Kétszer jártunk a Honberg várnál. A lakástól húsz-harminc percnyi sétára van, de elsőre kocsival mentünk. Lelkesen fedeztünk fel minden zugot benne és körülötte, semmit ki nem hagyva a sorból. Így találtunk rá a mellette lévő grillezőhelynél álló kukára, amire (mint írtam előzőleg) az van írva, hogy a kis szemét szeretné, ha fel lenne véve a földről. A táj szép, bár nincs igazán kilátása. Két oldaláról erdő veszi körül, csak a kilátó elé érve lehet a városra lenézni.

  Borús volt a reggel, de mivel később mégis kisütött a nap, ezért elmentünk sétálni egy kicsit. Mire a várhoz értünk, majdnem folyt rólunk a víz. Már nem volt mit levegyünk magunkról. Gnómi is elgondolkodott – láttam rajta –, hogy levegye-e a sapkáját. Sandán ránk pillantott, hogy mi csak erre várunk, ezért morgolódva meggondolta magát.

  A várfalon belül szabadon kóborolhatott, de azt megtiltottam neki, hogy kimenjen rajta. Több helyütt is hiányos a fal, hozzá képest valóságos csalánerdő van mindenhol, és nekem nincs kedvem rövid ujjú ingben kotorászni utána, ha beleakad egy szúrósabb növénybe. Készítettünk kulisszaképet is, mert néha furcsa kívánságpózai vannak Gnóminak.

  Elsétáltunk a két torony felé. Mire odaértünk, ő is ott termett. Kinézett az egyik ablakon, és megpillantott egy nála is nagyobb pókot. Nem hajolt hozzá nagyon közel, mert már megtanulta, hogy a pókok lába nagyon érzékeny. Távolból üdvözölte őt.

  – Szia, házi kaszás! Látom, elvesztetted az egyik lábad...
  – Igen – szólt közbe az ablakhoz tapadt jószág. – Egy kismadár rálépett, én megijedtem, ott hagytam a lábam, és gyorsan elszaladtam. De várjunk csak... honnan tudod, ki vagyok?
  – Találkoztam egy kedves pókkal odahaza – így Gnómi –, ő mondta el, mi a különbség közted és álkaszás barátom között.
  – Nagyszerű! Akkor te egy jól tájékozott gnóm vagy. Örülök, hogy találkoztunk, de sajnos most mennem kell. Vadászom némi ízes, korhadóban lévő növényt. Nagyon sok van errefelé, ezért nőttem ilyen nagyra!

  Azzal elbúcsúzott Törpitől, mi pedig továbbmentünk. A torony előtt sétáltunk. Gnómi bement a füves területre, ahol ijedezve szökkentek arrébb előle a rémült sáskahadak, amikor odaért hozzájuk. Csakúgy, mint az Agostyáni Arborétumban, de most azt is megtudta, miért.
  – Vigyázat! – ciripelték a fiatalabbak. – Gnóm!
  De az idősebbek csak elsétáltak az út mellől, közben végig odaérintették recés lábukat a szárnyukhoz. Mint ahogy a cipőkopogás jelzi, merre megy az ember, úgy jelzett minden lépést a lusta, lassú, nyikorgó hang.
  – A többiek miért félnek tőlem ennyire? – kérdezte Gnómi az ellépdelő sáskától.
  – Azért, mert még szeleburdiak. Nem tudják megkülönböztetni a huncut kedvében lévő törpöt a kíváncsitól.
  Látták a fiatalok, hogy nem veszélyes az új jövevény, ezért ők is odatelepedtek egyesével köré. Megmutogatták neki színpompájukat, és azt is, ki milyen muzsikát tud játszani. Jó ideig elszórakoztak volna még, ha nem figyelmeztetjük Törpit, hogy mennünk kéne. Egy óra van, haza kell sétálnunk, és még nem is ebédeltünk.

   Út közben találtunk egy számokkal teli táblát, ami azt hirdette, hogy a bejelölt fákról, bárki szedhet magának gyümölcsöt, amennyit csak akar. Sokféle almafa, szilva, körte, még dió is áll ezen a kis területen. Nagyon megörült, hogy kedvére mászkálhat a fákon, de megjegyeztem neki azt az esetet, amikor a sapkája beleakadt egy öreg fa kérgébe, ahonnan nekünk kellett kiszabadítani. Rögtön alábbhagyott a mászkálhatnékja. Abban azért megegyeztünk, hogy feltesszük egy ágra, de csak akkor, ha nem esztelenkedik, mert ha leesik a poshadt gyümölcsök közé, a csomagtartóban utazik. Ez legalább olyan jó regulázás, mint az, hogy ha jól viselkedik, meglepjük valamivel. Még akkor is, ha gyalog vagyunk...
  Találtunk egy mini almácskákat termő fát, amire valóban feltettük. Kedvére falatozhatott egészen addig, amíg ott nem ragadt. Ismét beleakadt a szöszmöszökkel tarkított sapka az egyik ágba. Kétségbeesetten hadonászott nekünk, hogy valami nincs rendben, de mi épp egy almát próbáltunk levarázsolni egy jól megtermett fáról. Nem tudtunk az egészről semmit, míg el nem értük a mosolygós alma lepottyanását. Csak akkor láttuk meg, milyen morcos fejet vág, mikor visszafordultunk.

  – Miért nem veszed le a sapkád, és szabadítod ki magad? – kérdeztem tőle, amikor odaértünk a fához.
  – Azért, mert tudom, hogy csak erre vártok! – válaszolta huncutul.
  Alig várta, hogy egyszer feltegye neki a kérdést valamelyikünk, és a fejünkhöz vághassa, milyen fondorlatokat kell elkövetnie ennek megakadályozása érdekében.
  Elcsaptuk első éhségünket, és folytattuk utunkat. Nem telt bele tíz perc, Gnómi zöldülni kezdett az almáktól, olyan sok savat csináltak neki. Ennek ellenére is azt mondta, finomak voltak, és megérte megrágcsálni őket, de azért siessek az ebéddel is, mielőtt lefordulna a székről. Napi parancs kiadva. :)
  Ez is egy nagyon jó nap volt. Nem terveztük, hogy valóban felmegyünk a várhoz, csak meg akartuk nézni, merre lehet gyalog megközelíteni. Cserébe több barátja is akadt Törpinek, fára mászott, várban kóborolhatott, és mi is kellően elfáradtunk ahhoz, hogy ebéd után ne akarjunk csinálni semmi megerőltetőt.