt gnómtulajdonosnak.

  Amíg ő "kipihente" az új barátnőjétől való elszakadást, mi megnéztük a neten a dóm elérhetőségét, parkolást és ilyeneket. Szeretünk kész tervekkel elindulni, hogy ne érjenek meglepetések a kirándulások során. Persze hét közepén jártunk csak, várni kellett a hétvégére, mert sokórás időtöltésnek ígérkezett. Nem lehet csak úgy végigfutni a környéket, nem lehet csupán négyet pislantani a világ harmadik legmagasabb templomára.

  Természetesen Gnómi nagyon jól elvolt egy pár napig az új környezet felfedezésével. Egy egész napot eltöltött egy nagyon öreg sirállyal, aki rengeteg érdekes tengerésztörténetet mesélt a fiatalkorából. Annyira tetszett neki ez az izgalmas élet, hogy egyből be is támadta a világítótornyot. Azt játszotta, hogy ő világít az eltévedt hajósoknak, megmentve őket a zátonyra futás veszélyétől, emellett az elsüllyedéstől és egyéb kilátástalan helyzetektől is.

  Következő utunk Kölnbe vezetett. Egyből beugrott a dóm, mint kihagyhatatlan program. Gnómi már nagyon izgult, alig várta a látogatást. Egész úton ficergett, hol itt ült, hol oda mászott be, aztán meg amott gubbasztott. Nagyon hosszúnak találta már magát az utazást, hát még mikor jobban belegondolt az egészbe. Maximum csak hétvégén tudjuk tervbe venni a látogatást. Reméltem, nem fog egész addig rosszalkodni, amivel hamarabb eltelik neki az idő. Szerencsére talált a házban játszópajtásokat, ezért kevesebb ideje volt unatkozni.

  Amint beléptünk a házba, egy kisegér fogadott minket. Kedvesen elbeszélgettünk vele, amíg a háziakat vártuk. Törpit nagyon kíváncsivá tette, miért görnyed olyan lelkesen az előtte lévő kis kártyacsomag fölé. Odament, megszemlélte, mibe van belefeledkezve. Ekkor az egérke elmondta, hogy betűről betűre ellenőrzi a névjegykártyákat, nehogy egy hiba is legyen benne.
  – Micsoda szégyen érné a házat, ha egy hibás kártyát venne el valaki? – kérdezte az egérke.
  Egyetértettünk vele, hiszen nekünk is szemet szúr, ha valami el van írva, főleg ha hirdetés vagy szórólap, de a névjegykártya kimondottan kényes eset ilyen szempontból.

  Másodszorra Fánival ismerkedett össze, akivel a méreteit tekintve pont összepasszoltak. Sokat beszélgettek és játszottak együtt. Nagyon megkedvelték egymást, ezért amikor megtudta, milyen sok helyen jártunk már, és nem ez lesz az utolsó, elszomorodott. Végre talált egy megfelelő barátot, aki nem csúfolódik vele azért, mert egy macska is nagyobb nála, de ez a barátság sem tart olyan sokáig, mint képzelte.

  Az előző posztban leírt várlátogatós napon más programot is beterveztünk, mégpedig mosást. Mivel a szálláson nem volt rá lehetőség, így elmentünk közel 40 km-rel arrébb egy nagyvárosi mosodába, ahova bevittük, kimostuk és hazahoztuk a ruhákat. Ez volt az egyetlen a közelben a mosodakereső oldalon, meg sok más lap szerint is. Amíg ilyenkor várakozunk, általában elmegyünk sétálni a közelben, esetleg beülünk egy kis kávézóba vagy pékségbe falatozni és inni egy kapus csávót. Most sem tettünk másképp.

  Ahogy elmentünk a kávézó előtt, egy bagoly integetett felénk (valójában Gnómi felé), hogy menjünk be, és üljünk le mellé. Nem nagyon kérettük magunkat. Rendeltünk két kapucsínót, amit szép nyugodtan, komótosan elszürcsölgettünk. Közben Gnómi elcsente a kekszemet, amikor egy pillanatra elfordultam. Elég szúrós tekintetet vetettem rá első pillanatban, de mikor megláttam, miért vette el, egyből megenyhültem. Meglepetésemre elfelezte a baglyocskával. Megsajnálta, amiért biztos senki nem kínálja meg őt a finom sütikből és a kávé mellé adott apróságokból.

