Péntek este vendégek érkeztek hozzánk a családból, hogy itt töltsék a hétvégét. Mi voltunk náluk a szigeten, most ők látogattak meg minket. Megérkezésük után jót vacsoráztunk a kenyérből, amit Gnómival együtt sütöttünk, aztán eltettük magunkat másnapra. Reggel korán keltünk és hamar elkészítettük az ebédet. Valóban gyorsan befejeztük, mert ebben is segített. Utána nekiindultunk a környék megmutatásának.

  Első célpont a Duna forrása volt, ami Furtwangenben található. Erről is csupán mesélni tudtunk Gnóminak, ezért duplán nagyszerű utazást kerekítettünk a családi programból. Mielőtt lementünk volna a forráshoz, Gnómit beültettük a favonatba, ahol ismét elmondtuk neki, hogy ez valójában a Breg folyó forrása. Nagyot csodálkozott, amikor meglátta és utána összehasonlította az átléphető kis vizecskét a neszmélyi csónakázással.

  Büszkén jelenthetem be a hírt, miszerint eljött az a pillanat Törpi blogjának megszületése óta, hogy egy kedves kis rajongó fényképet küldött neki. Gnómi ujjongott örömében, el se hitte, hogy ilyen valóban megtörténhet.
  Ez úgy történt, hogy páromat a munkája közben egyszer csak megszólította valaki. Ahogy ott sürgött-forgott, és a munkáját végezte a kollégáival, a kis rajongó olyan információkat vett ki a társalgásból, amiből arra mert következtetni, hogy végre találkozhat olyan személlyel, aki talán ismeri a kis törpét, akit nagyon megszeretett a blog olvasásakor. Nehezen vette rá magát, hogy megszólítsa, de végül néhány nap elteltével mégis megMberelte magát. Összeszedte minden bátorságát, és rákérdezett:

  Kezembe került a Gulliver utazásai című könyv. Mondani csak jót lehet róla, bár eddig semleges volt számomra. Nem tudtam, miről szól, sem azt, miért klasszikus, de elolvasva teljesen egyértelmű a válasz. Gnóminak is roppantul tetszett, bár volt benne néhány jelenet, amitől valósággal forrongott.
  Amikor a gonosz törpéről olvastunk az óriások országában (Brobdingnag), mindig vérig volt sértve. Megértettem a felháborodását. Igaz, hogy komiszak a törpök, de sose vetemednének arra, hogy egy élőlény testi épségét veszélyeztessék (persze mindig akadhatnak kivételek). Inkább huncutak, tréfálkozóak, de végtelenül együttérzőek másokkal, főleg, ha bajról, szomorúságról van szó.

  Nem telt el egy hét, és már vendégünk érkezett. Nagy meglepetés volt, mikor észrevettem. Épp szellőztetés után voltam. Amikor elhúztam a függönyt, ez a kis vendég is megijesztett elsőnek. Volt kitől tanulnia...

  A vendégünk egy szöcskefiú volt. Mint kiderült, a zöld lombszöcske mesélt Gnómiról, a segítőkészségéről, ezért úgy döntött, meglátogat minket. Bár nem szorult segítségre, csak bekukkantott (és rám ijesztett), de szívesen fogadtuk. Gnómival hamar össze is barátkoztak.
  – Én egy közönséges virágszöcske vagyok – mutatkozott be a szöcskefiú.
  – És mennyit kellett repülnöd, míg ideértél? – érdeklődött Törpi.
  – Nézz csak meg közelebbről. Nekem nincs szárnyam, én nem tudok repülni.

  Egyik délután átugrottunk Villingenbe. Hirtelen jött az ötlet, de nem volt rossz, mert így lehetőségünk nyílt megmutatni Gnóminak, milyen érdekességeket láttunk két hónapig a megismerkedésünk előtt.

  Sétáltunk egyet a parkban, ahol jártunk már egyszer. Gondozott pázsit, szökőkút, néhány szobor és egy étterem a felhozatal. Megmutattam neki a zenész szobrokat. A harmonikást, a dobost és a furulyást, aki épp a szabadságát töltötte. Egy képpel helyettesítette magát, míg a restaurátornál nyaral, de azt ígérte, hogy hamar visszajön. :)

  Sűrűn sétáltunk, mert minden közel volt és az idő is gyakran megengedte. Gnómi szívesen jött velem boltba, sőt a környék feltérképezésében is segítségemre volt.
  Egy alkalommal észrevette, hogy az egyik tűzcsapnak ruhája van. Másnap máshol vette észre ugyanezt egy másikon. Ebből adódott, hogy megkerestük a településen lévő összes beöltöztetett csapot.

