Kellemesen elteltek az ünnepek. Elkezdődött a lázas készülődés a kiutazásra. Bibircs csak nézte Gnómit, ahogy pakolászik a táskámba. Neki nem volt semmije, amit el kellett volna helyeznie, hiszen a sapkáján kívül nem hozott magával egyebet. Nyugodtan üldögélt a kisszékben, míg mi tettünk-vettünk.

  Ők azzal kezdték a hosszú utat, hogy bebújtak a hátsó ülésre tett télikabátom zsebébe, ami akkora, hogy házibulit is rendezhetnének benne, és az utazás nagy részét végigdurmolták. Ha esett a hó, szóltam nekik, hátha megnéznék a fehér szántókat és hegyeket, de amint hómentes övezetbe értünk, visszamásztak búvóhelyükre. Néha susmorogtak, amiből semmit nem lehetett érteni, néha meg hangosan nevettek, ha a Naviból megszólaló Heti Hetes műsorvezetője valami nevetséges viccet szúrt a navigálás közbe.

  Különleges élményben volt részünk az ünnepek utáni itthon tartózkodásunk utolsó napjaiban. Mondhatnám, hogy találgassatok, de úgysem találnátok ki, épp ezért nem is szaporítom tovább a szót. Szeretnék rizsázni még egy kicsit, és elodázni a lényeget, de sajnos nem vagyok jó az ilyesmikben, így hát nem próbálok meg témát váltani, pedig nagyon szép napunk van ma. Nálatok is esett a hó? Én kimondottan örültem neki, mert szeretek havat lapátolni... Ja, igen... ott tartottam, hogy elmeséljem, miféle új barátságot kötött Gnómi. Mielőtt tényleg bezárnátok az oldalt bosszúságotokban, amiért nem keltettem fel kellően a kíváncsiságotokat, már kezdem is a történetet.
  Hirtelen ötlettől vezérelve felugrottunk Pestre. Egyúttal lehetőségünk nyílt arra is, hogy megismerkedjünk egy nem mindennapi "háziállattal". A családja kitaszította az állatkertben, ezért emberi segítséggel nevelkedett fel. Kíváncsi teremtés. Amint meglátott minket, kapaszkodott a ruhánkra, érdeklődően szaglászott és dörgölőzött. Csodálkoztunk rajta, mennyivel kisebb termetű, mint a természetfilmekből kitűnik. Ő Maki, a szurikáta.

  Az új év első vendége Poljóska volt, aki már a madáréttermes lakásban is tiszteletét tette nálunk. Arról sajnos nem készült kép, mert lekötött minket a sok érdekes információ, amit tőle hallottunk. Az első látogatása a következőképpen zajlott:
  A szöcskefiútól hallotta, hogy él itt egy zöld élőlény, ezért meglátogatott minket. Valóságos információlánc alakult ki a kis zöldségek között: a lombszöcske mesélt a szöcskefiúnak Gnómiról, ő pedig a poloskának, így került hozzánk. (Akkor még zöld színű volt, de ősz vége felé átváltozott barnává, ezért nem ismertük most meg első pillantásra.)
  Épp boltból jöttünk haza, amikor megláttuk, hogy az ajtón várakozik türelmesen. Gnómi megijedt egy kicsit.
  – A poloskák büdösek! – mondta nekem kiábrándultan, de szerencsére a vendégünk is meghallotta  az elejtett szavakat.

