A teraszon ülve nagyszerű a rálátás a kertbe röppenő madarakra, vagy épp a fűben ugrándozó nyulakra, akik szerencsére még egyszer sem nézték finom falatnak kis törpünket. Amint kint szellőztette magát, és hátrafordult, az ajtó mellett megpillantott valami furcsaságot. Közelebb hajolt hozzá, de az nem mozdult. Nagyon érdekelte a dolog, ezért több oldalról is megnézte. Biztosan arra gondolt, hogy mekkora a hasonlóság a kaszáspókkal, ami az ajtó fölött tanyázik vagy három hete. Rendszeresen egymásra köszönnek a reggeli szellőztetések alkalmával, na meg akkor is, amikor kitelepedünk egy kicsit a teraszra.

  Ahogy nézegette, Törpi egy sapkaszösze hozzáért a lábához.
  – Megmozdulok, megmozdulok, csak ne csiklandozd a lábam! – mondta a pók.
  – Szia! – köszönt rá Gnómi. – Te is kaszáspók vagy, mint a lakótársunk?
  – Még hogy "én is"? – méltatlankodott a nyolclábú. – Én vagyok csak igazán! A barátod nem igazi, csak álkaszás.
  – Hát az meg hogy lehet? Hiszen ugyanúgy néztek ki.
  – Ha megígéred, hogy nem csiklandozol meg, közelebb hajolhatsz, hogy megnézd, miben térünk el egymástól. A nevem házi kaszáspók. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem a bokrokat, egyszerűen csak így hívnak. Nem hálóval fogom a vacsorám, mert a korhadt növények és a már nem élő bogárkák a kedvenceim. Ha megnézed a második pár lábam, láthatod, hogy hosszabb, mint az összes többi, de ha veszélyben érzem magam, könnyen ledobom magamról bármelyiket, hogy hamar eliszkolhassak. Én sokkal ducibban nézek ki, mint álkaszás barátod, és nálunk a fiúknak jól megtermett és félelmetes csáprágóik vannak.

  Miután ezt ilyen alaposan áttanulmányozták, a hűvös időre való tekintettel Gnómi megköszönte az információkat, elköszönt szépen, és bejött a melegebb szobába, magára hagyva a legújabb barátját, aki megdermedve folytatta a fal egyenetlenségeibe való beolvadást. Befelé jövet kedvesen ráköszönt az új fényben megvilágított álkaszásra, aki mint mindig, most is szívesen fogadta és viszonozta a köszöntést.