  Elmentünk a közeli Harrasberg melletti tóhoz, amibe a hegyről összegyűlő vizek folynak. Végtelenül nyugodt környék, egy teremtett lélekkel sem találkoztunk, csak akkor, amikor már a kocsihoz sétáltunk vissza.
  A parányi tavat kezdtük körbejárni, de sok volt a susnya, sehol nem volt lenyírva a fű, ezért visszafordultunk a faház felé, ami a másik parton, épp velünk szemben volt. A házikó mellett folyik a tóba a víz. Csak csörgedezett, ezért le tudtunk menni a medrébe. Mondtam Gnóminak, hogy ne csintalankodjon, mert ha beleesik, én ki nem halászom a halszagú vízből...

  A képen látható, milyen varázslatosan festői a táj. A tó után továbbsétáltunk az erdőben. Nagyon szép, élmény volt a nedves föld illatát mélyen beszippantani. Egyszer váratlanul megcsörrent a telefonom, üzenetem érkezett: "Üdvözöljük Lapuországban! Vegyen részt Ön is idei erdei lapuugró játékainkon, ahol meglepő élményekben részesülhet! Ilyen például a pókhálóba tekeredés vagy a két lapu közül a földre esés. Sok szerencsét kívánunk!"

  Egyszer jártunk a sigmaringeni Hohenzollern kastélyban, de azt csak elmesélni tudtuk Gnóminak, mert őt akkor még nem ismertük. A körbevezetés legelején a fiatal hölgy (aki mellesleg nagyon frappánsan és mókásan mutogatott a háta mögé az egyik teremben lévő festményekre, miközben a rokoni kapcsolatokat magyarázta a "hátul is van szemem, különben is kívülről fújom" stílusú mindenhová mutatáson mosolygó vendégeknek) ...szóval, hogy szavam ne felejtsem: hallottam tőle a Hechingen városnevet. Mást is mondott még, nyilván a közelben lévő Hohenzollern vityillókat sorolta el. Mivel Hechingenhez közel kerültünk, ezért elmentünk ebbe a kastélyba is, ami ma Bisingenhez tartozik. Ha az elsőben nem is, de a másodikban Gnómi is alaposan kinézelődte magát.
  Eltelt egy munkahét. Szombaton felkerekedtünk megnézni, milyen élményekben részesülünk (nyilván egy rakás pénzért, de ezzel kevésbé számoltunk). Már a fizető parkolók egyikében lézengve megláttuk, hogy 25 perces gyalogúttal fel lehet érni, Gnómi pedig a buszjáratot szúrta ki, fejenként 3,10-ért. Annyira könyörgött, hogy végül beültünk az egyikbe. Betettem a zsebembe, ahonnan az egész utazás alatt jól látott mindent. Mi balra ültünk. Amikor elénk tárult a kastély fala, volt nagy szájtátás. A legjobban azt élvezte a kis tökmag, amikor a minibusz a hajtűkanyarokkal tarkított szerpentinen olyan precízen fordult, mintha egész életében mást sem csinált volna a sofőr. Pláne az első sorokban ülve volt élmény, ahonnan látszott a "mindjárt levisszük a sziklát" és a "ha nem szedi alá, lefordulunk a hegyről".

  Olyan dolgokat gyűjtöttem itt össze, amik csak pár soros történések, ezért inkább egyszerre írom meg őket.
  Voltunk például gnómváró vendégségben. Már számoltak vele a barátaink, hogy Gnómit is vendégül kell látni, ezért hoztak neki egy kis asztalkát és széket. Hát nem tündéri?

  Az utolsó Csóni Büfés látogatásunk alkalmával készített egy krumpli szmájlit, amin nagyon jót mulattunk mindannyian.

  Otthon próbálkozott a velem főzéssel-sütéssel, aminek kifejezetten örültem. Már előre számoltam a vicces jelenetekkel és végeredményekkel. Az első próbálkozás a tojásfőzés volt. Szerintem nem kell bemutatnom, melyik lett az ő tojása...

