A két hónap alatt, amit otthon töltöttünk, megszokottá vált a majdnem mindennapos séta a Csóni-tó körül. Egyik ilyen utunkból hazafelé Gnómi megpillantotta a házunk oldalát, amin egy lepketetoválás díszlett. Arra gondolt, ha a házunknak lehet, ő is akar egyet. Épp jókor gondolta, mert terveztünk egy fővárosi kirándulást tetoválás-ügyben. Családtag varr családtagra, ennél jobb párosítás nem kell a siker érdekében. Gnómi nagyon megörült, egyből előadta a tervét, hogy ő is szeretne egyet. Kissé elhűltünk az ötleten, de tudtam, hogy nem lesz abból semmi...

  Felértünk a szalonba, leheveredtünk a kanapéra, és kézbe vettük az újságokat. Serényen nézelődött, hátha megtetszik neki valami, mondjuk fogalmam sincs, mi állna jól egy törpnek. Több újságba is belelapozott, míg végül megtalálta a megfelelőt. Vidáman indult, hogy előadja a tervét. Már vártam, mikor konyul le a sapkája a hallottak miatt.


  A válasz nagyjából kimerült abban, hogy ha tetoválást akar Őtörpsége, vegyen egy marék tetkós rágót, mert amilyen izgága, senki nem fog hozzá nyúlni. Amikor visszajött, megnyugtattam: Örüljön neki, hogy nem lesz tetkója, mert ha a varrás közbeni ficergés miatt leesik a sapkája, meg fogja bánni a dolgot. Sose láttuk még sapka nélkül, olyan kényesen ügyel rá, hogy véletlenül se csússzon le róla. Ezzel aztán egyetértett, és a vigasztalódás előmozdítása érdekében belemarkolt a koponyában lévő cukrokba.

  Miután eljöttünk a szalonból, mindenben az előbbi csúfos kudarcot látta. Például az egyik megálló falát díszítő szárnyról a manapság divatos angyalszárny hóbort jutott eszébe. Azért, hogy ne maradjon ki a buliból, otthon vett egy pár tetoválást tartalmazó olvadós cukrot, ami már önmagában olyan ragacsos volt, hogy elment a kedve az ábrák felragasztásától. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért ennyivel megúsztam az új mániáját, de azért kíváncsian várom, mi lesz a következő...

/Ez itt a reklám helye: Laci munkái/