Mint említettem, másodjára jöttünk erre a környékre, sőt konkrétan ebbe a városba. Ismerjük a vidéket, a látványokat. Sok újdonsággal nem szolgálhat a terület – gondoltuk –, hacsak nem azokkal az apróságokkal, amiket eddig nem láttunk, mert tényleg nagyon "aprónak" tűntek. Ilyenek például a közeli púpok. A Hohentwielről szétnézve látszik néhány hegyecske, amin mintha lenne valami várrom is, de eddig nem nagyon foglalkoztunk vele. Kicsit elszálltunk az előbb említett vár nagyságától, de nem is csoda, hiszen ez az egyik legnagyobb és legrégibb várrom Németországban. Ehhez képest a többi "csak" makettnek tűnik.
  Az egyik ilyen mellett többször is vitt már az utunk, de felnézve rá teljesen úgy néz ki, mintha egyszerűen sziklás lenne. Kaptunk infót róla, mégpedig azt, hogy ott bizony valóban van egy kis várrom. Gnómi már előre sejtette, hogy nemsokára kedvére kóborolhat benne, amint időnk engedi.

   Egy kis történelem: Több millió évvel ezelőtt ezen a vidéken vulkánok működtek, így ez a vár is (a Hohentwiellel és még kb. hét várral egyetemben) vulkanikus hegyre épült. A hegy és a vár neve Hohenkrähen. Az 1880-as évek óta talált leletek szerint már az újkőkorban kultikus helyszín volt. A vár 1180-ban kezdett el épülni, ami az 1500-as évek elején, I. Miksa osztrák császárnak köszönhetően el is pusztult. A császár célja az volt, hogy lakhatatlanná váljon az épület, de miután később újból katonai szerephez jutott az erődítmény, úgy döntött, mégis felépítteti és megvastagíttatja a falakat. Az ebben az időben épült részek az 1630-as években, a harmincéves háborúban vesztek oda. Mindkét korszak megfigyelhető a romon. Kicsinek tűnik maga az építmény, de nagyobb, mint a Teck vára. (A kirándulás után Törpivel együtt kutattunk a vár története után.)
  A parkolóban letettük a kocsit, és gyalog sétáltunk fel. Lehet választani az út és az erdő között. Gnómi kívánságának engedve mi az erdei ösvényen kaptattunk fel a hegyre. Láttunk sok ibolyát, hallottunk picsogó madarakat. Némelyik hangzása olyan volt, mintha az asszony folyamatosan veszekedne az urával, ezeken egész jót mulattunk.

/Burg Mägdeberg/

  Az erdőben való igen rövid kószálás után megérkeztünk a főkapuhoz. Innen látszik már a fenti vár, ahova nagy élvezettel kapaszkodtunk fel a korláttal övezett, csúszósra kopott úton. Amikor felértünk, a kis gnóm rögtön olyan helyet keresett, ahonnan szívesen megörökítené magát az utókor számára. Természetesen talált is. Észak-nyugatra nagyszerű kilátás nyílik a Mägdebergen lévő várra, ami szintén nem mondható nagynak a csöpp területével. Gyakran említik a két várat együtt. Ki nem hagyta volna a pózolást, ezért első áldozatként őt fényképeztük le vele. Ezek után második pózpartnerként a délre eső Hohentwiel sem maradhatott ki a sorból, de mivel őt a várba felfelé jövet láttuk, és már elhagytuk a fényképezésre legalkalmasabb helyet, ezért nekem kellett Őgnómságát visszacipelnem oda, ahol először megpillantottuk, és ahol remek lehetőség adódott a fényképkészítésre.

/Hohentwiel/

  Továbbsétáltunk, miután megcsodáltuk a kilátást. Egyszerre csak váratlanul egy rácsos ajtóba botlottunk. Nem számítottunk ilyen meglepetésre. Mármint arra, hogy lesz olyan terület, ahová nem tudunk bekukucskálni. Törpi nagyon be akart menni, de megtiltottam neki, habár nem volt kint gnómtiltó tábla. Végig rajta kellett tartanom a szemem, nehogy átszökjön a rácson, és beleessen valami előre nem sejtett lyukba.
  Ez először talán lakóház lehetett, később palotaként funkcionált. Ha mellette lenéz az ember, tökéletesen látszik, hogy több emeletes. A tájékoztatóban – amit becsületkasszával árulnak – szerepel ez az épület is, mégpedig úgy, hogy alul két szinten pince, felettük pedig még két emelet található, vagyis összesen négyemeletes. A készített képeink alapján a harmadik szinten kóboroltunk, tehát felettünk hajdan volt még egy emelet.

  Bosszantó, amikor elzárt területbe botlunk, de mit lehet tenni... Elmentünk a legmagasabb pont alatt álló szép fához, hogy megörökítsük rajta a trónolásunkat, és Gnómi is kedvére kiugrándozza magát. Nagyon tetszett neki a kilátás, és hogy látja a parkolóban pihenő autót. Kényelembe helyezte magát, hallgatta a csendet, mi meg addig nyugodtan, gnómmentesen fényképezkedtünk egyet.

  Végeztünk a várral, mindent megnéztünk, amit tudtunk, ezután szép lassan, óvatosan leereszkedtünk a hegyoldalon.
  A kapu mellett állt egy felcicomázott pók, akit felfelé jövet nem vettünk észre. Látszott is rajta, hogy morcos emiatt.
  – Jó napot! – köszöntötte Gnómi. – Elnézésed kérjük, amiért nem vettünk észre idefelé, de elbűvölt minket a környezet, amelyben élsz. Reméljük, nem okoztunk ezzel csalódást neked!
  – Ó, dehogy! – vágta rá megenyhülve a koronás szerzet. – Mindig öröm számomra, hogyha olyanokkal találkozhatom, akik értenek a változatos beszéd művészetéhez! Én vagyok a hegyi pókok királya. Legyetek üdvözölve ezen a szép vidéken!

  – Az mit jelent, hogy a hegyi pókok királya vagy?
  – A családfám visszavezethető abba a korba, amikor a vár még friss épület volt – kezdte a mesét a pók cseppet sem kioktatóan, inkább kedvesen, tájékoztató jellegűen. – Bent, az egyik sarokban találkoztak az őseim, akik királyi párrá váltak, ezáltal most én vagyok az uralmon lévő pókkirály. Itt mindenkinek jó dolga van, a környező hegyekről is vándorolnak a királyságomba mindenféle fajtájú pókok. Azért költöztem ide le, hogy a királyi pár rezidenciáját látogató élőlényeket magam köszöntsem. Ahogy a vár sem áll már, a királyság kétes intézményét is csak egy korona, egy jogar és egy hálóba bugyolált légy szimbolizálja, de a hagyományőrzés nagyon fontos dolog, ezért hagyom, hogy a népem uralkodójának tekintsen...

  Akármilyen pöttöm romról van szó, mindig történik érdekes dolog velünk, és mindig látunk szépet. Ezért van az, hogy nem unatkozunk hétvégéken.
  Megköszöntük a kedves történetet, és illedelmesen szép napot kívántunk a felséges pókkirálynak. Próbált marasztalni minket, de nagyon fáradtak voltunk, ezért elnézését kérve, inkább visszasétáltunk a kocsihoz. Sok-sok élménnyel gazdagodva jöttünk haza.