Törpjeink rendületlenül várták a havat, készültek a karácsonyi hangulatra is és a családlátogatásra, amikor találkozhatnak a kis barátaikkal, és eltölthetnek velük pár kellemes órát. Megtalálták az első jelet, ami a szeretet ünnepét hirdette, mégpedig egy szív alakú krumpli képében. Ki nem hagyták volna, hogy mellé álljanak és készítsek egy fényképet. Azt sajnálták a későbbiekben, hogy a belőle készült krumplipürével nem örökítettem meg őket.
  – Meg akartuk mutatni, hogy a furcsa alakú zöldségekből is nagyon finom étel készíthető, és hogy ez a püré semmiben sem különbözik egy tökéletes kinézetű krumpliból készült pürétől – tájékoztatott Gnómi tudományosan.
  És valljuk be, nagyszerű gondolkodásra vall ez a meglátás, hiszen a "csúnya zöldségek" íze ugyanolyan, mint a tömegtermelt tökéletes zöldségeké.

  A hóvárásuk hangulatát még fokozták is a karácsonyi díszítések, világítások kihelyezése. Egyik este a bejárat melletti ablakban kuksoltak, és gyönyörködtek a még zöld levelekbe öltözött rózsalugas ünnepi díszbe borulásán.

  Megkértek rá, hogy húzzam fel a rolót, és engedjem ki őket a teraszra, hogy megnézzék, a fölöttünk lévő erkélyen is van-e hasonló díszkivilágítás, mert nagyon hangulatosnak találták, és szívesen gyönyörködtek volna abban is. Szerencséjük volt, mert bizony ott is fel lettek kapcsolva a fények.

  Az ablakból sűrűn lesték a szomszéd kertjét, hátha amíg elfogyasztották reggeli tejeskávéjukat, lehullt azon az oldalon a hó, de még néhány napig kiábrándítóan hómentes volt az egész környék. Hogy jobban teljen az idő, megkapták a gnómikulás sapkákat, amivel elszórakoztathatták magukat.

  Például változatlanul nézhették benne a tájat a hóra várva. Ne gondoljátok, hogy ilyen egyszerűen megúsztuk a hétköznapokat, mert volt közben zugevés is, amikor egyik este kint felejtettük az asztalon a ropit. Másnap reggel nem sok maradt belőle, úgyhogy ismét mondhattuk magunknak a gnómtulajdonosok első szabályát: semmit ne hagy elöl, ha nem akarod, hogy reggelre elfogyjon.

  Igazán téli hangulatot varázsolt az a kevéske hó, ami hirtelen lehullt, és innentől kezdve gnómjaink gyakran leskelődtek az ablakban, hogy vajon esett-e még hozzá, de pechükre inkább a havas eső volt jellemző, amiből semmi nem maradt meg. Rendületlenül várták, a fél napot az ablakban töltötték.

  Ha nem a szobában, akkor a nappaliban, miközben a növényeket nézegették, milyen szépen fejlődnek, virágzanak. A kövirózsa egyfolytában gyönyörű periszkópokat növesztett. Még el sem száradtak az egyiken a virágok, már nőtt a következő. Sokat gyönyörködtünk benne mindannyian.

  Bircsi már nagyon türelmetlen volt, állandóan kitalált valamit, amivel könnyebben telik az idő. Például elkobozta a telefonomat, és addig nyomkodta, míg megtalálta rajta a zenéimet. Akkor aztán egész nap felcsendültek a nóták egyszer innen, másszor onnan, attól függően, hogy éppen melyik ablakba telepedtek le.

  Ha megunta, gnóméleonosat játszottak Törpivel, és olyan sikeresen el tudott bújni, hogy párom találta meg, mikor hazajött a munkából, és leült a kanapéra. Gnóminak egész idő alatt meg se fordult a fejében, hogy az a kis csücsök nem a takaró gyűrődése, hanem Bircsi sityakja, aki onnan mindent látott, és biztosan jókat kuncogott Gnómi tanácstalanságán.

  Írtam már egyszer a Vénusz és a Jupiter együttállásáról, amit hamarabb is elkezdhettünk volna figyelemmel kísérni, ha tudunk róla, de mivel nem tudtuk, hogy milyen lesz, csupán azt, hogy lesz, csak aznap néztünk fel az égboltra. Kár, hogy nem harangozták be 1-2 héttel előbb, hogy napról-napra láthassuk, ahogy közelednek egymáshoz. Sebaj, ezen a találkozón már kicsit felkészültebbek voltunk, és reggel gyakran nézegettük a világosodó égboltot. Most is besegített a Hold a varázslatosabb kinézetbe, és avatatlan szemmel is meg lehetett állapítani, hogy itt valami turpisság van az égitestek elhelyezkedését illetően.

  A tetőzés előtt két nappal készültek ezek a képek, mivel tudtam, hogy novemberben lesz, ezért nem is figyeltem a híreket, hogy mikor kerülnek a legközelebb egymáshoz, mert az már lényegtelen. A megfigyelés élménye számít, amit saját szemünkkel fedezünk fel, és a pillanatok, amikor jókor vagyunk jó helyen, mint például itt is. Díjnyertes fotó következik!

  – Nézd csak, Gnómi! – kiáltott fel Bibircs, amint valami furcsát látott az égen. – Nem vagyunk egyedül!
  Nagyon ufópisztikusra sikerült ez a kép, kétségtelen. :)
  Ami még nagyszerű volt, hogy a Mars is látható lett volna közvetlenül a Vénusz mellett (de mivel erre nem számítottam, nem néztük meg őket távcsővel – hiba volt), és a Hold november 5. és 7. között egy vonal mentén elhaladt közvetlenül mellettük, ami a reggeli ébredő égbolton volt látható. Ha sötétben lestünk rájuk, nem ilyen világosban, akkor egy vonalban több égitestet is észre lehetett venni, ami ennek az együttállásnak a szexepilje volt.

  Két hét múlva még mindig szép formációkat láttunk az égen, de már csak frissen megvilágított felhőkből, amik tűnő jelenségek voltak. Pillanatok alatt elillantak ezek a színek. Ha nem voltunk elég gyorsak, nem sikerült elkapni őket.