  A karácsony hasznos és szórakoztató ajándékokkal szolgált, például egy Rubik készlettel, ami egy 3-as kockát, egy kis kígyót és egy varázskarika játékot tartalmaz. Soha nem tudtam kirakni a kocka egy oldalánál többet, azt sem tökéletesen. Ha mégis tökéletesen színhelyesen sikerült, az csak a véletlen műve volt. Belegondoltam, és végül is sose próbáltam meg a helyükre tenni a színeket... Most nagyszerű alkalom kínálkozott arra, hogy megtanuljam a módját. Némi segítséggel és tanáccsal felszerelkezve végre sikerült kiraknom a Rubik kockát. Ehhez négy napig mindennap el kellett magyarázni, hogy megértsem a miértjét. Minden reggel azzal kezdődött a napom, hogy alaposan összekevertem, és aztán bele-belepillantva a megoldóképletbe, addig próbálkoztam, míg magamtól ki nem raktam. Tanulmányoztam, mit miért úgy kell forgatni, és milyen hatásai vannak, amitől néha összezavarodtam és elrontottam, de nem tettem le, amíg nem sikerült.
  Gnómi zöldült, amiért ilyen jó szórakozást találtunk magunknak. Mert nem csak én bűvöltem, hanem párom is. Láttam rajta, hogy valami nem tetszik neki. Hiába lett társa, ettől még igényelte részünkről az odafigyelést.
  Eszembe jutott a kulcstartók közt keresgélés pár hónappal azelőttről, és beugrott egy remek ötlet. Belevetettem magam az emlékes dobozkámba, és előhalásztam belőle az egyik kulcstartóm. El is felejtettem, hogy nekem ilyenem is van. Igaz, nem eredeti (majd beruházom egyre), és nehézkes a használata is, de gondoltam, a célnak megfelel.

  Különösen izgalmas volt 2014-es karácsony. Gnómi elhatározta, hogy ő is állít fenyőt. Alaposan kitervelte a dolgokat, utánajárt, hogyan tudná ezt a legpraktikusabban kivitelezni. Amikor mindent elgondolt, kényelmesen végigdőlt a székecskéjén.
  Eljött a nagy nap, fát állítottunk, feldíszítettük. Velünk egy időben ő is megalkotta a sajátját. Bár nem díszítette fel, így is nagyon mutatósra sikerült. Saját maga színezte és hajtogatta. Ha nem halljuk a készítés közben keletkezett surmálódást, azt se tudtuk volna, hol van, olyan csöndben volt. Miután végzett a kis fenyővel, nekünk is segített, aminek a nyomát a fa díszítése őrzi, mert beleakadt a Gnómikulás sapkája a fenyő ágába. Szerencsére csak a pótsapka csusszant le a fejéről. Kapott egy másikat, majd folytattuk a munkát. Kis idő múlva ezt is sikeresen beakasztotta egy kiálló ágba. Megkapta a harmadik, egyben utolsó sityakot azzal a feltétellel, hogy leül a popójára, és nem akad össze semmivel.

  Jókedvűen indultunk neki az útnak. Gnómi is lázban volt, nehogy elfelejtse bepakolni a székecskéjét, amiben az ünnepek nyugalmát fogja élvezni. Már készülődés közben nem bírt magával, ebből gondoltam, hogy út közben sem fog békében ücsörögni valamelyik csomag tetején, de azzal nem számoltam, hogy majdnem az egész utazás alatt az ablakban fog rakoncátlankodni. Sejthettem volna, hiszen mindenkinek látnia kell az új sapkáját, amiben ilyen sármosan fest. Ha épp nem az ablakban lógott, akkor a navigációt helyettesítette, amivel csak megzavart minket, mert a cukorszopogatós csámcsogáson kívül nem igazán hallottunk mást.

  A pilledős kókadást néha egy kávéval hessegetjük el. Ennek valódi értelme a kocsiból kimozdulás. Ilyenkor eszünk is pár falatot, hogy aztán könnyebben teljenek az utazással töltött órák. Gnómi még nem volt se fáradt, se éhes, de végül bejött velünk. Addig kérette magát, hogy majdnem rácsuktam a kocsiajtót. Azt mondtam neki, odabent is biztosan sokan felfigyelnének a csinos sapkájára. Épp annyit gondolkodott a dolgon, hogy már csuktam az ajtót, mikor kislisszolt alatta. A sapek odacsukódott, lőttek a pózolásnak. Kárpótlásul kapott egy tábla gnómicsokit.

