A húsvétot ismét otthon kívántuk eltölteni, és mivel Gnómiék nagyon jól tudták, mivel jár ez, már napokkal az utazás előtt kellemes izgalomban voltak. Nem győzték kivárni a napot, mikor behuppanhatnak a kocsi hátsó ülésére, és egész úton egymás fülébe sugdosva szórakozhatnak. Olyan lázban voltak, hogy kénytelen voltam lekötni őket.

/Napfelkelte a ködön át/

  – Segítsetek nekem szépen kitakarítani a lakást – mondtam nekik –, akkor hamarabb eltelik ez a néhány nap.
  Nem kellett kétszer mondani, már futottak is az ágy alá összeszedni a porcicákat, amiket én sosem érek el. Nekik könnyebb dolguk volt: a szakálluk megszűri az apró porszemeket, így nem kell állandóan tüsszögniük tőle. Micsoda könnyebbség! Ezt rendszeresíteni fogom...

/Hátulról megvilágított fa/

  Furcsának hat, amikor odakint 6-7 fok van, némi felhőfoszlányok láthatóak, amik között kibújik a nap és megmelengeti az embert, és ebben a szeles, napos időben erősen havazik. Bár a hódara strapabíróbb, mint a hópihe, ez akkor is érdekes látvány. Főleg, ha út közben lepi meg az embert. Süt rám a nap, havat fúj az arcomba a szél. "Tűz a nap, és dörög az ég", ahogy Malek Andrea énekli. Nem gondolkodtam még azon, milyen ellentmondásos a dalszövegben ez a sor, de ez a hófúvás rögtön felnyitotta a szemem.
  Körülbelül negyed óra hosszan esett a dara, össze is jött belőle 3-4 centi hóréteg. Gondoltam, megtréfálom az apróságokat. Amíg ők máshol ténykedtek, én kinyitottam az ablakot, és ameddig a karommal elértem, építettem egy csöppnyi hóembert. Kerestem két szép szotyiszemet, és egy répából farigcsáltam neki egy parányi orrot. Amikor elkészült, bezártam az ablakot, elhúztam a függönyt, mintha semmi nem történt volna.

  A hétvége a nagybevásárlás ideje. Mindenki elmondja, mit óhajt, és ilyenkor egyszerre beszerzünk mindent, amire csak szükségünk lehet a szabadnapok alatt. Egy ilyen napon úgy alakultak az események, hogy Gnómiék egy hatalmas bogár társaságát élvezhették néhány napig. A történet a következő:
  Ahogy a boltban elhaladtunk egy sor mellett, megláttunk az egyik polcon egy szomorkodó bogarat. Olyan esendően nézett ránk, hogy nem volt szívünk csak úgy elmenni mellette.

  – Félek, hogy valaki bántani fog – mondta el aggályait a bogárka. – A társaimnak is mind valami sebesülésük van. Van, akinek a csápját tépték le, de olyan is akad, akinek a potrohát nyomták össze. Szörnyűek és gonoszak az emberek! Hogy tetsszünk meg így valakinek? Senki nem fog magával vinni minket...
  Annyira megsajnáltuk szegényt, hogy beemeltük a kosarunkba, de nem is akárhova: legelőre ültettük, hogy egész úton jól lásson, kellemesen nézelődhessen, amiért nagyon hálás volt.

  Jó ideje lakunk ebben a lakásban, és amíg Bibircs nagyon feltalálja magát, addig Törpi néha unatkozik. Egy reggel arra lettem figyelmes, hogy elég bizarr helyre telepedtek. Gnómi ötlete volt ez a kis bátorságpróba, mert nem tudott már mit kitalálni unaloműzés gyanánt. A lényege az, hogy valami olyan magaslati helyet kerestek, ahol nem sok lehetőség akad a kapaszkodásra.
  Bibircs úgy gondolta, Gnóminak tökéletes lesz a TV dugója, ami alatt egy szekrény található, magának pedig az ajtókilincset választotta. Tudta, hogy Gnóminak van egy kis tériszonya, ezért büszke volt arra, hogy ilyen fondorlatos módon sikerült kiválasztania a megfelelő helyeket.