  Gondoltunk egyet, és egy nagyobb kirándulásra szántuk rá magunkat. Valami igazán gyönyörűre vágytunk, de nem itt a közelben, hanem valahol messzebb, a Fekete-erdőben, ahol annyi sok szép fenyőfa van, hogy nem győzzük csodálni a szépségüket. Választásunk a Titisee-re esett, ahol egyszer megfordultunk már, és ahol ámulatba ejtő látványban volt részünk. Akkor valójában nem mentünk el a tóhoz, csak a navigáción láttuk, hogy a közelében vagyunk. Megjegyeztük, hogy ide máskor is eljöhessünk.
  Ha már ismét beterveztük, mint valami attrakciót a gnómok számára, akkor már ellátogattunk a tóhoz is. Gondos tervezést követően kitaláltuk, hol fogunk parkolni, aztán útnak indultunk az ismerős táj felé. A látvány, amiről most szólok, az első ilyen élményünk volt, mégpedig akkor, amikor meglátogattuk Glottertalban a Klinika című filmsorozat klinikáját. Az úton haladva láttuk meg a tájat, és abban a pillanatban megálltunk, hogy jobban szemügyre vehessük. Szerencsére egy jó hosszú parkoló húzódik az út mellett, így még csak gondot sem jelentett a kanyargós úton megállni valahol. Ekkor (évekkel ezelőtt) díjnyertes fotót készítettünk magunkról, hát most a törpökről is valami hasonlót óhajtottam. Ez lett belőle:

  Bircsinek kissé megmeredt a szakálla, amikor a mélységbe nézett. Annyira vicces volt, hogy sokáig kuncogtunk magunkban, mikor nem látta. Szerencsére Gnómi már tudta, hogy félni fog, ezért odament hozzá a kép készítésekor, és támogatta kis barátját.
  Kellemes idő volt, és kirándulni jöttünk, ezért átkeltünk az úton, és sétáltunk egy kicsit az erdőben is. Bibircs onnan már egész barátságosnak ítélte a völgy hatalmasságát. Egy fa mellől nézegették, milyen csodásan néznek ki az erdős-rétes hegyoldalak.

  Tíz perc szabadon kószálás után visszaszálltunk a kocsiba, és folytattuk utunkat a tóhoz, ami gyönyörű környezetben található. Mint kiderült, nagyon jó klímája van, mert gyógyövezet; tele van a környék gyógyüdülőkkel, strandokkal, hotelekkel, kikötőkkel. A tóhoz egyre közelebb autózva egy szép belvárosi részt is találtunk, turistacsalogatóan tágas, kövezett tér fogadott minket, ahol a hűvös időhöz képest elég sokan plédbe bugyolálva üldögéltek kint a kávéházak teraszain.

  A parkoló, amit kinéztünk, a tó mellett található, szemben vele strandfürdő van, és mi a mellette lévő parkban akartunk sétálni. Közben kaptam egy SMS-t. A törpök már nagyon izgultak, kíváncsiak voltak, vajon milyen új kalandot ír az új hullámlovagló üzenet?
  "Kedves Ügyfelünk! Tekintse meg a tó hullámain lovagló récéinket! Garantáltan nagyszerű szórakozást nyújt kicsiknek és nagyoknak egyaránt!"
  Nem kellett sokat kéretni magunkat, beneveztünk egy récelesre is, mert jó néhányat láttunk már, és kíváncsiak voltunk a többiekre is. A törpök előreszaladtak, ezzel egy kisebb riadalmat keltve a parkban legelésző récecsoport között. Volt, aki még etette is a madarakat családi programként, gyerekekkel együtt. Nyilván ők sem voltak tisztában azzal, hogy nem ajánlatos etetni a vízi madarakat, mert ettől elszoknak a természetes élelemkereséstől. Hiába jöttek közel hozzánk, látták, hogy Bircsi kezében egy morzsa nem sok, annyi sincs. Később aztán meg is lett ennek az eredménye.

  Gyakran megyünk hétvégénként sétálni, olykor még a belvárosba is eljutunk egy-egy ilyen túra során. Felmegyünk a hegyre, a másik oldalán meg már a belvárosba ereszkedhetünk, mindez nagyjából fél órás gyaloglással megtehető, de a két órás kószálás is előfordult már. Törpiék szeretik az ilyet, mert kiszámíthatatlanul megyünk és megyünk, ők meg, ha elfáradtak, csak bepattannak a zsebembe, és máris folytatódhat a leskelődés valami izgalmas után.
  Bár most nem gyalog vágtunk neki az útnak, hanem autóval mentünk egy darabig, de így is érdekes, eddig nem látott helyre csöppentünk. Egy kis talpalatnyi tavacskát találtunk a Duna mentén, ahol vélhetően fürdőzni is szoktak egyesek. A víz az elején sekély, köves, és a "bejáraton" kívül végig beborítja a partját a növényzet.

  Augusztus környékén kikelt a kertben egy elültetett napraforgómag, amiből később madárétteremnek kellett lennie, ha beállnak a téli fagyok. Gyönyörűen növekedett, szinte viharos tempóban. Napról napra láthatóan nagyobb és terebélyesebb lett, mindig felfedeztük az új leveleket és az új "asztalokat" rajta. Eléggé cúgos helyre épült, sokszor megviselték az őszi szelek, és Gnómiék aggodalmasan nézegették az ablakból, hogyan bírja a kiképzést a leendő étterem.
  Sajnos nem hiába aggódtak érte, mert az egyik reggel arra lettek figyelmesek, hogy nem áll a helyén. A kövezeten feküdt szegény. Könnyű dolga volt a viharnak, hiszen nagyra nőttek már rajta az asztalok, ahol a vendégek falatozni fognak, a szél hatására az egész növényt elhúzták, és így gyökerestől kifordult a sekély földből.

  Az otthon töltött napokat sikeresen megkoronáztuk egy parklátogatással, ami rendkívül jól sikerült. Láttuk, milyen szépen felújították, és milyen vonzóvá tették a környékbeliek számára. Ezek után alaposan feltöltődve indultunk neki pár nap múlva Münchennek, ahol előre nem sejtett látnivalóban volt részünk.

  Az utazásunk megszokott módon telt el: gnómjaink semmire se riadtak fel, csak arra, amikor szóltam nekik, hogy repülőtér következik. Imádják nézni a repülőket, főleg az tetszik nekik, ha a pálya melletti erdős rész mögül hirtelen jelenik meg fölöttünk a leszálláshoz készülődő gép. Olyan ritkák az ilyen pillanatok, hogy eddig még nem sikerült lefényképeznem, de minden erőmmel azon leszek.