  A donzdorfi séta utáni nap felkerestünk egy várromot, amiről csak odaérve derült ki, hogy étterem és hotel üzemel benne. A szerpentinen már látszott a domboldalon lévő elkerített legelő, felérve a parkolóba, a kerítés mellett pedig bőgő marhákat láttunk. Mászkáltak, legelésztek békésen, mit sem törődtek azzal a ténnyel, hogy próbálunk beszédbe elegyedni velük.
  Úgy tűnik, a környék nagyon kedvez a biganövekedésnek, mert a várhoz vezető lépcső előtt találkoztunk egy újabb példánnyal. Gnómi rögtön kiszúrta a hasonlóságot a tegnapival, és vígan köszöntötte őt is, amit a biga nagyon szívesen fogadott.  A vár mellett egy kis elkerített rét van némi fás résszel, amiben elvétve őzek vagy szarvasok láthatóak. A teraszról könnyen megfigyelhetőek, így nagyszerű a kilátás ezzel a plusszal.

  Épp egy esküvői parti előkészületei zajlottak. Nagyjából a feldíszített autó és a pár volt látható egyelőre, de bent a sátorban a díszes asztalok és székek már készen álltak a vendégek fogadására. Az egész rom nem egy nagy valami, viszont a kilátás, az étterem és a rétre néző szobák biztosan nagyon jó turistacsalogatók.
  Körbejártuk az egészet, amit csak lehetett. Találtunk egy kockaköves termet, amit bálteremnek kereszteltünk. Ellejtettünk benne egy keringőt egy kép erejéig abból az apropóból, hogy nemcsak nem szeretünk táncolni, de nem is tudunk. Gnómi harsány kacagások közepette pukkadozott rajtunk.

 Következő utunk során egy kellemes és tágas lakásba kerültünk, ahol a háziak vélhetően felkészültek arra az eshetőségre, hogy egyszer egy gnóm tesz látogatást náluk. A kertben a nagy trambulin mellett volt egy miniugráló is, aminek Gnómi roppant mód örült. Miután megérkeztünk, rögtön birtokba vette. Egész nap nem lehetett ráparancsolni, hogy hagyja végre abba. Még az ebéd felkiáltást is elengedte a füle mellett.

  Mikor kifáradt, néha megpihent pár percre. Olyankor bejött a szobába, és elfoglalta a számára legkényelmesebbnek tűnő ülő alkalmatosságot, de egy szempillantás múlva már szaladt vissza játszani. A napokban többször előfordult, hogy nem leltük sehol, még az ugrálónál sem. Olyankor kénytelenek voltunk megkeresni Őgnómságát, aki előszeretettel bújt el valahova a tágas szobán belül. Nálunk így néz ki öt perc csend...

  Hétvégén aztán elmentünk egy közeli kastély parkjába. Az előre megfontolt és aljas szándékkal kitervelt cél a kifárasztása volt, hogy legyen egy kis nyugtunk. Bár nem tudom, mit képzeltem, mikor az egész napos ugrálás sem tudta kilőni napokon keresztül...
  Megfelelően tágas parknak ígérkezett abból kiindulva, hogy épp szemerkélt az eső. Nem is mélyedtünk túlságosan el benne. Eszembe jutott hirtelen az összes Szörnyecskés film. Nem tudom, milyen hatása van a gnóm + víz kombónak, erről egyik törp szakkönyv sem ír egy sort se... Ettől függetlenül lényegében sikerült végigjárnunk az egészet.

  Folytatva az eddig megkezdett történetet, elmesélem, milyen módon történt tavaly nyár végén az első találkozás a Zara nevű rokker spániellel. A helyzet úgy alakult, hogy a család gyarapodott egy kiskutyával. Gnómi már nagyon rágta a fülem, minél hamarabb meg akarta ismerni. Végül kénytelenek voltunk engedni az óhajának.

  Ahogy Németországból hazaérkeztünk az ünnepekre (2013), rá másnap Gnómi kifundálta, milyen módon fog összebarátkozni a szekrényen található csecsebecsékkel. Előtte vett egy tartalmas kagylófürdőt azon az alapon, hogy ezeket legalább jó sokáig érte a víz annak idején... Ezt követően bemutatkozott a porcelán kutyusnak, akitől megkérdezte, miért néz mindig ilyen ijedten? Mindig mindenkihez van egy-két szava.