  A napi menü összeállításában ismét nagy segítségre leltem. A tipp rántott hús és sk szalmakrumpli volt, emellé pedig kaptam egy egyszerű újítást: sült fehérrépa. Hogy eddig nem jutott eszembe! Vettem is egy dobozzal.
  Nekiálltunk elkészíteni. Gnómi segített meghámozni, Bibircs meg a sütését vállalta el. Rájöttem, hogy előnyös, ha segítenek, mert addig is tanulnak és nem a huncutkodáson törik a fejüket. Közben beszélgetünk, jól mulatunk, és hamarabb telik az idő.

  Megkérdeztem az apróságokat, mit ennének ebédre. Megvitatták a dolgot, és közös megegyezéssel arra jutottak, hogy karfiolfőzeléket ennének. Nagyon szeretik a zöldségeket. Gnómi esetében mindig a zöldségének tulajdonítottam, de Bibircs nem zöld színű, mégis odáig van értük. A lehető legjobb ízlésük van. Én hónapokig is elvagyok hús nélkül, úgyhogy örülök ennek.
  Hazahoztam a karfiolt, majd amikor nekiláttam az előkészítésének, a törpök körém gyűltek, hátha tudnak segíteni valamiben. Elkezdtem levágni a zöldet róla. Az ő feladatuk a levelek összeaprítása volt, hogy kisebb helyet foglaljon, és hamarabb lebomoljon a komposztban.
  Néhány levél lekerült már róla, amikor hangos sikoltásra lettünk figyelmesek. Mindhárman szörnyen megijedtünk. A levél alatt összegömbölyödött valami pihegett. Azt hittem, kettévágtam, de szerencsémre (vagy inkább az övére) nem. A kis valami megmozdult, két szemecske nőtt rá, és ekkor rájöttünk, hogy ő egy cuki kis meztelencsiga.

  Március tizenkilencedike egy híresen végigizgult nap volt. Hogy miért? Hát azért, mert csupán egy nap választotta el a másnapra beharangozott részleges napfogyatkozástól. Törpjeink nagy lázban voltak egész nap. Nem tudták, hogy kell elképzelni a dolgot.
  – Napfogyatkozásnak azt nevezzük, amikor a Földünk körül keringő Hold éppen a Nap és a Föld között halad át – magyaráztam nekik. – Nappal azért nem látszik a Hold, mert a Nap a Földtől távolabb eső felét világítja meg, de ilyenkor, amikor a Hold eltakarja a Napot, észrevehető, hogy ugyanúgy kering körülöttünk, csak mi legtöbbször nem látjuk.
  – És olyan is van, hogy Holdfogyatkozás? – kérdezte Bibircs.
  – Igen, azt éjszaka lehet látni – válaszoltam. – Olyankor a Föld kerül a Nap és a Hold közé.
  – És eltűnik a Hold? – kíváncsiskodott Gnómi is.
  – Nem tűnik el, csupán vöröses fénye lesz, ha teljesen takarásba kerül.
  – És most teljesen takarásba kerül a Nap?
  – Igen, van, ahol teljesen eltűnik, de mi ezt nem láthatjuk innen. Ezt nevezik részleges napfogyatkozásnak.
  – De jól hangzik! És belenézhetünk közben a Napba? – érdeklődte Bibircs.
  – Nem szabad belenézni! Károsodhat a szemed tőle! – világosítottam fel őket.
  – Akkor hogyan lehet látni? – szontyolodott el Gnómi.
  – Kaphatók különféle szűrő szemüvegek ilyen alkalmakra, amik kiszűrik az ultraibolya fény nagy részét, de csak újat érdemes használni, mert a régiek már nem biztos, hogy kellően védenek a sugárzás ellen.
  – Mivel lehet még? – kérdezte Bibircs.
  – Hegesztőmaszk is megfelelő, ha valakinek csak az van otthon.
  – És nekünk van ilyesmink?
  – Nincs, de nem kell aggódni. Meglepetést tartogatok a számotokra, amivel mindannyian biztonságosan nézhetjük az eseményt.
  Remek ötletet kaptam, hogyan tudnánk végigkövetni a napfogyatkozást, ezért én is nagyon izgultam. Féltem, hogy másnap vagy nem kel fel nálunk addigra a nap, vagy felhős lesz az idő, de szerencsére egyiktől sem kellett tartani: gyönyörű idő volt, és a kezdés előtt egy órával már napfényben úszott az udvar.
  A megoldás lényege a következő: két lap vagy karton kell hozzá, egy kisebb és egy nagyobb. A nagyobb lapra hegyes ollóval egy kis lukat kell fúrni, és olyan messze eltartani egymástól a két lapot, hogy a nagyobbik teljesen beárnyékolja a kisebbiket. Ezzel a módszerrel megjelenik a napfény a kis kartonlapon. Ha nem lett tökéletes a kis luk, akkor is nagyszerűen látszódik a Nap fordított állású képe. Ez a camera obscura elve, amit egy kerek lyukakkal ellátott fémszűrővel is tökéletesen lehet szemléltetni.