  Kellemes időben nincs is jobb nyáron, mint kimenni a tópartra. Szakadoznak a felhők, majd ismét összeállnak, néha kibújik egy-egy napsugár, a tóban vígan fickándoznak a halak, néha piruettet lejtenek a víz színén, utána visszazuttyannak a vízbe.
  A séta során a szellemi kielégülés garantált. Idős fák állnak a parton mindenütt. Egyik a kanyargós ágai miatt vonzza a szemet, másik a tömpe törzséhez képest óriási termetével kápráztat el. 2014-ben az év fája díjat a tatai óriásplatán nyerte el.
  Vászonra illő élőlények. Gnómi ilyenkor rendszerint megszeppen. Micsoda méretek... milyen apró hozzájuk képest! Egy nagyobb levél teljesen eltakarná szem elől. Láttam rajta, hogy elgondolkodott valamin. Amikor megkérdeztem, azt válaszolta, a gimnázium előtti kis fácskára gondol. Tudtam, mit érez.

  – Hajjaj... – töprengett Gnómi. – Megint egy születésnap. Mitévő legyek? Mitévő legyek?!
  Törte a kobakját, vakarózott sokat, de nem tudta kitalálni, milyen saját kezűleg készített ajándékkal lepje meg páromat – mert augusztusban az ő szülinapja van. Nem volt rá ideje, hogy alaposan átgondolt verssel készüljön, mivel ellazáskodta az előtte való egy hetet. Ennyi idő alatt előrukkolhatott volna valami frappáns ajándékkal, de ehelyett fontosabb volt a semmittevés. Ez is előfordul néha, de akkor nem kéne ilyen látványosan kétségbe esnie...

  Gnómi felvetette, hogy voltunk-e már a várban megnézni, amit meg kell nézni - azaz kiállításokat, leleteket, egyéb történelmi jelentőségű látnivalókat és érdekességeket. A válaszunk meglepő módon határozott nem volt. Ebből adódott, hogy amint megfelelő alkalom nyílik rá, meg kell néznünk. De ez egyelőre még várat magára.

  Kószáló délutánunk helyszíne ismét Tata. Az időjárás szélfújós, majdnem napos; a tavon hullámokat vet a szél; a kibukkanó nap melenget, miközben a mólón fekszünk; hallgatjuk és nézzük, hogyan versenyeznek a sárkányhajósok; Gnómi néha megretten a felé tartó hullámoktól. Ebben a pillanatban felfigyel a vízben egy izgő-mozgó hátsóra.
  Hangokat nem hallott, de a sasszemű kiszúrta, hogy valaki nagy pácban van. A móló felé sodorta az ár a kapálózó bajba jutottat, ezért keresett egy hosszabb botot, amivel kipecázhatta a fuldokló élőlényt. Élesedett a helyzet: már majdnem kiúszott alólunk, de Gnómi nem adta fel a mentőakciót. Beletelt egy-két percbe, mire sikerült megkapaszkodnia a botban, de végre kiemelte az ázott méhecskét, és kivitte a fűre száradni.

  Elmentünk egy fesztiválba, ahol párom zenélt az akkori zenekarral, aminek tagja volt. Gnómi most látta először dobolni és énekelni. Mivel mutattam neki pár dobolós fogást, amit nagyon jól elsajátított, ezért a hangolás alatt beült két nóta erejéig. Hatalmas sikerélménye volt, amiért sikerült tartania a tempót, alig rontott, és hozzájárulhatott egy kicsit a hangosítás sikeréhez. 
  A fellépés kellős közepén meglátogatott minket a zöld lombszöcske. Gnómi eldicsekedett a dobolási élményével, a lombszöcske pedig nagyon sajnálta, hogy lemaradt a buli elejéről és Gnómi dobolásáról. Megígérte, hogy a legközelebbi fellépésükről időben tudomást szerez.

  Nagyon késő (illetve korán) volt, Gnómi elkísérte egy távolabbi bokorhoz, hogy az erős lámpák ne zavarják meg a tájékozódásban. Ott szép jó éjszakát kívánva elváltak egymástól.
  Miután hazamentünk és lefeküdtünk aludni, alig volt reggel öt óra, amikor az első galambpár odatelepedett a párkányunkra, mit sem törődve a kitikkadt törppel, aki durmolni szeretett volna odabent. Megharagudott rájuk, amiért nem tudja rendesen kipihenni magát, felkelt és rájuk ijesztett. Rémülten röppentek tova a meglepett galambok. 

