A lakásban több növény található, amit Gnómi mindenhol szívesen lát. Nagyon szeret minden zöld (és nem zöld) élőlényt. És ezt a szót: élőlény, a lehető legszemléletesebb módon mindig úgy prezentálja, hogy belecsíp abba az illetőbe, aki egyáltalán nem zöldbarát, mint ő. Hiszen a növény is szomjazik, vágyik egy kis törődésre, és fáj neki, ha bántják, vagy rosszul bánnak vele.

  – Tegyél ki a napra! – sóvárog a kaktusz. – De napi 3-4 óránál többet nem szeretek napozni, mert leégek!
  – Én a félárnyékot szeretem – szól közbe a fikusz.
  – Öntözz meg egy kicsit! – sopánkodik a jukka. – Már kiszáradt a földem, ilyenkor esik a legjobban az állott víz. És csukd be az ablakot is, kérlek! Nem szeretek tíz fok alatt lenni.
  – Én meg már fázom! – didergi a fikusz. – És különben sem bírom a közvetlen huzatot. Megfáznak a friss levélkéim.
  – Nem, nem vagyunk szomjasak! – kiabálják a kaktuszok. – Novemberben már aludni akarunk egy napfénymentes zugban. Ha megöntözöl, bepisilünk hosszú álmunkban...
  Így szólnak hozzánk kedvenc szobatársaink. Megannyi mondanivalójuk van számunkra, amiket nem hallhatunk, csak a szemünkkel és a lelkünkkel érzékelhetjük, hogy valamivel megbántottuk őket.

  Gnómi egyik zöld túrája alkalmával, amikor minden növényt végigjárt, észrevette, hogy az oltott kaktusz alsó fele rohadásnak indult. Rögtön szólt, és még aznap átültettük friss föld és homok keverékébe, egyúttal a pici hajtását is kiszedtük és ugyanilyen földbe nyomtuk, de sajnos nem segített. Gnómi nagyon megrémült, alig tudott elaludni éjjelenként. Úgy megsajnáltuk szegényt, hogy kénytelenek voltunk settenkedni, nehogy felébresszük.

  Öt nap múlva a kaktusz érdekében beleegyezett abba, hogy előkerüljön a nagy kés. Kiemeltük a cserépből a beteg növényt és lefektettük a terasz asztalára. Az alsó része menthetetlen volt, ezért a felsőt nagyjából a felénél, ahol egészségesnek látszott, elvágtam. Ő látni se bírta, ezért elfordult. A levágott darabot kicsit lekerekítettem, hogy a seb begyógyulása után sima felülete legyen és könnyen érintkezzen a földdel, a többi részét pedig kidobtam.

  Csak azután szóltam Törpinek, miután letisztítottam a Süninek keresztelt kaktusz sebét, és egy-két puha rongyra fektettem. Nagyon jól bírta a beavatkozást, meg is dicsértük érte. Együtt tettük be a mosdó ablaka alá, ahol megfelelő szellőzés, árnyék valamint hűvös van. Mivel ilyenkor kezdte volna a téli pihenőjét, reméltük, a történtek ellenére jól fogja érezni magát gyökér nélkül is.

  Gnómi folyton bejárt hozzá, kérdezgette, hogy van, de szegény Süni még nagyon kába volt. A mosdó ajtajának folyton nyitva kellett lennie, hogy bármikor meglátogathassa. A kabalapipi, akinek hatására az egyik kövirózsa feléledt bágyadtságából, szintén sűrűn érdeklődött a beteg felől. Nem győztük hangoztatni az ártatlanságát. Azért, mert egy másik növény feltámadt a társaságában, az nem jelenti azt, hogy mindegyik szívesen társalog vele. És egyébként sem hiszünk a kabalákban. (Elnézést kérünk minden kabalaállat olvasónktól!) Úgy voltunk vele, hogy egyelőre csak a drukk, a törődés (illetve békén hagyás) és a klasszikus zene segíthet, amit bármikor szívesen hallgatunk.

  Amikor Süni jobban lett, Gnómi különféle történeteket mesélt neki. Olyanokat, amik megestek vele, és olyanokat is, amiket elképzelt. Azt gondolta, ha beszél a beteg növényhez, talán hamarabb meggyógyul, ezért néha bevittem a szobába, hogy Gnómi kedvére mesélje a tanulságos és vicces eseteket.
  Minden jól alakult, két hét múlva begyógyult a seb és visszaültettük a cserepébe, ahol folytathatja a téli álmát, hogy tavasszal felébredve ráeszméljen, mi is történt vele novemberben. Ha valóban sikeres volt az operáció, az csak ekkor fog kiderülni, de arról is beszámolok, ha lehetőségem lesz rá.