  A fürdőben elhalt fikuszon némi beavatkozást végeztem, hátha előidézem vele a gyógyulását. Megnéztem a gyökerét, ami nem volt se kiszáradva, se elrohadva, úgyhogy ezt biztos jelnek vettem arra, hogy felépülhet. Ez még akkor történt, amikor a babafikuszokat lemetszettem a másik fáról, bár akkor nem ejtettem róla szót. Ez a kis fácska külön történetet érdemel. Folyton elhalmoztuk a figyelmünkkel, annyira szerettük volna, ha magához tér.
  Azok után, hogy az összes levele egyszerre száradt el, mert megfázott, majdnem az összes ága kiszáradt: megbarnult, összeszáradt és élettelenül roppantak el, mikor letörtem belőlük egyet-egyet. Úgy döntöttem, minden ilyet levágok, valamint a tetejéből is lefűrészelek két centit. Sose vágtam még vissza fát, de ebből kiderült számomra, hogy még él, csak reménykedni kell, hogy pár hónap múlva hoz néhány új hajtást. Amúgy is csúnyácska volt a fa búbja... Ezután tettünk pár csepp tápoldatot az öntözőkannába, és minden növényt megöntöztünk vele Törpiékkel.

/A halott fikusz friss hajtása/

  Elhatároztuk, hogy elmegyünk Singenbe. Ott több jó szerszámos bolt is van, és hátha talál a párom valahol olyan dolgot, amire éppen szüksége lenne. Mivel a környéken eddig nem találtunk sehol megfelelő áruházat, ez volt a következő jónak tűnő ötletünk az ügy sikere érdekében.
  Nem messze tőlünk látható egy nagyon magas híd, amit mindig megcsodálunk.
  – Birodalmi lépegetők jártak erre? – tette fel a kérdést egyik alkalommal Gnómi, amire lett olyan hahota, hogy a kis törpök könnye is kicsordult tőle. Azóta a lépegetők lábaiból épült hídnak nevezzük.
  Nagyon elgondolkodtunk azon, hogy miket fel nem építünk csupán azért, hogy közlekedjünk rajta: azért, hogy lerövidítsünk egy távolságot, képesek vagyunk ilyen monstrumokat emelni a völgyek, folyók, vasutak, vagy bármi fölé.

  /A lépegetők lábai/

  A csapon deszkázós nap után gnómjainknak igen nehezen akaródzott felébredni. Reggel óta ki se mozdultak az ágyukból, ami valójában a kanapé, de ilyen apróságokkal igazán nem érdemes foglalkozni. Mikor párom hazajött, és meglátta, hogy Törpiék párna nélkül alszanak, szóhoz se jutott. Illetve de, azért elhagyta a száját néhány szó.
  – Anyátok így fektet le titeket aludni? Párna nélkül? – Azzal a fejük alá tolta a pulóveremet.
  – Ugye, így kényelmesebb?
  – Valóban sokkal jobb – mondták mindketten.
  És ha már így késő délután méltóztattak felébredni, Bibircs megmutatta, hogy csukott szemmel is ki tudja rakni a Rubik kockát. Gnómi fekve nézte végig, utána jót nevettek a dolgon.

  Hétágrasütős hétköznapi nap volt. Órák óta nyitva volt az ablak, de kitártam az ajtót is, és élveztem a tavaszias meleget. A törpök is előbújtak és kitalálták, hogy szeretnének deszkázni.
  – Majd hétvégén elmegyünk – mondtam nekik.
  – De olyan jó idő van! – sopánkodtak mindketten.