  A nap hátralevő részében nem történt semmi, este eltettük magunkat másnapra. Amint reggel kiszálltunk az ágyból, Törpiék befurakodtak a mi helyünkre, mert nem felelt meg nekik a sajátjuk. Így folytatták a durmolást, míg meg nem csörrentek a reggeli tejeskávé kellékei. Akkor kitelepültek a teraszra, és két korty közt belebámultak a friss ködbe.

  Tudtunk róla, hogy a közelben egy törpbölcsőde üzemel, de amikor mi ott jártunk, sose volt nyitva, vagy épp egy törp nem sok, annyit sem láttunk a környéken. Ezen a napon viszont nem hogy nyitva volt, de még be is mentünk...

  Itthon tartózkodásunk alkalmával ki nem hagytuk volna a felújított Május 1. parkot a kikapcsolódást kereső sétáink sorából. Hallottuk, milyen szép lett, egy-két képet is láttunk, és mivel tudtuk, hogy tervezték a felújítási munkálatokat, már csak élőben kellett megnéznünk, vajon hogy néz ki az egész a park átadása után.

  Gnómiékat eddig nem nagyon hoztuk ide, mert nem igazán volt itt nagy látnivaló – természetesen a sok szép idős fán kívül értve –, csak romos épület, félig lebontott szabadtéri színház, ami az elmondások alapján nagyon jó akusztikájú hely volt. Emlékszem rá, hogy többször megfordultam itt gyerekkoromban. Apukámmal jöttünk ide, és amíg ő elbeszélgetett a portás barátjával, én a két kutyával játszottam, és a színház fűvel benőtt, rozoga székei között mászkáltam.
 

  1959-ben építették meg, azóta igencsak eljárt felette az idő. Most ez a színház is fel van újítva, és a megnyitó alkalmával már koncertet is adtak rajta. Ha minden ilyen sikeresen alakul, már csak a Ligeti tavat kell szebbé varázsolni...

  A park el lett kerítve, táblával jelölt természetvédelmi területté nyilvánították, ezért éjjel nem lehet keresztülsétálni rajta vagy útvonalat rövidíteni vele, mint régen. Mindegyik bejárata előtt egy kis csille áll, a Turul madáron kívül városunk másik jelképe, amit nagyszerűen össze lehet gnómolni, ha alkalom kínálkozik rá.

  Gnómi legutóbbi, májusi köszöntője nagyon sikeres volt, ezért a következő alkalommal nem is tudta felülmúlni önmagát. Bár most Bibircs is segítségére volt, egyszerűen semmilyen ötlet nem ugrott ki a sapkájuk alól. Arra gondoltak, mi lenne, ha összehoznánk egy találkozót, és személyesen adnák át jókívánságaikat. Remek ötletnek találtam, így hát egyeztettünk, megbeszéltük a dolgot, és öt hónap múlva, október végén személyesen is megismerkedhettek egymással.

/Tatai tengerpart/

  Egész napra programot terveztünk, több helyre is ellátogattunk. Először a tatai Öreg-tavat ejtettük útba, ami épp le volt engedve. Reméltem, hogy a kukkerrel a vadludakból is látunk néhányat a tó közepén, de sajnálatos módon elég ködös idő volt, és minden látszott, csak épp a tó közepe nem, vadludak meg pláne nem, mert egy hónappal megelőztük őket.
  Voltak azonban helyette sirályok, akik a vár előtt mutogatták repülőtudományukat. Bircsi el volt kápráztatva tőlük, integetett nekik, hátha észreveszik őt. Sokáig nem adta fel, de meglett az eredménye, mert tíz perc múlva az egyikük végül odakiáltott neki.

  Természetesen megnéztük Az Év Fája verseny 2014-es nyertesét, a platánt, ami több mint 200 éves. Boldogan hintáztak a kis törpök az egyik kényelmes ágán, ugyanis olyan vaskosak az ágai, hogy biztonságosnak tűnt mindenféle rosszalkodás rajta.

  Párom látta a neten, hogy Schwenningenben, ahol Gnómival megismerkedtünk, épp elcsíphetjük a szalmakiállítás utolsó napját a templom melletti réten. Mindig találunk valami hirtelen programot, ha jó helyen keressük. Néhány képet láttunk belőle, de az igazán nagy meglepetés akkor ért minket, amikor megálltunk az út szélén, és kiszálltunk az autóból.

  Meglepően sokan voltak, alig találtunk helyet. A megnyitókor biztosan jó nagy társaság lehetett, mert falatozásra és sörözésre is voltak padok kitéve, és ezen az utolsó napon is sor állt a pult előtt. Még nem hallottunk erről a rendezvényről, mert nyár közepén laktunk itt, idelátogatásunkkor pedig október közepe volt.
  Kiszállást követően Bircsi megijedt a hatalmas nagykerekűtől. Féltette Gézát, az autónkat, nehogy ő is úgy járjon, mint az a szerencsétlen a monster truck alatt.

  – Ne aggódj – nyugtattam meg –, az csak egy kellék a szalmaszörny szerepléséhez.
  A környék cégei, klubjai készítették ezeket a különféle alkotásokat, frappáns formációkat. Voltak nagyon összetett művek is, és olyanok is, amikről nem tudtuk, mit ábrázolhat, csak a tábláján elolvasva derült ki, hogy mit kéne látnunk, és hogy egy óvodai csoport remekművével állunk szemben.

  Közeledett az ősz. Otthonról két hete láttam már az őszi képeket, és hiányoltam, hogy itt még nem találkoztam ilyennel. Egyik nap ahogy boltba mentem, végignéztem az utca lehullott gesztenyeleveleire. Amint rájuk léptem, egyből rám talált a tudat, hogy ősz van. Néhány napja vettem észre az első sárga fát a távolban, amikor kinéztem az ablakon, de a mocsár felé autózva, út közben mindenhol feltűntek a piros és sárga koronájú fák, és végérvényesen megérkezett az őszi hangulat is.
  Az elmúlt években rengetegszer elautóztunk a mocsár mellett, láttuk is, hogy van ott valami vízféleség, de mindig elfelejtettük megnézni. Október közepe volt, pontos tervezést követően eljött az ideje a látogatásnak.
  Ez a mocsár a Neckar folyó forrásvidéke. Tudtuk, hogy innen ered a város mellől, de hogy épp a mocsarat kell hozzá meglátogatni, azt nem. Ha tudtuk volna, már akkor eljöttünk volna ide, amikor még itt laktunk. A mocsár természetvédelmi terület, magát a forrást nem lehet látogatni, az el van kerítve a látogatók elől, de több helyen is áll emlékmű a forrásról.