  Délben ébredt fel. Kicsit kótyagos volt a hosszú fent léttől, de elmondása szerint egy elefántot is megevett volna, ezért lesétáltunk a Csónakázó-tónál lévő Csóni Büfébe. Rendszeresen látogatjuk, mióta megnyílt. Végre van egy bizalomgerjesztő kiülős hely, ahová szívesen járunk. Láttuk, hogy lehet kapni gyros tálat, és azt is, mennyire guszta, tehát rendeltünk két adagot. Bátran mondhatom, hogy a legjobb gyros tál, ami valaha elénk került! Egy halom krumpli, megfelelő mennyiségű friss zöldség és valami iszonyatosan jól fűszerezett hús. Nem kimondottan gyros hús, amitől számomra az élvezeti értéke plusz pontokkal gazdagodott.
 

  Gnómi mindkettőnkébe belekotnyeleskedett. Azt se tudta, melyikből lopkodjon, annyira ízlett neki. Nem maradt egy morzsa se, miután elpusztítottuk a gigatálat.
  Ha arra járva üres padot találtok, mindenképp huppanjatok le egy gyrosra, vagy egy méretes hekkre, nem fogjátok megbánni!

  Lázas kutatásba fogtam, ami a szekrényemet illeti. Kerestem valamit, amire szükségem lett volna, de sajnos nem találtam meg, helyette viszont más, rég látott dolgokra bukkantam. Középiskolai levelezésekre a barátnőimmel, amiket nagyon jó érzés volt évek múltán elolvasni, a furulyára, amit anyukámtól kaptam kiskoromban, emlék plüssállatokra, amiknek láttál rögtön megelevenedett az életem egy-egy részlete és egy kulcstartógyűjteményre. Amit érdekesnek tartottam a gyűjteményből, az két figura volt, amiket Gnóminak is bemutattam.

  Elsőként a levakarhatatlan csacsi jött szóba. Alaposan kitett magáért, mert nem volt könnyű lecibálni Törpiről úgy, hogy a sityakja épségben maradjon. Szerencsére nem lett belőle semmilyen kellemetlenség, mert mindketten nagyon jól érezték magukat. Nem minden szamár mondhatja el magáról, hogy gnómogolhatott egy törp hátán...
  A másik arc a szemérmetlen fráter nevet elnyert figura volt, aki többször is nagy sikereket aratott, amikor 14-15 évesen a kulcstartógyűjteményeinket mutogattuk egymásnak. Hogy miért nyerte el ezt a címet, azt inkább nem forszíroznám, találja ki mindenki maga. Vicces pofa, igazán jóízűeket nevetett rajta Gnómi.

  Grátiszként olyat mutattam neki, amitől elállt a lélegzete is! Egy törpdeszkát. Valójában ez egy ujjdeszka, amit  kamasz koromban vettem magamnak. Gondoltam, remekül állna Gnóminak, ezért nekiajándékoztam, hogy lekössem egy kicsit, ha nagyon unatkozna. Azt se tudta, hogyan köszönje meg ezt a nagy ajándékot!
  Megmutattam neki, hogyan lehet átugrani vele úgy egy álló Nokia 3410-est, hogy meg se suhintsa a gördeszka szellője. Roppant jól szórakozott, alig szállt le róla. Reggelenként meg se törölte a szakállát, már a deszkán bohóckodott. Ez így ment hetekig.

  Ez csupán egy kis előtörténet, mert itt még   nem ér véget   a deszkasztori, kérlek, addig is maradjatok velünk...

  Egész nap finnyáskodott, semmilyen kaja nem mozgatta meg a fantáziáját. Betértünk a boltba vacsorához kellő alkatrészeket vételezni. Vittük őt is, hátha kitalál valami izgalmas evési lehetőséget.
  Ahogy elsétáltunk a kenyér részleg mellett, kibújt a zsebemből. Meglátott egy magányos kalácsot a zsömlés rekeszben. Nyálcsorgatva szemezgetett vele, de véletlenül sem szólt volna, hogy szeretné magáévá tenni. Elkaptuk a sóvár pillantását, s amikor elfordult, gyorsan bedobtam a megvett kiflik közé a zacskóba, és továbbálltam, mielőtt észrevenné a turpisságot. Tudjuk, milyen mohó, ha kalácsról van szó, ezért titokban kellett tartani, nehogy úgy járjunk, mint múltkor, amikor megrágcsálta, pedig még fel sem volt vágva.