  A terasz buckás kövezete sajnos nem alkalmas ilyen mutatványokra, ezért mindenáron a deszkás pályára akartak menni. Arra gondoltak, ha kiállnak az ajtóba, talán páromnak megesik rajtuk a szíve, mikor hazajön. Hát, megesett, de akkor sem mentünk. Nem volt hiszti, se durcázás, csak néma elfogadása a helyzetnek, hogy ilyesmikre csak hétvégén tudunk sort keríteni.

  A Duna völgye körül meglátogatott várak és kastélyok közül kettőt találtunk magánkézben, ezen felbuzdulva szerettünk volna egy olyan helyre elmenni, ahol kedvünkre kóborolhatunk a romos falak között. Így jutottunk arra az elhatározásra, hogy nézzük meg a Hausen várromot.
  A kirándulás úgy kezdődött, hogy beálltunk egy csöppnyi parkolóba, egy farönkrakás mellé, ahonnan semmilyen táblán nem láttuk kiírva, merre található a rom. Előttünk egy grófnőről elnevezett allé volt, de az lefelé vezetett, ezért azt egyből elvetettük. Egy percnyi tanakodás után eldöntöttük, hogy elindulunk az erdő felé. Az út mentén póznák sorakoztak, tehát úgy véltük, csak vezet valahova. Biztos van ott valami, amit érdemes látni.

/Az elővár kör építésű fala vagy tornya/

/Balra a lépcső, amin lementünk a hídhoz, jobbra az árok/

  Sétáltunk két percet, és előttünk termett egy privát birtok. A betonút a kapun túl folytatódott, de mi balra indulva, az erdőn keresztül körbe tudtuk kerülni az egész kócerájt. Végig kővel szórt úton haladtunk. A szemfüles törpök hamar észrevették, hogy az erdei út mentén már a várfal maradványa húzódik. A fák közül kikerülve egy kis gyümölcsösbe értünk, jobbra nézve, kicsit távolabb pedig látszott az az épület, amit megkerültünk. Ez a rész a vár külső kertje, amiben áll még néhány idős fa és mellettük több fiatal is. Tovább bandukolva ismét falakkal találkoztunk. Mindent elborított a zöldellő moha, épp ezért Bibircs nem szívesen kószált messzire, mert félt, hogy összekeni a ruháját.

/Bibircs kedvenc része a fennmaradt magányos fal/

  Közeledett a tavasz. Egész napos napsütés és fénypompa volt egy hétig. Nem túl erős, égető napfény, hanem pont olyan, ami a kaktusz hozzászoktatásához megfelel. A napos idő kezdetével megéghetnek a kaktuszok, ha sokat állnak a hirtelen tűző napon, de szerencsére nagyon kedvező volt az időjárás.
  Emlékeztek még a beteg kaktuszra, akit Süninek kereszteltünk? Gnómi még mesélt is neki, mikor válságos állapotban volt a műtét után. Hetekig klasszikus zenét hallgattunk, hátha attól jobban alussza szegény a téli álmát. Ezután két héttel visszaültettük új homokos földbe és hagytuk, hogy kipihenje a betegséget. Gnómi nagyon aggódott érte. Alig győzte kivárni, hogy eljöjjön a tavasz és kiderüljön, kiheverte-e ezeket a nehéz időket.
  Azt hiszem, jó hírrel szolgálhatok mindazoknak, akik velünk aggódtak Süni életéért: úgy látszik, jól érzi magát. A napos idő beálltával kapott először vizet, hátha megszomjazott a melegben. A mellette növekedő kis kaktusz is jól volt, és reméltük, ő is nemsokára valamiféle életjelet ad magáról, ha nem is olyat, mint Süni... Ő ugyanis három rózsaszín bimbócskát növesztett. A két törp egyre csak siettette szegényt, hogy minél hamarabb virágozzon, hiába mondtam nekik, hogy nem megy ilyen egyszerűen egy betegség után... Én is türelmetlen vagyok ilyenkor, mert nagyon szeretem a kaktuszok virágát. Amennyire egyszerű és nem túl látványos növények, annyira szép virágokkal hálálják meg a gondoskodást.