  Legközelebbi megállásunknál megfontoltabban szállt ki. Míg mi magunkba döntöttünk egy kávét, addig ő kedvére kibrummogta magát egy etetőszékben. A kocsihoz visszaindulva észrevettünk egy irtó cuki kirakatot. Benne parányi tévék mutogatták magukat. Gnómi is kiszúrta a gnómivíziókat, de amilyen keveset nézzük a TV-t, meg sem fordult a fejében, hogy neki szüksége lenne egyre.

  Elmentünk egy nagy áruházba, ahol kinéztünk egy pár karácsonyra szánt ajándékot. Gnómit is vittük, hátha támad valami jó ötlete. Bár segíteni nem nagyon tudott, és végül elkapkodták a kinézett meglepetést is, azért jól szórakozott a húszperces keresgélés során. Az ő ajándékát egy hete vettük meg, amit nem szimatolt ki.

  Kifogytunk a filmnézési ötletekből, ezért nekiálltunk a neten megkeresni a Grimm meséket, hogy azokon menjünk sorban végig. A gyerekcsatornán sokat adják őket, meg hasonlókat is. Nagyon szeretem a régi időket bemutató filmeket, királyok korában élő emberek akkori ruhákban, régi szokásokkal és napi teendőkkel. Gnómi is nagyon tudja élvezni ezeket a varázslatos történeteket. Mi is szeretjük a tanulságos meséket, ezért ha nincs jobb ötletünk, esténként megnézünk egyet-egyet. Kellemes családi program, és még tanulhat is belőlük a kis zöldség. Esténként várakozva lesi a pillanatot, mikor kezdődik az új mese.
  Elérkeztünk A csillagtallérok című meséhez. Már az elején furcsának találtuk, pedig még csak a szereplők kiírásánál tartott a film. A kútnál mosásról van szó, de még nem tudtuk, miért olyan érdekes a dolog. (Mellesleg frappánsan megoldották a kút 1873-as évszámának kitakarását, mert épp rákerült egy név. Az ember nem is tudja meg soha, hogy bármi van alatta) Amint a falujelenethez érkeztünk, megdöbbenten vettük észre, mennyire ismerős a környezet. Láttuk a templomot a kúttal, ahová a király katonái jönnek otromba módon, hogy átadják a felség nagylelkű ajándékát a falu lakóinak. Kétszer is megnéztük ezt a jelenetet és egyöntetűen vágtuk rá, hogy ez a szabadtéri múzeum a szomszédban. Innentől csuda izgalmas volt a mese! Gnómi tátott szájjal figyelte az ismerős helyszíneket. Ha a sapkáját leemelem, azt se vette volna észre.

  Egy településsel arrébb található egy szabadtéri múzeum. Majdnem minden nap elhajtottunk/elsétáltunk a körforgalomnál az arra mutató tábla mellett, úgyhogy illő volt megnéznünk, milyen lehetőségeket kínál. Mint minden ilyen látnivaló, ez is a környéken jellemző épületeket sorakoztatja fel. Néhol állatokat is látni, hiszen a házzal egybeépítették az istállókat, aklokat.
  Az ökrökhöz címzett vendégfogadó mellett, ugyanabban az épületben van a pénztár, a pénztár előtt pedig egy kiállítást is meg lehet tekinteni. Hatalmas csigaszerű kövületek láthatóak, amiket meg se tudnék mozdítani, olyan nagyok. Persze vannak kisebbek is, és hozzájuk magyarázat. Érdekes volt.

  Amint bementünk a múzeum területére, a megszokott módon egy teljesen új környezet tárult elénk. Gnómi rögtön meglesett a gyümölcsösben egy szép színű, napfürdőző admirálislepkét. A szárnyas úgy belefeledkezett a pihenésbe, hogy észre se vette, hogy egy gnóm közelít hozzá. Ő csak sütkérezett a pelyhes hátsójával egy almafa tábláján.