  Pallón és erdei úton lehet a mocsarat megkerülni, közben persze sok madártájékoztatót olvashat az ember gnómja, ha figyelmesen lődörög az úton, ebből megtudható, milyen szárnyasok élnek a víz környékén, és mi a legfontosabb tudnivalójuk. A kis törpék hamar kiválasztották az indulási irányt, nem volt hát más dolgunk, mint követni őket... az ajánlott haladási iránnyal épp ellenkezően, de nincs itt gond, az élmény így is ugyanaz. Több fotóst is láttunk az állványa mögött megdermedve. Vittük magunkkal kukkert, mi is nézhettük a mocsárban vadászó madarakat, a fákon károgó varjakat.

  A mocsár kialakulásához hozzájárul, hogy a felgyülemlett víz nem tud se elfolyni, se átszivárogni a vízzáró rétegen, a terület emiatt felázik. Sűrű növényzet jellemzi, ami az évezredek során a pangó vízben elhalva, a mocsár feltöltődését eredményezi, ezért veszélyes lehet, mert könnyen beleragadhat nemcsak egy figyelmetlen, szeleburdi törp, hanem mi, emberek is. A feltöltődésnek köszönhetően tőzegréteg alakul ki, ezt a természeti jelenséget használták ki a környékbeli "mocsári emberek", amikor az 18-19. században tőzegkitermelést végeztek. Szárítást követően nagyon jó fűtőanyag nyerhető belőle, épp ezért négy méter mélyen bontották le ezt a réteget, ami hihetetlen mennyiség, figyelembe véve, hogy évente csupán 1 mm képződik.

  Erre a termelésre tett rá egy lapáttal, hogy a közelben sókitermelésbe fogtak. Csak ennek köszönhetően égettek el kb 55 millió tőzegtéglát. A kitermelésnek a nyomait később eltüntették, feltöltötték vízzel a területet, hogy megkezdődjön a mocsár regenerációja, így ma már természetvédelmi területként láthatjuk.

  Bircsi persze mindenhol megtalálja a szép harangvirágokon kívül a furcsa bogyókat is, amiket éles szemmel tanulmányoz. Nagy tudása van ezekről a növényekről, ezért mondta is Gnóminak, hogy ez egy ördögcérna, más néven goji bogyó, aminek éretlen termése nagy mennyiségben mérgező, de ettől októberben már nem nagyon kell tartani. Az ázsiai gyógyászatban alkalmazzák a termését teaként vagy aszalva, mert rendkívül gazdag vitaminokban és ásványi anyagokban.

  Írtam már róla, hogy meglátogattunk egyszer egy kilátót, ahonnan azt reméltük, hogy a szemben álló Bronnen kastélyra ráláthatunk majd. Ez így is történt, bár olyan parányinak látszik, hogy aki nem járt még ott, szinte fel sem ismeri. Akkor nagyon ki voltak tikkadva a kis apróságok, így ők nem szálltak ki a kocsiból, és nem látták a kilátót, ezért még egyszer elutaztunk ide, hogy ők is láthassák, amit mi.

  A neve Knopfmacherfelsen, és nagyon szép képet ad a Duna-völgyről Fridingen és Beuron között. Kell egy kis bátorság a szélére merészkedéshez, de mint mindig, Bircsiék most is erőt merítettek egymásból. Fújt a szél, folyton a sapkájukat igazgatták, de rögtön kiszúrták a túloldalon álló kastélyt, ami magánkézben van, ma is lakott, ezért látogatni sajnos nem lehet. Ettől függetlenül lehet varázslatos az ilyen építészeti remekmű is, hiszen a környékére elsétálva szép látnivaló a sziklákat átívelő, magasban lévő híd. Így is érdemes megnézni!

  A völgyben szépen látszik balra, a távolban a beuroni kolostor, ahol szintén jártunk már. Legelső alkalommal még be is mentünk, mert épp istentisztelet volt. Tömve volt az egész, sok turista, kiránduló volt kíváncsi az amerikai templomi kórusra jellemző, rendkívül jó hangzású és kellemesen "pörgős" kórusénekekre, amik bentről hallatszottak ki.

  Meglátogattuk az unterkirnachi dámvadakat, ami nagyjából 50 km-re van tőlünk. Máskor is jártunk már itt, kellemes a környezet, szép a táj, gyönyörű fákkal találkozhat az ember, és még csak a szemét se kell kinyitnia hozzá, olyan termetes példányokról van szó. Unterkirnachtól keletre található, a főútról látható is egy rövid pillanatra. Többször találkoztunk vele, ebből származott a legelső elhatározásunk, hogy meg kell látogatnunk.
  Amikor legelőször itt jártunk, észrevettünk a parkoló mellett egy nagyon vékonyka vízcsordogálást, ami a hegyről folyt lefelé. Borzasztóan érdekelt, honnan eredhet, ezért felmentünk mellette, hogy meglássuk, ahogy kibújik a hegyből. A forrás közelében több év alatt lehullt tűlevelek gyűltek a talajon, és annyira puha volt a rengeteg zöldellő moha is, ami háborítatlanul nőtt mindenütt, mintha tíz frottírtörölköző lett volna a talpunk alatt. Izgalmas öt perc volt, míg kerestük a forrást, és próbáltuk nem szem elől téveszteni az erecskét. Többször elbújt előlünk, méterekre is a sok moha alatt, de jó érzés volt ismét felfedezni, bár mivel a forrást is benőtte, nem tudtuk pontosan beazonosítani.
  A parkolóból sétálva, az út mentén az első kanyarban észrevehető egy fenyő, amin tábla hirdeti az életkorát.

/Én egy 200 éves fa vagyok.../

  Nem gondolná az ember, hiszen a törzsét majdhogynem átfoghatnám. Ez egy nagyon érdekes információ, Bircsi meredten nézte, alig hitt a szemének, de aztán tovább mentünk, hogy messzebbről is meglássa, milyen nagy fáról van szó.

/...ha nem hiszed, nézz meg messzebbről./

  Elértünk a vadakhoz, akik nem voltak fényképezkedős kedvükben, de ez nem vette el törpjeink jó kedvét. Találtak maguknak játékot, amivel elszórakoztak, míg a tájat szemlélték. A kedvencük a sárkányhinta lett, mert az állatokat és a fákat is láthatták róla.

