Ebéd előtti sétára indultunk hétvégén, hogy szétnézzünk a környéken. A játszó felé indultunk el, ami a közelünkben van. Amikor odaértünk, Gnómi kiszúrt egy felhívást az egyik fa törzsén. Azt írta, hogy a napokban elveszett itt egy gyerekbicska, és aki eljuttatja a következő címre, az kis jutalomban is részesül.  Ez annyira megfogta, hogy rögtön nekiállt lázasan keresgélni a játszó avarjában. Nem a jutalom tetszett meg neki, hanem az, hogy valakinek hiányzik a bicskája, és hazavárja. Sajnos nem találta meg, de ennek ellenére nagyon büszke voltam rá, amiért ilyen önzetlen teremtés.
  Folytattuk utunkat a hegy felé. Egy padon megpihentünk, közben hallgattuk a madarak picsogását, a szarkák csörgését. Tíz perc múlva ismét felkerekedtünk. Léptünk alatt csörgött a száraz lomb. Ebbe a kellemes neszbe valami sírásféle hang vegyült. Nem kellett sokat mennünk, és rátaláltunk egy macira. Ő sopánkodott egymagában.
  – Szia, Maci! – üdvözölte Törpi. – Miért sírsz ilyen keservesen?
  – Szia, kis gnóm! Hüpp-hüpp... – törölgette könnyeit a maci. – A kisgazdám hüpp... kiejtett a kezéből futás közben hüpp... az erdőben. Sniff...

  – Ó, ez borzasztó! Tudom, milyen elhagyatottnak lenni... Engem is bent felejtettek egy teremben, mikor építkezés folyt benne. Szörnyű volt, de legalább nem fáztam és ismerős helyen voltam. Nem akarsz velünk jönni?
  – Nem lehet azt... – vonakodott a maci. – Mi lesz, ha a keresésemre indulnak és nem találnak meg? Belegondolni se merek... Azért másztam fel erre a fára, hogy könnyebben megtalálhassanak, ha erre járnak. De eddig hüpp... még nem jöttek értem hüpp...
  – Megírjuk az interneten, hogy elvesztél, hátha rád lel a gazdád! – ajánlkozott Gnómi.
  – Az nagyszerű lenne! – hálálkodott. – Köszönöm a kedvességed! Mindig úgy tudtam, hogy a gnómok furfangosak és gonoszak, de te nem is látszol annak.
  – Néha huncutkodom – magyarázkodott Törpi –, de más baján soha nem szórakoznék!
  – Ennek igazán örvendek. Nem akarlak feltartani titeket! Én még maradok, hátha hiányzom már a gazdámnak. Örülök, hogy megismertelek! Jó sétát!
  – Szia, Maci! Remélem, hamar hazakerülsz!
  Elbúcsúztak egymástól, utána hazamentünk.
  Másnap első dolgai között volt a fülemet rágni, hogy hintsük el a neten Maci elvesztét. Találtunk egy csoportot, ahol a városbeliek osztanak hasznos információkat, de mire elfogadták a kérelmem, hogy tag lehessek, eltelt közel egy hét. Csak az elfogadásom után tudtam megosztani a közös képet, amit emlékbe készítettem róluk. Ez pénteken volt. Gnómi kimondhatatlanul büszke volt magára, amiért (már nem először) teljesítette az ígéretét. Olyan izgatott volt, hogy alig bírt este elaludni. Másnap aztán, szombaton, ismét ostromolt, hogy sietve nézzük meg, történt-e valami a megosztás óta. Lehet, hogy már rég hazakerült. Sajnos a jó hír mellett rosszat is kaptunk. A rosszabb hír az, hogy egy csoporttag töltött fel róla egy várakozó képet, amin szerdán még mindig ott ült a helyén, vagyis még nem mentek érte. A jó hír viszont, hogy nem esett baja, türelmesen vár, és a bundája ugyanolyan tiszta, mint találkozásunkkor.
  Legközelebbi vasárnap megnéztük a kis macit, hogy hazatalált-e azóta. Kissé meglepődtünk, mikor nem találtuk a helyén, de nem gondoltunk rosszra.
  – Talán csak jár egyet – nyugtattam meg Gnómit. – Sétáljunk egy kört, aztán nézzük meg újra.
  Egy jó nagy kör és néhány újabb út felfedezése után visszatértünk, de Maci még akkor sem volt ott. Őszintén reméljük, hogy a gazdája megtalálta, és boldogan futkároznak együtt a meleg szobában!