Vannak kihagyhatatlan programok, amik megmozgatják a fantáziánkat már akkor, amikor meghalljuk a következő város nevét, ahova menni fogunk. Sose gondolta volna ez a csöpp kis törp, hogy valaha ilyen messzi földön lévő hatalmasságokat kedvére összeugrálhat, ahogy mi sem képzeltük soha, hogy egyszer majd a világ harmadik legmagasabb temploma előtt fogunk pózolni. Még nem hallott róla azelőtt, mi mondtuk el neki, milyen óriási méretű építményről van szó, amit szentségtörés lenne kihagyni, ha már úgyis ott fogunk lakni mellette. Azóta nem bír magával, töri a fejét, hogyan tudna rávenni minket a minél hamarabbi városnézésre. Néha fontosabb dolga akadt közben, amitől egy rövid időre elfelejtette a nagy sóvárgást a dóm után, de ez sem tartott soká.
  Szokásos módon (még a szálláson) kerítettünk egy parkolásra alkalmas helyet, aztán megközelítettük a dómot. Körbejártuk kétszer, próbáltunk "egész alakos" képet lőni róla, de olyan nagy, mi meg olyan közel voltunk hozzá a téren, hogy ez talán elvétve se sikerült. Betértünk a szemközt lévő ajándékos boltba, vettünk néhány képeslapot emlékbe és hazaküldözgetni.
  Szemből a bal oldali tornyon a semmiből és a semmin állt egy állvány. Épp felújították a letört, rongálódott részeket. Gnómi előadta magát, milyen szívesen kiállna a szélére bohóckodni egy sort. De amilyen pici, nem látna senki semmit a produkciójából. Én úgy vélem, valójában ezt gondolta: "Tudod, ki menne oda ki 120 méter magasságba?!" Miután mindkettőnk cipőfűzőjét kibontotta a kis rosszcsont, hogy menjünk már, mert őt nagyon érdekli belülről is, elindultunk megcsodálni a bejáratot, meg eleve az egész művet a maga aprólékosságával.
  Ha belép az ember, olyan mérhetetlen csöndet hall, hogy szinte hihetetlen. Csodásak a színes ablakok, és ahogy a fenti orgona méltóságteljesen magasodik a látogatók fölé, valami szuper látvány.
  Miután bent végeztünk, kimentünk a levegőre. A téren már gyűlt a sok ember – mutatványosok, festők, zenészek. Chaplin, aki megmerevedetten várta, hogy pár cent fejében megmutathassa egy-két perces előadását, Mickey és Mini, akikkel szintén pár centért le lehetett fényképezkedni. Mondtuk Törpinek, hogy ugorjon be valamelyikük hatalmas tenyerébe, mi meg lefényképezzük, de amilyen nagy volt a szája az állvánnyal kapcsolatban, annyira félt tőlük, így sajnos ez elmaradt.

  A maradandóbb élményekkel gazdagodás érdekében befizettünk a toronyba. Több mint 500 lépcsőfokról van szó. Következtetés: vigyem én fel Őgnómságát, hiszen olyan jól elfér a zsebemben, észre se venni, hogy ott van.
 – Na jó – gondoltam már előre mosolyogva a bajszom alatt –, rendben, pattanj fel, kishaver, aztán majd szólok, ha érdekeset látok.
  A gondolatmenet a következő: mivel csigalépcső, épp hogy elfér rajta egyszerre két ember, ha a feljövő a közepének simul, a lemenő meg a korlátnak, de így sem sikerült kiküszöbölni a hely szűke miatti... khm... néha elég intenzív testi kontaktust. Főleg, amikor gyerekek rohangáltak a középre és a korlátnak szorult emberek között. A zsebem rendszerint egész tartalmával áldozata lett ezeknek a heves futkosásoknak. Néha elfojtott felszisszenéseket és átkozódásokat hallatott, én meg csak mosolyogtam, mint aki jól végezte dolgát.
  Elérkeztünk a harangokhoz, ami csuda izgalmasnak ígérkezett. Szóltam, hogy most már kijöhet, mert itt valószínűleg nagyon érdekeset fogunk látni. Kibújás közben komor ábrázattal nyugtázta a ki sem mondott igazamat, miszerint nem mindig jó a kényelem, de legalább tehetünk valamit a testi épségünkért, ha látjuk is, mi történik körülöttünk.
  Elindultunk a kötelező haladási irányban. Közben nézelődtünk az ablakokon, már amikor lehetőség volt rá, mert sok helyen nagyon koszos volt, sok por, sok autó, közeli gyárak, eső, ez mind szépen látszott néhol, de ahol nem, ott ilyen cafrangos díszítőelemeket láthattunk az épületen.