  Az első házak egyikének padlása tele van szánkókkal. Van ott kicsiknek és nagyobbaknak, sőt még közlekedésre használható méretűeket is látni. Találtunk egy gnómszánt is, aminek Gnómi nagyon megörült.
  A ház előtt olykor megcsapta az orrunkat némi igen erős disznószag, de csak akkor, ha épp odafújt a szél. A kis térképünk jelezte, hogy a közelben állatok vannak. Arra vezetett az út, és tényleg találkoztunk egy pár disznóval, akik békésen röfögtek a földet túrva. Gnómi próbált szóba elegyedni velük, de ők nem törődtek vele.

  Ebéd előtti sétára indultunk hétvégén, hogy szétnézzünk a környéken. A játszó felé indultunk el, ami a közelünkben van. Amikor odaértünk, Gnómi kiszúrt egy felhívást az egyik fa törzsén. Azt írta, hogy a napokban elveszett itt egy gyerekbicska, és aki eljuttatja a következő címre, az kis jutalomban is részesül.  Ez annyira megfogta, hogy rögtön nekiállt lázasan keresgélni a játszó avarjában. Nem a jutalom tetszett meg neki, hanem az, hogy valakinek hiányzik a bicskája, és hazavárja. Sajnos nem találta meg, de ennek ellenére nagyon büszke voltam rá, amiért ilyen önzetlen teremtés.
  Folytattuk utunkat a hegy felé. Egy padon megpihentünk, közben hallgattuk a madarak picsogását, a szarkák csörgését. Tíz perc múlva ismét felkerekedtünk. Léptünk alatt csörgött a száraz lomb. Ebbe a kellemes neszbe valami sírásféle hang vegyült. Nem kellett sokat mennünk, és rátaláltunk egy macira. Ő sopánkodott egymagában.
  – Szia, Maci! – üdvözölte Törpi. – Miért sírsz ilyen keservesen?
  – Szia, kis gnóm! Hüpp-hüpp... – törölgette könnyeit a maci. – A kisgazdám hüpp... kiejtett a kezéből futás közben hüpp... az erdőben. Sniff...

  Láttuk a Duna alámerülésének helyszínét, ettől aztán nem kellett rábeszélnünk magunkat arra, hogy az Aach-forrást is meglátogassuk. Mindkettő ugyanolyan elbírálás alá esik nekünk: víz, amit látnunk kell. Pláne, mivel közük van egymáshoz.
  A Duna alatti víznyelőkön  lefolyik a víz, amitől szárazabb időben a folyómeder több mint tíz kilométeren keresztül járhatóvá válik. Ez a jelenség az év felében vagy még annál is tovább észlelhető. Az elnyelődött vizek a hegyek alatti barlangokon keresztül légvonalban 10-15 km-t megtéve az Aach folyó forrásában kötnek ki. A föld alól, viszonylag nagy területen bugyognak fel, mint valami természetes jakuzzi. Ez Németország legnagyobb vízhozamú forrása. Azt hiszem, nem kell több hozzáfűznivaló, hogy miért. A Duna vizét a Rajnába vezetve egészen az Északi-tengerig viszi, és még egy pofont is ad a Duna-Rajna vízválasztónak. A természet csodái kifürkészhetetlenek.

  Gnómi kiült az ablakba, hogy a pici kaktuszbabát nézegesse. Semmilyen elváltozást nem talált rajta, ami megnyugtatta egy ideig. Reméljük, ez így marad egészen tavaszig, és ha magához tér téli álmából és észreveszi, hogy már nem Sünivel él egy cserépben, hanem magát kell ellátnia, kaktuszmértékben észrevehető növekedésnek indul.
  Ahogy ott ült, észrevette a cinkék kíváncsiskodását a kertben. Néhány napja ki lett vágva az ablak előtt álló nagyra nőtt napraforgó, aminek csak a helyén tudtak keresgélni a madárkák egy-két kihullott szotyiszemet. Néha ráröppentek a terasz előtt álló madárétteremre, de úgy tűnik, már rég bezárhatott, mert nem keltette fel az érdeklődésüket.