  A hinta mellett áll egy óriási fa, és nem is akármilyen: Makk Márton fa. Elolvasták, hogy mi van a rajta lévő táblára írva, és boldogan fotózkodtak le vele. Azt írja a tábla, hogy ő 300 és 400 év közötti életkorral büszkélkedhet, nagyon viharálló faj, fáját főleg parkettához és bútorokhoz használják.

  Készítettem egy "egész alakos" képet is róluk, mert olyan meghitt ez a tölgyfán pihenős pillanat:

  Na jó, nem teljesen egész alakos, de a lényeg így is megmutatkozik: a tábla alatti két parányi pötty a két kis csibész törpe.
  Az utat folytatva még nagyobb látnivalóba csöppenhet az ember, természetesen ez is egy fa képében mutatkozik meg. Törzséhez képest viccesen pici természetvédelmi tábla hirdeti e fa fontosságát, és az ok érthető is. Nem tudjuk, hány éves matuzsálem lehet, de három ember kell, hogy a törzsét át lehessen fogni.

  Nincs az a fényképező, amivel le lehetne fényképezni, csak ha jó száz méterrel arrébb megy az ember, de akkor sajnos már odavész a törzs vaskosságának látványa.

  Folytattuk az utat, de szalagos útlezárásba ütköztünk. Biztosan erdei munkálatok miatt volt tilos bemenni a területre, de nem sopánkodtunk nagyon, mert Gnómiék egy illatos virágos területen sok admirálislepkét találtak, akik észre se vették a nagy táplálkozásban, hogy gnómszemek merednek rájuk.

  A kis törpök ötlete nyomán ismét egy kastélyt látogattunk meg a napsütéses hétvégék egyikén, mégpedig a 90 km-re található Lichtenstein-ban lévőt. Sigmaringenen keresztülautózva közelítettük meg, így a várat ismét megcsodálhattuk. Szendvicset nem csomagoltam, mert gondoltam, étteremben eszünk valahol ebben a csodálatos időben; csak két üveg vizet tettem a kocsiba, amire a kis apróságok sűrűn rájártak a meleg miatt.

  A parkolóhoz érve megállított minket a parkolóőr, és két euróért adott nekünk egy jegyet egész napra. Már csak egy árnyékos helyet kellett keresnünk, de mind foglalt volt. Egy kis facsemete próbált kedvezni nekünk, és hálásan el is fogadtuk az ajánlatát, bár csak a kocsi felét tudta hűvösben tartani, és azt sem sokáig, mert a nap észrevette, miben sántikálunk, ezért arrébb ment, hogy az a kis árnyék se illethesse az autónkat.

  A melegre és a félig kiürült vizesüvegre való tekintettel Törpiéknek rögtön ki kellett menniük. Amíg megtalálták a mosdót, amihez az utat egy fából faragott katona mutatta, addig mi ittunk egy kapucsínót. Dolgunk végeztével elindultunk a kastély felé. A bejárat felé közeledve, Bircsi észrevett egy elkóborolt, zavarodottnak tűnő minyont. A padon ült, és nem tudta, mitévő legyen. Lefényképeztem őket, ahogy tanakodtak egymással.

  – Miért vagy a napon? – érdeklődött Gnómi. – Nagyon meleg van itt!
  – Nem tudom, hol vagyok, mert a szemembe süt a nap – válaszolt a minyon.
  – De hát te vámpír vagy... Mit keresel fényes nappal ilyen veszélyes helyen? – dorgálta meg Bibircs.
  – Hajnali sétám közben elfelejtkeztem magamról. Mire észbe kaptam, felkelt a nap, és elvakított, azóta nem tudom, merre kell mennem.
  Készségesen besegítették a vámpírt egy terebélyes fa árnyékába, vártak egy kicsit, míg jobban nem érezte magát, utána elbúcsúztak egymástól, és visszajöttek hozzánk. Mi azon tanakodtunk, hogy mennyibe kerülhet a belépő. A táblát olvastuk, hogy miféle lehetőségek vannak még, de Gnómi türelmetlen lett, fényképezkedni és mókázni akart, így hát abbahagytuk a kiírás böngészését, és átadtuk magunkat a látnivalónak.

  A bejárat után van a pénztár. Megnéztük, mikor indul körbevezetés, és szerencsénkre öt perc múlva indult a következő. Megintettem a gnómokat, hogy jól viselkedjenek, mert ha nem, itt hagyjuk őket a pénztárral szemben, a rakoncátlan törpöknek fenntartott gnómházban, és nélkülük megyünk be a várba. Ez hatásos volt, mert rosszalkodás nélkül sikerült kibírnunk nemcsak azt a várakozással teli öt percet, hanem a bent eltöltött nagyjából fél órát is, amiről most sem tudok képekkel beszámolni, mert máig az urachi dinasztia kezében van, ezért tilos benne fényképezni és videózni.

  Ötszáz méterre innen fekszik egy várrom, ami a kastély elődje volt (sajnos akkor nem tudtunk erről). A 11. században épült, a harcokban lerombolták, majd újból felépítették, de a 14. század végén ismét a csaták áldozatául esett. Ekkor úgy döntöttek, nem építik megint fel, inkább egy másik, új kastély építésébe fognak. Az új, későközépkori vár külseje igen szemrevaló, és a fehérlő település is mutatós a hegyek-dombok között. Néhány évtizede a második és harmadik emeletet felújították, kívül-belül egyaránt nagyon szép, mesebeli. Félóránként indul a körbevezetés, a földszinten és az első emeleten látható szobákat lehet megnézni. Egy fiatal fiú volt a vezetőnk, aki minden szobáról elmondta, mit kell tudni róla, milyen látnivalókat vehetünk észre bennük, és miért nevezetesek ezek a tárgyak.

