Csodaszép, napos reggel volt. Elhatároztuk, hogy leugrunk kávézni, és közben betolunk az arcunkba némi péksüteményt. Így is tettünk. Beszereztük a hozzávalókat, elsétáltunk a hűs padokhoz, és letelepedtünk falatozni.
  Kis idő múlva Gnómi bökdösni kezdett, ezzel hívva fel a figyelmem egy árgus szemmel leskelődő galambra. Nem sokat ácsorgott magában, odajött hozzánk kunyerálni. Gondoltam, majd jó morzsásan eszem, több maradék lesz, és nem marad hoppon ő se. Ám egy óvatlan pillanatban odatotyogott, és majdnem kikapta a kezemből az utolsó falatokat. Láttam, nagyon éhes lehet, hát megosztottam vele azt a kis csücsköt. Nagyon hálás volt érte.

  Ahogy észrevettem, a kis gnómot nem szívlelte. Ha ő nyújtotta neki, nem mert közel jönni, csak tisztes távolból törölgette a csőrét sóvárgásában. Meg is haragudott rá Gnómi, legszívesebben ráijesztett volna a galambra, de elmondtam neki, hogy nem tarthatja mindenki kedves gnómnak. Akad olyan, aki először megretten tőle. Ha kedvesen, barátságosan viselkedik, hamarabb meg fogja szokni őt az, aki félős.

  Elmeséltem neki egy történetet, ami még a megismerkedésünk előtt történt. A konyhaablakunk rendszeres vendége volt egy beteg lábú, fiatal galamb, akit mindig kitúrtak, elzavartak az idősebbek. Egy madzagba gabalyodott, ami elszorította a lábujját, emiatt később leesett szegénynek. Hiába tettem csak neki friss kenyeret és magokat, a többiek azonnal ott termettek, hogy elzavarják. Amikor óvatosan kinyitottam az ablakot, mindenki elrebbent, de egy idő után ő mégis maradt. Kicsit megijedt ugyan, de nem repült el. Később, ha kidugtam a kezem, és kaját szórtam elé, akkor sem repült el. A többi ilyenkor csak a háztetőről leste az ablakot. Kíváncsiságból többször próbáltam a tenyeremből etetni, de attól még félt. Egyszer azonban mögé szállt egy társa, aki eddig mindig elzavarta. Erre aztán rögtön nekiugrott a tenyeremben lévő kenyérnek, és pillanatok alatt befalta mindet. Félt attól, hogy ha ő nem, akkor majd a másik lakik jól helyette. Ezután rendszeresen meglátogatott. Meg sem várta, míg elé teszem a kezem, már csipkedte az ujjam mohóságában.

  Kezdett szépen kiszínesedni a tolla, már nem volt olyan csapzott, mint mikor megismertem. Fokozatosan visszavettem az etetésből, csak a párkányra szórtam, és sokszor inkább akkor, amikor nem volt ott. Nem volt már olyan mulya, mint kezdetben. Megvédte magát, és a kenyérkékért is harcolt. Egy kis idő múlva utaztunk ki Németországba. Azóta sem láttam, de sokszor gondolok rá.
  A történetemből Gnómi megértette, hogy végtelen türelemmel (ami neki nem mindig van) nagyon sok dolgot elérhetünk, ha igazán akarjuk. Próbált türelmes lenni, aminek eredményeképp közelebb merészkedett az éhes galamb. Ujjongott örömében, amiért ő is tud türelmes lenni, ezzel aztán rögtön elriasztotta, de elsőnek nem volt rossz próbálkozás.
  Ha legközelebb jobban sikerül a türelempróba, mindenképp beszámolok róla! :)