  Olvastam a közeli látványosságok között, hogy Möhringennél a Duna érdekessége az alámerülés névvel illetett természeti jelenség, amiről életemben nem hallottam még. Ez azt jelenti, hogy a meder teljesen kiszárad, és ilyenkor több mint tíz kilométeren keresztül lehet szaladgálni benne, ha huzamosabb ideig kevés a csapadék. A magyarázata az, hogy a meder alatt mészkő található, ami nagyon jól oldódik, ezért apró repedések képződtek, és ezeken lecsorog a víz. A folyóban lévő hordalék kikoptatja ezeket a repedéseket, így keletkeztek a mészkőbarlangok ebben a könnyen alakítható kőzetben, ami meglepően nagy mennyiségű mészkő oldódásával jár. Ez a bújócska az év felében figyelhető meg, de a folyamat megállíthatatlansága miatt akkor is látható, hogy valami történik a meder alján, ha dúsan hömpölyög a folyó. A nagyobb víznyelők képesek megfordítani a sodrást azon a kis részen, ahol magukba szippantják a Duna vizét. Előfordult már olyan is, hogy az év háromnegyedében nem jutottak vízhez a Duna völgyében élő emberek, például nem volt ami hajtsa a vízimalmokat.

/Trollveszély tábla/

  A lakásban több növény található, amit Gnómi mindenhol szívesen lát. Nagyon szeret minden zöld (és nem zöld) élőlényt. És ezt a szót: élőlény, a lehető legszemléletesebb módon mindig úgy prezentálja, hogy belecsíp abba az illetőbe, aki egyáltalán nem zöldbarát, mint ő. Hiszen a növény is szomjazik, vágyik egy kis törődésre, és fáj neki, ha bántják, vagy rosszul bánnak vele.

  – Tegyél ki a napra! – sóvárog a kaktusz. – De napi 3-4 óránál többet nem szeretek napozni, mert leégek!
  – Én a félárnyékot szeretem – szól közbe a fikusz.
  – Öntözz meg egy kicsit! – sopánkodik a jukka. – Már kiszáradt a földem, ilyenkor esik a legjobban az állott víz. És csukd be az ablakot is, kérlek! Nem szeretek tíz fok alatt lenni.
  – Én meg már fázom! – didergi a fikusz. – És különben sem bírom a közvetlen huzatot. Megfáznak a friss levélkéim.
  – Nem, nem vagyunk szomjasak! – kiabálják a kaktuszok. – Novemberben már aludni akarunk egy napfénymentes zugban. Ha megöntözöl, bepisilünk hosszú álmunkban...
  Így szólnak hozzánk kedvenc szobatársaink. Megannyi mondanivalójuk van számunkra, amiket nem hallhatunk, csak a szemünkkel és a lelkünkkel érzékelhetjük, hogy valamivel megbántottuk őket.

  Az előző naphoz képest borultabb időnk volt, de úgy gondoltam, nem fog esni, ezért nekiindultunk. Rögtön egy kis bakival kezdődött a kirándulás, ugyanis párom nem nézte meg a neten a pontos címet, amit majd be kell ütni a navigációba. Próbálta megkeresni a kis képernyőn, de sehogy nem találta. Mivel én nem tudtam a célt, addig nem tudtam segíteni, míg meg nem súgta, hova is megyünk. Aztán én próbáltam megkeresni. Hosszadalmasan kerestem, de végül ráakadtam. Törpi nem tudott még semmit. Önfeledten figyelt egy szarkát a ház tetején, oda se bagózott arra, mi az a susmus mellette. Amikor a Hohenkrähen várról láttuk a Mägdebergen lévőt, már nagyon kíváncsi volt rá is, ezért lett ez a meglepetés kirándulás célja.

