Gnómi felvetette, hogy voltunk-e már a várban megnézni, amit meg kell nézni - azaz kiállításokat, leleteket, egyéb történelmi jelentőségű látnivalókat és érdekességeket. A válaszunk meglepő módon határozott nem volt. Ebből adódott, hogy amint megfelelő alkalom nyílik rá, meg kell néznünk. De ez egyelőre még várat magára.

  1397-ben kezdte az építtetését Luxemburgi Zsigmond. A törökök idején fontos vízi vár, aminek vizesárkába az Öreg-tó vizét vezették be. Bár összességében csupán nyolc évre foglalták el a törökök, 120 év elmúltával mégis ők robbantották fel. 1702-ben az általános várrombolási rendelet értelmében, ami I. Lipót császár nevéhez köthető, a várat le akarták rombolni. Ettől a pusztulástól a Rákóczi-szabadságharc mentette meg. Később neves építészekhez köthető felújítási és rekonstrukciós munkákat végeztek rajta. Ilyen például Charles de Moreau és Fellner Jakab, Tata uradalmi építésze, akinek műemléki védettséget élvező épületeibe lépten-nyomon belebotolhatunk tatai sétáink alkalmával.

  Körbejártuk a várudvart, amit mindig végigkutatok a szememmel. A falmaradványokon végigtekintve mindig sejtelmes érzéseim támadnak, mintha sosem jártam volna még ott. Mindent elborít a zöldellő fű, köztük pedig békésen álldogálnak az alacsony falak, amiken az általános iskolás osztályok vígan ugrándoznak, csoportosan telepednek és másznak rájuk.
  Mire végeztünk a várudvarban a napi sétánkkal, a lemenő nap sugarai lágyan szűrődtek át a fátyolos felhőkön, halak ugrándoztak a csendes tóban, és Gnómi szakállát megcirógatva kellemes esti szellő lebegte be a környéket. Egy ilyen nyugodtan eltelt nap után öröm hazatérni, feltöltődve a látottak szépségével és a természet békéjével.