  Előzményként annyit mondanék el, hogy Kolbingenben jártunk, ahol megnéztük a cseppkőbarlangot, utána pedig sétáltunk a környékén. A sziklák szélére telepedve láttuk, ahogy a völgyben végigment egy vonat; kanyargott a Duna fölött, majd eltűnt a szemünk elől. Ekkor már tudtuk, hogy mi is végig fogunk menni ezen a vasútvonalon...
  Még aznap megnéztük a térképen, hová vezetnek a sínek, és egyértelműen megállapítottuk, hogy Sigmaringenben van a végállomása, mégpedig a kastélytól alig pár száz méterre. Nagyszerű kirándulási lehetőségnek tűnt végigvonatozni a Duna-völgyben egészen a kastélyig. Azt mondják, a Hohenzollern a fiú, a Sigmaringen pedig a lány kastély, és a kinézetüket tekintve ez nem is kérdés: a hechingeni Hohenzollern mesebeli herceg, a sigmaringeni pedig egészen királynői kinézetű. Gnómi még nem látta ezt a kastélyt, csak hallott róla, Bibircs meg még egyiket se látta, remek szórakozás lesz, már előre számoltunk vele.

  Nézelődtünk a neten, hogyan tudnánk jegyet váltani a járatra, és hogy a gnómokkal mi a helyzet, de sehol nem írtak róla egy sort se. Hiába néztük előtte való napokban a pályaudvar összes lehetséges kiírását, hiába próbáltuk az automatában többször is megkeresni a járatot, hiába mentünk el a jegyirodába, ami nem volt nyitva, és főleg hiába mentünk be a pályaudvaron lévő utazási irodába, ahol több prospektus is hirdette az NPE vonalat (amiben szintén nem írják), az úriember nem tudta megmondani, hogyan juthatunk hozzá egy nyamvadt napi jegyhez, és még a gnómokkal is barátságtalan volt. Nem tudom, hogy miért nekünk kell kommandóznunk a megfelelő információ megszerzéséhez? Na mindegy.

  Annyit derítettünk ki, hogy a Deutsche Bahn (jelen esetben Hohenzollern Bahn) járataira nem jó az NPE-re szóló jegy. A Naturpark-Express jeggyel csak az erre kijelölt járatot lehet használni. Már csak ki kellett találnunk, honnan tudhatnánk meg a jegyváltás módját. Bircsi azt javasolta, kérdezzük meg egy csoportban. Gyorsan megfogalmaztuk a kérdést, és pár óra alatt megtudtuk, hogy a kalauznál lehet jegyet venni (persze így is voltak eltérő vélemények).
  Az ominózus nap reggelén jó korán kipattant a gnómok szeme. Kirándulni megyünk illat szállt a levegőben, és vonzotta őket az ablakhoz leskelődni, vajon milyen idő lesz a muri alatt. Én addig készítettem két doboz szendvicset, innivalót is tettem a táskába és egy inget, ha hűvösebbre fordulna az idő. Minden készen állt az indulásra.

/Werenwag kastély a vonatból – itt még nem jártunk/

  Miután a kalauz volt az egyetlen lehetőség, és ennél is maradtunk, csak ki kellett nézni otthon a pontos járatot, amivel menni fogunk, és a vágányt, amit negyed órával az indulás előtt kerestünk meg, de a biztonság kedvéért még megkérdeztünk egy biciklis csoportot, akik szintén oda tartottak, így megnyugodtunk. A vágány mellett trollkodó gnóm tábla intett óvatosságra mindenkit.

  Megjött a vonat, felszálltunk az NPE hirdetőtáblás vagonok egyikébe, helyet foglaltunk, majd jöttek is a kalauzlányok. Napi jegyet vettünk oda-vissza, ami a prospektus szerint 5 főig 16€. Már két személyre is kedvezőbb napi jegyet kérni, és így nem is volt kérdés, hogy mi a helyzet a gnómokkal. Ők kedvesek voltak velük, és azt is elmondták, hogy csak a vonaton lehet jegyet váltani.

/Bohóckodás.../

  A vonatról próbáltuk elkapni azokat a várakat és sziklákat, ahol eddig jártunk már, elég kevés sikerrel. Törpiék nagyon élvezték az utazást, jókat bohóckodtak az alagutak sötétjében. Az egész vagonban csak mi voltunk, nem kellett aggódnunk amiatt, hogy a törpök rosszasága bárkit is zavar.

/...az alagútban/

  Ki volt függesztve egy tábla, ami azt hirdette, mennyi bírságba kerül egy jegyvásárlás elől elbújó törp: mintha háromszor étkeznénk étteremben, vagy nyolcszor mennénk el moziba, vagy négy hónapig fizetnénk a mobilhasználatért, vagy csak egyszer utaztatnánk meg egy gnómot "feketén". Gnómtulajdonosok, figyelem! Nem éri meg! 

/Költséges a törpbújtatás/

  Németországban több ilyen erdő található, például a közelünkben is, nagyjából 40 percnyi utazásra. Egy csöpp területű kis erdőrészlet, amin végig lehet sétálni, és ami nagyon szórakoztató tud lenni két apró törp társaságában. Már egy éve hallottunk róla, de megfeledkeztünk a nevéről, ezért mikor újból meghallottuk, hogy itt ilyen is van, elmentünk és megnéztük.
  Kocsiba szálltunk, és elindultunk az erdő felé. Út közben megéheztünk, és megálltunk egy üzlet parkolójában. Bár reggel volt, és nem volt meleg a kocsiban, arra a kis időre sem hagytuk bent az apróságokat a felhúzott ablakok mögött. Jobb a biztonság... Bejöttek velünk, és megettünk egy pár buktát egy csésze kávéval.

  Az úti célunk a Bad Buchau mellett fekvő Federsee nevű tó, ami mellett található az erdő. Baden-Württemberg második legnagyobb tava, ami egy 33 négyzetkilométeres mocsaras, lápos terület közepén található. Dél-Németország legnagyobb mocsaráról van szó, ami valaha majdnem kétszer ekkora volt, csak az évezredek folyamán feltöltődött. A tó és az őt körülvevő terület legnagyobb része természet- és madárvédelem alatt áll.

  A tó nevét több dolog miatt is kaphatta, ilyen például a madártoll formája. Mivel rendkívül nagyszámú szárnyas csapat éjszakázik itt a vonulásokkor, és egyébként is több mint 250 különféle madár élőhelye, méltán kaphatta erről is a nevét, de a mellette fekvő erdőről is kaphatta. Az erdő érdekessége az, hogy több tízezer évvel ezelőtt elkezdődött a mocsár feltöltődése. Halott növények és állatok kerültek a meder fenekére, amik ott lebomolva, és lassan felhalmozódva betemették. Az évezredek alatt a mocsár felszínén keletkezett egy talajréteg, ami az alatta lévő képlékeny anyag állaga miatt életveszélyes. Csupán a felszínen élő fák gyökérzete miatt járható, és csak ezért lehet rajta biztonságosan kóborolni, de kizárólag a kijelölt útvonalon, és esőzés idején valószínűleg így is felpuhul kicsit a talaj. A német federn szó rugózást jelent, tehát innen is származhat a tó neve. Ha ugrálunk az erdőben, nemcsak a talaj reng, hanem a fák és bokrok törzse és koronája is susogva mozgolódik, főleg az, aminek a gyökerén sikerül a mutatványt végrehajtani.

