A fogászat utáni pár napon kirándulgattunk a környéken. Voltunk Tatán, ahol előszeretettel sétáltuk körbe az Angolparkban lévő tavat. Láttunk egy tarka harkályt, aki egy kivágott fa törzséből kialakított svédasztalból lakomázott. Kicsit meg kellett dolgoznia az ízes falatokért, csak úgy röpködtek a faforgácsok körülötte, de láthatóan megérte, mert utána jóllakottan távozott.

  Ezután átmentünk az Öreg-tóhoz, körülnézni, milyen csemegézési lehetőségek adódnak. Gnómival a kedvencünk a baracklekváros lángos, de ő most nem akart enni, én meg most nem voltam szolidáris, úgyhogy vígan betömtem az egészet.
  Itt is sétáltunk egy kicsit. Megcsodáltuk a lemenő napban pompázó várat, és néztük, milyen nyugalom ereszkedik a színpompás víztükörre, amit csak néha szánt keresztül egy-két tovasuhanó kajakozó.

  Másnap felmentünk a Kő-hegyre, a Turul madárhoz. A mosolyturné alkalmával, amikor megmutattuk Gnóminak a mini Magyarországot, már találkozott vele, és az ablakunkból kitekintve is ellátni odáig, de valahogy még egyszer sem vittük el megnézni. Nem is értem, miért, hiszen Európa legnagyobb madárszobrához csak illő lenne elkalauzolnunk egy minden után érdeklődő, kíváncsi törpöt...

  Elsétáltunk a kilátóhoz, leültünk egy szabad asztalhoz, ahol előkerült az elemózsia és az innivaló. Már majdnem végeztünk az evéssel, amikor Gnómi észrevette, hogy nem vagyunk egyedül. Mire feleszméltünk, előmásztak a rejtőzködő kis araszoló hernyók. Bárhová néztünk, mindenhol ott voltak, a táskát sem tudtuk volna még egyszer letenni hernyómentes övezetbe.

  Törpi megilletődött egy kicsit. Hátrálva próbálta elhagyni a terepet, de bárhová is ment, sehol nem volt egyedül. Elbújt az emlékmű talapzatánál, de nem ő volt az első, akinek tetszett a hely. Még rám is potyogtak a fákról. Megmutattam az egyiket közelről neki, hogy lássa, nem olyan félelmetesek, sőt inkább érdekesek, ahogy a hátsó két pár lábukat az elsők mögé teszik, és így, araszolva közlekednek.

  Ha veszélyben érzik magukat, megmerevednek, mint egy faág, ezzel tévesztve meg azt, akinek épp rájuk fáj a csőre. Ezt mókásnak találta. Végül kiegyezett abban, hogy nem rémisztőek, csak sokan vannak.
  A kilátótól visszafelé haladva egy hatalmas jószág állta utunkat. Gnómi el is gondolkodott.

  – Miféle madár kel ki egy ekkora hernyóból? – kérdezte, érdeklődően fürkészve az út közepén kóborló teremtményt.
  – Nem madár – válaszolta az, meghallva a buta kérdést –, hanem farontó lepke.
  – Sose láttam még ilyen szép színű és ilyen hatalmas hernyót! – dicsérte a kis gnóm.
  – Köszönöm, ez jól esett! Bárcsak az emberek is így gondolnák! Most nagyobb vagyok, és sokkal többet is kell ennem, mint lepkeként, ezért nem szeretnek, de mit csináljak, ha egyszer folyton éhes vagyok?
  Megvártuk, míg biztonságosan átér az út túloldalára, utána visszasétáltunk a madárhoz, hogy megmutassuk Gnóminak, hol lakunk.
  Olyan jól szórakozott ezekben a napokban, hogy az étvágya és a huncutsága is kezdett megjönni neki. Már nem aggódtam miatta. A gnómok egyes szabálya: ha huncut, nincs semmi baja...