  Tiszteletét tette nálunk egy zöld lombszöcske. Az ablak mellett bújt meg, miután éjjel besurrant. Amint becsuktam az ablakot, felriadt álmából. Hirtelen azt se tudta, hol van. Amikor észrevettem a nagy zöldséget a falon, én ijedtem meg. A kölcsönös megrémülés után elmondta, hogy a hozzá eljutott hírek szerint lakik itt egy zöld törp. Vele szeretett volna találkozni.
  – Eltévedtem, és a téren kolbászoló galambok azt mondták nekem, keressem Gnómit. Ő tudni fogja, merre van a Csónakázó-tó, mert majdnem minden nap odajár sétálni. Jó helyen járok?

  Még mindig akadnak olyan helyek a közelünkben, amik említésénél eszünkbe ötlik, vajon miért nem jártunk még ott? Nagyon közel van, nagyon szem előtt, miért nem jutott eszünkbe ellátogatni több ilyen helyre? Ezt az arborétumot néztük egyszer, de zárva volt a kapu, és a kiírás szerint csak csoportokat fogadtak előzetes bejelentés alapján. Valamit alaposan félrenézhettünk, mert minden nap látogatható, akár egyedül is kóborolhat benne az ember, ha úgy tetszik.

  A kapun túl van a parkoló, ami ingyenes. Az arborétum kapuján bemenve jobbra van a pénztár. A belépők kifizetése után örömmel indultunk neki a felfedező körútnak. Szemkápráztató örökzöldek sorakoznak az út mindkét oldalán, közülük kiérve pedig folytatódik a gyönyöráradat. Az út bal felén végig hatalmas, terebélyes fenyők kísérik utunkat. Akkorák, hogy nem is lehet látni őket teljes pompájukban. Gnómi lefutott az útról a füvek közé, hogy megnézze, milyen hatalmasak ezek a fenyők, de alig látott ki onnan. Minket már nem is látott. Viccesen bukdácsolt. Én végig láttam, merre jár, mert ott az összes sáska egyszerre rebbent százfelé hangos "Vigyázat! Gnóm!" kiáltások közepette. Mikor kijött, irgalmatlanul kinevettük. Csoda, hogy kilátott a sok icipici bogáncs közül, amik makacsul és teljesen beborították. A fenyők részvéttel hajladoztak, amikor megszabadítottuk tőlük.

  Egy-egy különleges vagy érdekes fa előtt tábla áll az út szélén, ami írja, honnan származik, mire használják az iparban és a gyógyászatban, és ha van érdekessége, az is szerepel rajta. Mint például a karvastagságú borostyánnál, amiről leírja, hogy nem fojtja meg a fát; a vörös fenyőnél, aminek legidősebb példánya 1000 éves (a Magyarországon található legidősebb fa a Zirci Arborétumban él); az óriás mamutfenyőnél, ami a Föld legnagyobb testtömegű élőlénye a jó esetben több ezer évével, 100 méteres magasságával, 7 méteres törzsátmérőjével és 1000 tonna súlyával. Ilyenkor mindig eszembe jut, mi képes kinőni egy magból...

  Egy fenyőerdős részen megláttunk egy padot, ahová leültünk megpihenni. Közben érkezett egy üzenetem: "Üdvözöljük Fenyőországban! Próbálja ki kedvezményes Susogó díjcsomagunkat! További információ itt és itt". Gnómi ujjongva mondta, hogy próbáljuk ki, ezért beleugrottunk a lehetőségbe.
  Amikor ismét elindultunk, sűrű bocsánatkérések között tért ki előlünk egy csiga.
  – Elnézést – kezdte –, de ezek a tűlevelek csiklandoznak és szurkálnak, nem tudok úgy sietni, ahogy szeretnék, de azért ne lépjetek rám!
  Megnyugtattuk afelől, hogy gondosan a lábunk elé nézünk, Gnómi pedig elmesélte, micsoda hatalmas méretű gigabigák élnek máshol, amit a csiga elég nehezen tudott elhinni. Azért, ha netán olvassa ezt a blogot, itt található a beszámoló róla.

  És ha fenyőerdőben vagyunk, természetesen elkerülhetetlen, hogy tűlevelekből épült palotákba ne botoljunk. Megtanulta a leckét, ezért most nem piszkálódott a szorgosan lakberendező hangyákkal, inkább csodálattal nézte, milyen összehangoltan dolgoznak az apró teremtmények.