  A tó parkolója nagy, automatából kell parkolójegyet venni. A közelben van egy múzeum is, ahová nem mentünk be, és ahová a jegy egy kis kedvezményt ad a belépő árából. A tó felé vettük az irányt. Törpiék végig a zsebemben voltak, nehogy bajuk essen a nagy izgalomban. A fa járófelület mellett fák sorakoztak, egyébként pedig ameddig a szem ellát, nád és mocsár mindenütt. Egy fedett pihenőrészhez értünk, ahol tájékoztatókat lehetett elvenni, ha még több információra vágytunk volna. Bircsi gondosan kiválasztott néhány érdekesnek tűnőt, utána felmentünk a lesre, és körülnéztünk mindannyian még a távcsővel is. A közelben nem igen voltak madarak, de a távolban, a nyílt tavon látszottak, főleg a hattyúk fehérlettek nagy területen.

  Ismét Münchenben szálltunk meg, miután otthon töltöttünk egy-két hetet. Az augusztusi "nyaralás" és szülinap egybeesése általában jó okot ad arra, hogy jól érezzük magunkat egy kicsit, ezért megérkezésünk estéjén grilleztünk egyet a teraszon, közben jólesően bámultuk az égre festett színes és nyugtató alakzatokat.

  A másnap reggel már korán elkezdődött. Megkávéztunk, megreggeliztünk, utána pihentünk egy keveset. A törpök színét sem láttuk ez idő alatt, csak a konyhából kihallatszó susmorgás és titkos készülődés zaja engedte sejtetni, hogy itt nemsokára történni fog valami. Dolguk végeztével, széles vigyorral csatlakoztak hozzánk. Nem telt el egy perc, és már jött is a meggyújtott gyertyás szülinapi torta. Törpiék addig segédkeztek az előkészítésében, a gyertyagyújtáson kívül mindenben, amiben csak tudtak, ezért volt olyan gyanúsan nagy csend, hogy mindannyian felfigyeltünk rá.

  Kis ajándékozós felköszöntés után meglepetten fogyasztottunk el egy-egy szelet tortát. Az ajándékozásba a gnómok is beszálltak: a felvágott tortaszeletek tetején ott éktelenkedtek a sapkaszöszök, amiket kerülgetni kellett, nehogy a fogunk közé akadjon egy-egy makacsabb szál. Csodálkozom, hogy nem kopott még el teljesen Gnómi sityakja, pedig szinte minden olyan helyen található belőle, ahol nem is képzelné az ember...

  Bár felhős idő volt, mégis elvonatoztunk az Olimpiaparkba, ahol megnéztünk néhány érdekesnek tűnő dolgot. Először is egy kis motoros bemutatóra akadtunk, ahol mindenféle trükköket és egyensúlyozásokat mutatott be egy motoros. Bibircsnek az a rész tetszett a legjobban, amikor egy rámpa elé fektette a segítőjét, akit azután átugrasztott a közönség nagy megelégedésére. Ez az elkerített rész mellett találtunk egy gnómoktató pályát, ami épp üres volt; se gnómok, se járgányok.

  Az Olimpiatoronnyal folytattuk. Bent megvettük a jegyeket, amik gnómok számára csak teljes körű felelősségvállalás mellett ingyenesek, de ha valami gubanc történik a későbbiek folyamán, ki kell fizetni. Elindultunk a felvonók felé, ahol egy kisebb sor állt. Folyamatosan működtek, szállították fel-le az utasokat. Megvártuk, míg kiürült a megérkezett lift, utána a megnyitott kordonon keresztül már mehettünk is a jegy ellenében. A liftben egy hangszóróból a torony adatait hallhattuk, mint például, hogy összesen 291 méter magas, 1968-ban nyitott meg, és a felvonók 7 m/s sebességgel haladnak. Lassítással és gyorsítással körülbelül 35 másodpercbe telt, mire felértünk nagyjából 190 méter magasra.

  Kimeríthetetlen szórakozási lehetőségeket fogok bemutatni nektek ebben a posztban. Több hónap alatt összegyűjtött gnómfoglalkoztató tevékenységeket, önképzőkört, elfoglaltságokat és rosszalkodásokat, valamint néha a lebukásokat is. Olyan széles a repertoár, hogy el is felejteném, miken megyünk nap mint nap keresztül, ha nem örökítenénk meg ezeket az apróságokat.
  Említettem, hogy poutpurrit akartam készíteni, és a gnómokat meg is kértem rá, hogy a lehullott rózsaszirmokat szedjék össze minden reggel, hogy kiszárítsuk őket. Lelkes segítőtársakra leltem bennük, mert a kert más területein lévő rózsák lehullott, hatalmas, gyönyörű szirmait mind felnyalábolták, és behozták nekem. Hamar összegyűlt egy kis tálkára való szárított szirom, így örömmel láttunk neki az új illatosítónknak. Narancs illóolajat választottak hozzá, ami nagyon kellemesen illatozott napokon keresztül. Csészényi szirmonként 5-6 csepp illóolajat csepegtettem, lezártam pár percre, kicsit összeráztam, majd kinyitottam és letettem egy olyan helyre, ahol nagyobb a légmozgás - többet járkálunk, a szellőztetésnél is elviszi az illatot a huzat. Heti kétszer csepegtettem rájuk. Fél évig használtuk a szirmokat, de még utána is érződött a saját illatuk, ha közelről megszaglásztuk őket. Ha akadt más virágzó növényünk a lakásban, annak a szirmait is felhasználtunk, sőt, még ajándékba is adtunk belőle.

  Nagyon jó idő volt odakint, Törpiék ki akartak menni a szabadba. Párom meglepte őket egy-egy bumeránggal, és odakint is ki akarták próbálni, hogy repül, de maximum a kertben játszhattak vele, mert hétköznap nem nagyon szoktunk kimozdulni, inkább az itthoni tevékenységeket részesítjük előnyben. Ilyen például a szókirakó játék.