  Október harmadika, péntek – egy hosszú hétvége kezdete. A szombati napra elterveztünk egy meglepetés kirándulást, aminek a célpontjáról még nem tudtam, de mivel ezen a napon is kirándulóidő volt, nem hagytuk ki ezt sem. Nem akartunk otthon ülni, ezért bementünk a belvárosba. A Dunaparkban kószálni tökéletes időtöltés, ha nem tudjuk, hová menjünk. Közel van, szépen gondozott, nagy kiterjedésű, és ha az ember megunja, a városban is lehet járni egyet.

  Egy hétvégi napon elmentünk vásárolni. Ahogy elsétáltunk az édességes polc mellett, hangos civakodásra lettünk figyelmesek.
  – Ne lökdöss már!
  – Te léptél a lábamra!
  ˜– Valaki eltörte a csápom!
  – Elgurult egy pettyem...
  – Ne aggódj, megtaláltam.
  – Elfoglalod az összes helyet!
  – Csend legyen már odafent!
  – Na megállj csak...
 Azzal leesett a polcról valami. Pattant néhányat, majd megállt előttünk egy doboznyi katicabogár. Nyomban elhallgattak, amint észrevették, mekkora pácban vannak. Rémülten tekintgettek ki a dobozból, hátha rájönnek, hová pottyantak, de elég tanácstalannak tűntek. Gnómi a segítségükre sietett. Furcsán nézték az ismeretlen élőlényt, nem láttak még azelőtt ilyet.

  A teraszon ülve nagyszerű a rálátás a kertbe röppenő madarakra, vagy épp a fűben ugrándozó nyulakra, akik szerencsére még egyszer sem nézték finom falatnak kis törpünket. Amint kint szellőztette magát, és hátrafordult, az ajtó mellett megpillantott valami furcsaságot. Közelebb hajolt hozzá, de az nem mozdult. Nagyon érdekelte a dolog, ezért több oldalról is megnézte. Biztosan arra gondolt, hogy mekkora a hasonlóság a kaszáspókkal, ami az ajtó fölött tanyázik vagy három hete. Rendszeresen egymásra köszönnek a reggeli szellőztetések alkalmával, na meg akkor is, amikor kitelepedünk egy kicsit a teraszra.

  A belvárosban van a Dunapark, ahol – gnómszemmel is – sok érdekes dolog található. Már azért szívesen megyünk oda, mert egy jó nagy zöld területről van szó a folyó túloldalán andalgási, sportolási, pihenési és szórakozási lehetőségekkel. És természetesen a barátkozást se hagyjuk ki.

  A legelső teremtmény, akivel találkoztunk, a mozaik teknősbéka volt.
  – Milyen szép összeállítás! – dicsérte Gnómi.
  – Ó, köszönöm! – hálálkodott a teknős. – Ugorj fel, és nézd meg közelebbről!
  Kapott az alkalomon, hiszen nem ült még teknőspáncélon. Ki akarta próbálni, kényelmes-e. Olyan jól érezte magát, észre se vette a továbbállásunkat. Ebből gondoltuk, hogy biztos nagyon élvezte a nem mindennapi ülőhelyet. Mire utolért minket, szörnyen kifáradt, ezért megpihent egy idős fa tövében. Megvártuk, amíg kifújja magát, utána együtt folytattuk a sétálást.

  Kellemes idő volt, hát jártunk egy kört a ház körül. Megmutattuk Gnóminak a játszót, aminek nagyon megörült. Láttuk, hogy nagyon vonzódik az elefánt játékhoz, ezért játszhatott vele, de csak abban az esetben, ha nem akar ismét finom falatokat osztogatni. Szerencsére jól megtanulta, hogy nem kínálunk minden elefántot mogyoróval, akivel csak szembetalálkozunk. Nagyon jól szórakozott, mi meg addig sétáltunk a környéken, persze úgy, hogy lássuk, ha rosszalkodik.