Nem telt el egy hét, és már vendégünk érkezett. Nagy meglepetés volt, mikor észrevettem. Épp szellőztetés után voltam. Amikor elhúztam a függönyt, ez a kis vendég is megijesztett elsőnek. Volt kitől tanulnia...

  A vendégünk egy szöcskefiú volt. Mint kiderült, a zöld lombszöcske mesélt Gnómiról, a segítőkészségéről, ezért úgy döntött, meglátogat minket. Bár nem szorult segítségre, csak bekukkantott (és rám ijesztett), de szívesen fogadtuk. Gnómival hamar össze is barátkoztak.
  – Én egy közönséges virágszöcske vagyok – mutatkozott be a szöcskefiú.
  – És mennyit kellett repülnöd, míg ideértél? – érdeklődött Törpi.
  – Nézz csak meg közelebbről. Nekem nincs szárnyam, én nem tudok repülni.

  – Jé... de érdekes! – ámult a kis zöldség.
  – Nagyon elfáradtam és megéheztem. Van a közelben egy ízes bokor, amiről falatozhatnék?
  – Ó, persze! Gyere csak, megmutatom! – azzal kimentek a kertbe.
  A szöcskefiú, amint levelet érzett a talpa alatt, rögtön nekilátott az evésnek. Azt gondolta Gnómi, hogy a szélével fogja kezdeni, de ehelyett a levél közepébe harapott jóízűen.

  – Miért a közepével kezded? – tudakolta.
  – Ez mánia nálam. Szeretek a közepében lyukat hagyni, így ez a szokásom jellegzetessé tesz. Legalább annyira, mint téged a sapkád.

  Ha nem egy zöld törpről lenne szó, azt mondanám, belepirult a kedves bókba... Nagyon megszerette a szöcskefiút, ezért sajnálta, hogy a reggelije után már útra is kelt. Megígérték, hogy mindenképpen viszontlátják egymást, de ha másképp nem jön össze, hallatnak magukról. Búcsúzáskor Törpi üdvözölte a zöld lombszöcskét is, ha a vendég hamarabb találkozna vele, adja át az üzenetet.
  Bejött a szobába, onnan nézte, ahogy jóllakottan arrébb mászott, míg a bokor teljesen el nem takarta...