  A kirándulós nap esti mesével végződött. Mihelyt megnézték, valósággal eldőltek aludni. Reggel, mikor felébredtek, Gnómi a szakállát törölgette, olyan jót álmodott, Bibircs meg a rakoncátlan szálakat próbálta kordában tartani elég kevés sikerrel. Igénybe kellett vennie ehhez a művelethez a fésűmet, de utána nagyon sármos törp lett belőle. Mintha most ugrott volna le a barátai mellől a polcról.

  Bibircsnek eddig elég nyugodt élete volt, de kezd hozzászokni a folytonos újdonságokhoz, barátságokhoz, izgéshez-mozgáshoz, a gyönyörű dolgokhoz, amikhez szerencséje van Gnómi mellett. Előre látom, hogy nem tudja majd teljesen elrontani a kis zöldség, de épp így egészítik ki egymást a kissé ellentétes tulajdonságaikkal.
  Ezen a napsütötte reggelen Boldizsár is elköszönt a törpöktől. Hívogatták a kertben nyíló gyönyörű virágok. Akárhogy tartóztatták Gnómiék, ő mégis menni készült. Kikísérték hát a teraszra, ahol megfürdött a selymes virágszirmok közt. Bibircs is megszaglászta a csodaszép lila virágokat, azután elbúcsúzott tőlük a bogárka.

  Gyönyörű tavaszi hétvégén kár lenne a vasárnapot punnyadással tölteni, ezért párom összebeszélt Navikával, és olyan szép helyeket találtak a térképen, hogy csak na! Nem volt nehéz dolguk, mert a Duna mentén mindenhol csodás helyek vannak. Meredező sziklák, a szélükön kastélyok, kilátók. Azt se tudja az ember, hova menjen, hogy mindent lásson.
  Mi hárman a gnómokkal csak ültünk a kocsiban, és néztük a tájat. Nem tudtuk, hová megyünk kirándulni.

  Nagyjából 30 km-re mentünk, a Dunához. Az előző kastélylesen felbuzdulva az volt a terv, hogy most megnézzük a völgy másik feléről is, mert az épület elől nem sokat láttunk belőle.

  Megálltunk a parkolóban. Itt tudtuk meg, hová tartunk. Figyelmesen megnéztük a turistatáblákat, és észrevettük az egyik célt pár száz méterre, ami egy kilátópont. A neve Rauher Stein. A panoráma nagyon szép, és az élményt fokozta az a tény, hogy hozzávetőlegesen tizenöt percig egyedül voltunk látogatók. Kedvünkre napozhattunk, nézelődhettünk, nem beszélve a gnómolásról. Bibircsék is megnéztek mindent, fényképezkedtek, és a napozásból sem maradtak ki.

  A kis tökmagok nagyon rászoktak az ablakból nézhető mulatságokra. Amikor havazott, rögtön ott termettek, hogy szájtátva gyönyörködjenek a hóhullásban. Bár nem volt még alkalmuk este villanyoszlop alól szemlélni a pihéket, mégis eszükbe jutott a hómániás törp. Gondolták, meglátogatják, hogy megnézzék, mit csinál ebben a szép időben. Nem sok látszott ki belőle, úgy betakarta a hóréteg, de szemmel láthatóan jól érezte magát. Nem hihetetlen, hogy mi minden megállapítható egy törpsapka állásából? Persze a laikusoknak ez nem mond semmit. Nekem is ki kellett tapasztalnom Gnómit, és bizony nem ment egykettőre. Mivel ilyen kellemesen elszórakozott, nem volt szívük megzavarni, inkább visszasompolyogtak a meleg lakásba.

  Néhány óra elteltével csöngetett valaki. Alig tudtam hátratuszkolni őket, hogy ne legyenek útban. Csomagunk érkezett. Nem volt túl sok esélyem arra, hogy másfelé tereljem a figyelmüket, mert ők nem tudták, mit rejt a doboz, ezért azonnal ki akarták deríteni. Még szerencse, hogy gnómbiztos csomagolást kapott az a valami, amiről én fel lettem világosítva.
  Húsz percet szenvedtek vele, mire hazajött a párom. Megszánta a kíváncsi teremtéseket, és kibontotta a dobozt. Egy vadiúj munkaruha lapult benne  meg valami furcsa csomagocska is. Az jobban érdekelte őket.