  Meglátogattuk a tavat. Vörösszárnyú keszegek úszkáltak benne békésen, szitakötők és lepkék kergetőztek körülötte. Itt kaptam még egy üzenetet: "Kedves Ügyfelünk! Figyelmébe ajánljuk legújabb akciónkat, amely keszeglest, szerelmes szitakötő megfigyelést, valamint most először egy "hesszelő bogárral" való, hosszan tartó szemezést tartalmaz. Aki kibírja a bosszantó kis élőlény kitartó egy helyben lebegését mozgolódás és hessegetés nélkül, az megérdemelt nyereményeket vehet igénybe a Madárdalos pihenőnél".

  Kibírtuk a bosszantóan jól szemező hesszelő bogár érdeklődését. Gnóminak sikerült lencsevégre kapnia (szó szerint) a telefonommal. Ezután meglátogattuk a pihenőt, ahol egy látványosan földig csüngő ágú, terebélyes fenyő várta az összegnómolódás pillanatait.
  Festői a környezet. A fenyőfák közé bújtatott pihenőn túl, az óriási fa mögött kellemesen fehérlő kamillamező terül el, e látványt pedig a háttérben sorakozó szép, dús fenyők koronázzák meg. Azt hiszem, eléggé kiderült, de mondtam már, hogy imádjuk a fákat?

  Maga a táj a nagy nyugalommal egy főnyeremény. Pláne az lehet tavaszi reggeleken, mikor sok-sok madár hangjától zsong az arborétum. Nagyon jól éreztük magunkat. Gnómi egész idő alatt a fenyőn ugrándozott. Amikor elfáradt és odaült hozzánk a padra, észrevett valami érdekeset. Megkérdezett minket, hogy használhatja-e Sanyikát (a fényképezőt). Nem volt szívünk nemet mondani, de hogy kicsit megnehezítsük a dolgát, mondtuk, hogy létrát magának kell szereznie hozzá, ha fel akarja érni. Nem telt bele öt perc, már kész is volt az alkalmatosság, amivel felérte. Valószínűleg soha nem tudjuk meg, mit láthatott, mert Gnómi nagy bánatára épp lemerült a gép, de sebaj! Legközelebb jobban odafigyelünk az elemutánpótlásra.

/Ez itt a reklám helye: Agostyáni Arborétum/

  Csodaszép, napos reggel volt. Elhatároztuk, hogy leugrunk kávézni, és közben betolunk az arcunkba némi péksüteményt. Így is tettünk. Beszereztük a hozzávalókat, elsétáltunk a hűs padokhoz, és letelepedtünk falatozni.
  Kis idő múlva Gnómi bökdösni kezdett, ezzel hívva fel a figyelmem egy árgus szemmel leskelődő galambra. Nem sokat ácsorgott magában, odajött hozzánk kunyerálni. Gondoltam, majd jó morzsásan eszem, több maradék lesz, és nem marad hoppon ő se. Ám egy óvatlan pillanatban odatotyogott, és majdnem kikapta a kezemből az utolsó falatokat. Láttam, nagyon éhes lehet, hát megosztottam vele azt a kis csücsköt. Nagyon hálás volt érte.

  A Liget. Nosztalgikus hely. Emlékek egész sora tör elő belőlem, amikor rágondolok. Ezért vittük el Gnómit, hogy megmutassuk neki. Nem, mintha valami hatalmas látványosság lenne, mi is régen jártunk arrafelé.
  A felújított Népház és a csúf Gőzfürdő között lévő parkocska (akárcsak a Gőz) élt már szebb napokat is. Például nem voltak ilyen göröngyösek a Ligeti-tavat körülfutó út kockái. Ma séta közben is figyelnünk kell, hová lépünk, míg régen, ha nagy ritkán kedvünk szottyant, este futottunk körülötte három-négy kört, mert unatkoztunk és mozgásra vágytunk.
  Folyt a tóba víz a Gőzfürdő felől, amiből rendszeresen ittam 13-14 éve. Az elmúlt öt évben akárhányszor arra tévedtem, egyszer sem jött egy csepp víz se. Az eredete kétes számomra, de amikor a nyári melegekben megszomjaztam, jól esett az üdítően hideg víz, ami abszolút csapvíz ízű volt. És nem csak én voltam ezzel így, igaz, én nem üvegekbe töltöttem, és amikor hazamentem, a saját ágyamban aludtam éjjelenként...