   Tizenhárom betűkockát kell összerázni, kiborítani, és egy perc alatt minél több értelmes szót leírni egy papírra. Ha a játékos olyan szót ír, amit a másik nem írt le, azért pontot kap. Ők egyedien értelmezték a játékot, és kirakták a saját nevüket. Bibircsnek gondjai támadtak a nevével, de végül megoldotta, mert lerövidítette. Gnómi máskor is hívta már Bircsinek, de ettől a naptól gyakrabban hallottuk, sőt néha mi is így szólítjuk.

  A nyomatékosítás kedvéért természetesen leírták a lapra a nevüket.

  Kedvünk támadt egy kis finomságra, ezért vettünk egy doboz fagyasztott sütit. Kitettem őket tányérokra, és hagytam, hogy álljanak még egy-két órát – mert belül nagyon hideg volt –, amíg kellemesen ehető hőmérsékletűek nem lesznek. Megfeledkeztem az egyik legfontosabb szabályról: sose hagyj elöl semmit felügyelet nélkül, ha gnómjaid vannak! Rövid idő alatt észbe kaptam, és megnéztem, hogy áll a süti. Hát úgy állt, hogy egy pillanatra fordultam el, a kis törp máris rátette a kezét...

  A zöldellve pompázó rózsabokor csak úgy hemzseg az élettől, ha eléggé megfigyeljük, és ez egy szinte kimeríthetetlen lehetősége annak, hogy két virgonc törp lekösse magát valamivel, mikor semmilyen rosszalkodás nem jut az eszükbe. Ezen a reggelen egy átmeneti vendég rendezkedett be az ágak között. Olyan nagy volt, és a helyzete miatt ijesztő is, hogy még én is megijedtem tőle. Végtére is nem számítottam rá, hogy a  levegőben egy megdermedt pókba botlom. Bármennyire csodálom ezeket az élőlényeket, a legkisebb is szörnyen meg tud ijeszteni, ha például a plafonról épp a fejem mellé ereszkedik a fonalán.
  A reggeli szellőztetés közben az apróságok megejtették reggeli sétájukat a friss levegőben, ekkor bukkantak rá a hálójában trónoló pókasszonyságra. Olyan méltóságteljesen ült ott, mint valami királynő, ezért Bibircsék kellő tisztelettel köszöntötték őt.

  – Jó reggelt! – mondták neki. – Milyen szép időnk van ma reggel, nem igaz?
  – Nektek is jó reggelt! – válaszolta az új vendég. – Valóban csodásan kezdődik ez a nap! Gondoltam, kipróbálom, milyen ezen a bokron a kapás. Az előző környéken csak muslicák kerültek terítékre, és már nagyon untam, muszáj volt váltanom egy rövid időre. Remélem, nem zavarlak titeket itt, az ajtó előtt!
  – Ó, nem, dehogyis! – válaszolta Gnómi. – Amikor nyitva van az ajtó, folyton beszökdösnek a legyek, és sosem tudom kikergetni őket. Te segíthetsz nekünk, cserébe minden reggel meglátogatunk, és elbeszélgetünk egy kicsit.

  – Hogy te milyen ötletes kis törp vagy! – dicsérte az asszonyság. – Ez nagyon jól hangzik, szívesen venném a látogatást, akár napi többször is!
  Azzal elbúcsúztak egymástól, hagyták a vendéget nyugodtan vadászni. Délben megnézték, sikerrel járt-e, és bizony ekkor már jóízűen lakomázott egy kövér légyből. A pók elégedetten szólt a bokorról.
  – Rég nem ettem ilyen jót! Néhány napig biztosan maradok még.
  A következő két napban, ígéretükhöz híven több alkalommal is ráköszöntek az új lakóra, míg egyik reggel azzal nem fogadta őket, hogy délután felkerekedik, és új környéket keres magának. Sok sikert kívántak neki, és mikor a délutáni sétánkból visszajöttünk, hűlt helyét találtuk, még a hálóját is összecsomagolta.
  Másnap reggel ismét új vendéget találtak az egyik, ajtó melletti levélen.
  – Sziasztok! – köszönt rájuk a kis zöldség.
  – Szia! – viszonozták az üdvözlést. – Hát te ki vagy?
  – A nevem Poljuliska. A közeli bokorról figyeltelek titeket, és láttam, milyen kedves kis törpök vagytok, ezért most, hogy ez a csúnya nagy pók eltűnt innen, idetelepedtem hozzátok.

  Csodás dolog a természet, és nem kevésbé csodás a világűr sem. A részleges napfogyatkozás kellőképpen felcsigázta az apróságokat, ezért nem kellett győzködni őket arról, hogy érdemes lesz június 30-án sötétedéskor kihajolni az ablakon. Először szkeptikus voltam, annyi kamuhír olvasható a neten, de egy pillanat alatt láttam, hogy ez valóban megtörténő jelenség. A Vénusz-Jupiter együttállásról van szó, amit az esemény fokozása érdekében még a Hold is támogatott.
  Amíg nem olvastam utána, nem tudtam, hogy a Vénuszon kívül más bolygó is látható szabad szemmel. Most már tudom, hogy majdnem mindegyik bolygónk látható, ha jó helyen és jó időben vagyunk, bár akad 1-2, ami úgy se, csak valamilyen távcső segítségével. Mint kiderült, a Jupiter a harmadik legfényesebb égitest az éjszakai égbolton, bár ez nem is csoda, mert tömege 2,5-szer nagyobb, mint a többi bolygó tömege együttvéve. Ami a legmeglepőbb számomra, hogy ha a Jupitert kitakarjuk, akkor a négy legnagyobb holdját is láthatjuk távcső nélkül. Ez a kép a 2015-ös együttállás igencsak díjnyertes fotója, amin mind a négy Galilei-hold gyönyörűen látható.
  Tizenegy év alatt kerüli körbe a Napot, emiatt egy meghatározott pályát ír le az égbolton: minden nap kicsivel arrébb kell keresni, míg mi meg nem előzzük a pályáján, amikor is úgy látjuk, hogy elkezd visszafelé mozogni, úgymond egy hurkot ír le ezzel az égre. Ők ketten (a Jupiter és a Vénusz) nem túl gyakran kerülnek láthatóan közel egymáshoz, de most ennek a "pillanatnak" voltunk szemtanúi. Legközelebb 2016. augusztus 27-én lehet ismét rajtakapni őket.