  Először oldalról láttuk a harangokat, aztán szembetalálkoztunk a főharanggal. A neve Szent Péter harang, de a népi neve jobban tetszett Gnóminak: Kövér Péter. Nem csoda, hiszen hatalmasan trónolt a többi kisebb harang között. Tőle már nem félt, nagyon szeretett volna egy közös képet a méltán híres monstrummal. Ő a világon a legnagyobb harang, ami képes szabadon lengeni.
  – Hogy kerültél ide fel? – kérdezte csodálkozva Gnómi.
  – Hát, tudod, még csengettyűkoromban hoztak fel – válaszolta a kérdéstől meglepett harang. – Azóta szépen megnőttem, nem igaz?

  Próbálta rávenni a megszólalásra, de nagyon fáradt volt. Azt mondta, szigorúan betáblázott harangozási rendje van, amitől nem térhet el, ilyen például az újév, karácsony, egyéb vallási ünnepek, pápalátogatás és halál stb. Elmesélte, hogy amikor megszólal valamilyen alkalomkor, 25 percig harangozik. Tíz perc egyedül harangozás után szép sorban, 20 másodpercenként bekapcsolódik mindenki, aztán fordítva elhallgatnak, ő zárva a sort. Nem csoda, ha elfárad...
  Tovább menve találkoztunk pár kisebb haranggal, akik már nem emlékeznek rá, mikor öntötték őket. Az 1400-as években lehetett, de pár száz év elteltével már nem is tartották számon...

  A harangok után még feljebb menve a kupolába jutottunk, ami szintén csodás látvány. Gnómi nem mert közel menni a falhoz, bár nagyon meg akarta próbálni. Nem minden gnóm mondhatja el magáról, hogy 150 méter magasságból tekinthet le a földön futkározó sok pici hangyára és a dóm mellett kígyózó kukacokra (vasútállomás).

  Sajnálatos, hogy a kő elszíneződése miatt látványosan fehérrel firkálják össze az épület minden olyan pontját, amit csak el lehet érni, és a rágók is épp ilyen helyekre kerülnek... Fentről gyönyörűen látszik a dóm másik tornya, rajta az építés befejezési dátuma olvasható. A két torony között 7 centiméter magasságkülönbség van.

  Hihetetlen belegondolni abba, hogy:

– az építkezést szüneteltették pénzhiány miatt, ezért az egyik tornya 300 éven keresztül félkészen meredt a levegőbe,
– 600 évig tartott a teljes építkezés,
– és hogy a második világháborúban 14 bombatalálat is érte, mégis túlélte a támadásokat, köszönhetően a bent lévő szerzetesek lélekjelenlétének is, akik vízzel oltották a betévedt gyújtóbombákat. Rá néhány évre ünnepelték az alapkő letételének 700. évfordulóját.
– Nem beszélve arról, hogy a világ harmadik legnagyobb temploma, évente több millióan kíváncsiak rá, mégis szinte mellette üzemel sok olyan gyár, amik okádják ki magukból nemcsak a gőzt, de a savas esőnek kedvező anyagokat is, és emiatt (és a rengeteg autó miatt is) kénytelenek a dóm díszítő elemeit – aminek cifrasága fentebb látható – folyamatosan cserélni a morzsolódásnak, letöréseknek, az eső miatti meggyengülésnek köszönhetően. Bravúros helyválasztás! Kíváncsi lennék az indokokra, amiknek hatására valaki kiadta az engedélyt, hogy tőle 20 km-re kémiai gyárakat telepítsenek...

  Dómolás után elmentünk a Duna ˜– amit itt Rajnának hívnak – túloldalára, és megnéztük a Rajna parkot. Láttuk, hogy van kisvasút, amire beneveztünk. Tudtam, hogy kis barátom csípné a vonatozást. Mindenki gyerekkel volt, csak mi voltunk gnómmal. Amikor befutott a kisvonat, ő rögtön nekiállt haverkodni a mozdony kabalaállatkájával.

  Megváltottuk a jegyünket, aztán beültünk leghátra, ahonnan remekül láttuk, ahogy kanyarog előttünk a mozdony. A láncot is beakasztottuk, nehogy véletlenül kiessen a rosszaság, miközben kihajol a kocsiból integetni az új barátjának. Közben láttunk egy riadt mókust négy lépésnyire, egy pici fás részen. Nem tudta, hova szaladjon. Egyik oldalról táktákkoló vonat, másikról bekeríteni vágyó gyerekek. Gnómi kiabált neki, hogy szaladjon fel a fára. Nem volt más lehetősége. Megköszönte a fa tetejéről a hirtelen jövő tanácsot, mi pedig tovasuhantunk a kisvonattal...

  A nap végén otthon megnéztünk egy télen készült, teljes harangozó videót, ahol havasak a harangok. Ahogy elkezdenek himbálózni, pár hópihe lehullik róluk, utána amikor megkondulnak, szép sorban ledobják a szoknyájukat. Egy élmény volt videón, hát még mekkora lenne élőben… Törpi miatt háromszor kellett végignéznünk, annyira tetszett neki. Önmagában, ahogy az ember vár és csendben lesi azt a pillanatot, amikor a legnagyobb megmozdul, egyszerűen monumentális!

/ Ez itt a reklám helye: kölni dóm /