  Találomra néztük ki a következő kirándulás célját. Egy kastélyra gondoltunk. Ez is sziklán áll. Láttunk róla képeket a térképen, ezért nagyon vonzónak találtuk. Megnéztük, hová kell menni, megtanácskoztuk a navigációval, és már indultunk is.
  Sehol nem volt kitáblázva a kastély, ezért gyanakodni kezdtünk rá, hogy ez sem egy látogatható típus, de Törpiék kedvét ez sem vette el. Követtük az útvonalat, ami a főútról letérve, a szántók között vezetett az erdőig, majd be az erdőbe. Havas volt az út, tartottunk tőle, hogy elakadhatunk, és nem voltunk biztosak abban sem, hogy autóval be szabad-e hajtani, hiszen sehol nem volt tábla kitéve. Visszafordultunk, kimentünk a főútra, onnan lekanyarodva pedig megálltunk Buchheim információs táblája előtt, a parkolóban. Olyan kihalt volt az egész környék, hogy ha Bibircs nem ugrándozott volna egy hókupacon, hallani lehetett volna a csöndet.

  Megnéztük a táblát, és megállapítottuk, hogy jó felé mentünk volna, csak folytatni kell az utat. Gyalog. Két kilométer. Tábla sehol. Hamar lemerül a navigáció, de azért elvittük magunkkal, és amikor elágazáshoz értünk, bekapcsoltuk, hogy merre mutatja az utat. Állandóan a útvonal mellé tett minket a térképen. Azt hittük, nem tudja, hol vagyunk, de ennek ellenére folytattuk a megtervezett út kanyargósságát alapul véve. Közben néztük a hóban a lábnyomokat, hogy biztosan jó helyen járunk-e. Nehézkesen haladtunk a buckás, keréknyomos hóban, de végül a kastély látótávolságába kerültünk. Néha lerövidítettük az utat, hogy ne kelljen elmenni az út végére és ott lekanyarodni, inkább legurultunk a lejtőn, ami a két út közt található. Mi kezdtünk fáradni, a törpök viszont annál élénkebben leskelődtek a kastély felé.

  Törpiék kiültek az ablakba madarakat lesni. Mást sem lehetett látni, mint a kertben lévő bokrokról folyton hulló havat, ahogy egyik ágról a másikra röppentek a cinegék. Gyakran szálltak be az étterembe is, onnan pedig az ablak mellett álló vasrácsra, amire a rózsa futott fel. A keményebb, fagyottabb, vagy egyszerűen túl nagy magvakat a rácshoz verték, míg nem sikerült összetörniük, vagy meg nem unták. Egész nap kopácsolás hallatszott odakintről.
  A kitartásuk eredményesnek bizonyult, mert még egy rigófiút is sikerült elkapniuk. A gyűjteménybe tehát a következő képek kerültek be:

Madáretetőre kapaszkodó tengelic

Pózoló széncinege

Frissen ébredős szombati nap köszöntött ránk. Szépen havazott.
Amikor kinéztünk az ablakon, mindent hólepel borított.

A törpök nagyon be voltak már zsongva,
legszívesebben azonnal kifutottak volna,
hogy összejárkálják a friss havat,
de nekem jobb ötletem támadt.

Reggelizzünk meg – mondtam nekik –,
addigra talán több hó esik.
Majd építünk belőle valamit,
ha mindenki szépen eszik.

  Mielőtt hazamentünk volna karácsonyra, Gnómi észrevett a szomszédban egy várakozó törpöt. Nem maradt már ideje rá, hogy tisztességesen bemutatkozzon, de azért ráköszönt, és megígérte neki, hogy amikor visszajövünk, mindenképp meglátogatja ácsorgása közepette. Mint azt nagyon jól tudjuk, az ígéret szép szó, és ő be is tartja, tehát amint megérkeztünk, másnap valóban meglátogatta, de nem egyedül. Bibircset is vitte.
  – Szia! – köszöntötte Gnómi. – Miért álldogálsz itt egymagadban?
  – Sziasztok, apróságok! Télen mindig kijövök a ház elé, és várom a havazást.