Németországban több ilyen erdő található, például a közelünkben is, nagyjából 40 percnyi utazásra. Egy csöpp területű kis erdőrészlet, amin végig lehet sétálni, és ami nagyon szórakoztató tud lenni két apró törp társaságában. Már egy éve hallottunk róla, de megfeledkeztünk a nevéről, ezért mikor újból meghallottuk, hogy itt ilyen is van, elmentünk és megnéztük.
  Kocsiba szálltunk, és elindultunk az erdő felé. Út közben megéheztünk, és megálltunk egy üzlet parkolójában. Bár reggel volt, és nem volt meleg a kocsiban, arra a kis időre sem hagytuk bent az apróságokat a felhúzott ablakok mögött. Jobb a biztonság... Bejöttek velünk, és megettünk egy pár buktát egy csésze kávéval.

  Az úti célunk a Bad Buchau mellett fekvő Federsee nevű tó, ami mellett található az erdő. Baden-Württemberg második legnagyobb tava, ami egy 33 négyzetkilométeres mocsaras, lápos terület közepén található. Dél-Németország legnagyobb mocsaráról van szó, ami valaha majdnem kétszer ekkora volt, csak az évezredek folyamán feltöltődött. A tó és az őt körülvevő terület legnagyobb része természet- és madárvédelem alatt áll.

  A tó nevét több dolog miatt is kaphatta, ilyen például a madártoll formája. Mivel rendkívül nagyszámú szárnyas csapat éjszakázik itt a vonulásokkor, és egyébként is több mint 250 különféle madár élőhelye, méltán kaphatta erről is a nevét, de a mellette fekvő erdőről is kaphatta. Az erdő érdekessége az, hogy több tízezer évvel ezelőtt elkezdődött a mocsár feltöltődése. Halott növények és állatok kerültek a meder fenekére, amik ott lebomolva, és lassan felhalmozódva betemették. Az évezredek alatt a mocsár felszínén keletkezett egy talajréteg, ami az alatta lévő képlékeny anyag állaga miatt életveszélyes. Csupán a felszínen élő fák gyökérzete miatt járható, és csak ezért lehet rajta biztonságosan kóborolni, de kizárólag a kijelölt útvonalon, és esőzés idején valószínűleg így is felpuhul kicsit a talaj. A német federn szó rugózást jelent, tehát innen is származhat a tó neve. Ha ugrálunk az erdőben, nemcsak a talaj reng, hanem a fák és bokrok törzse és koronája is susogva mozgolódik, főleg az, aminek a gyökerén sikerül a mutatványt végrehajtani.

  A tó parkolója nagy, automatából kell parkolójegyet venni. A közelben van egy múzeum is, ahová nem mentünk be, és ahová a jegy egy kis kedvezményt ad a belépő árából. A tó felé vettük az irányt. Törpiék végig a zsebemben voltak, nehogy bajuk essen a nagy izgalomban. A fa járófelület mellett fák sorakoztak, egyébként pedig ameddig a szem ellát, nád és mocsár mindenütt. Egy fedett pihenőrészhez értünk, ahol tájékoztatókat lehetett elvenni, ha még több információra vágytunk volna. Bircsi gondosan kiválasztott néhány érdekesnek tűnőt, utána felmentünk a lesre, és körülnéztünk mindannyian még a távcsővel is. A közelben nem igen voltak madarak, de a távolban, a nyílt tavon látszottak, főleg a hattyúk fehérlettek nagy területen.

  Bementünk a tóra, és elnézegettük a tollcsomóktól fehérlő vizet, a tollászkodó hattyúkat és a szárcsákat. Az egyik szárcsafészek közelében Gnómiék lesben állva figyelték a kis család mindennapi teendőit. A fiókák többsége a vízen úszkált, csak egy maradt otthon. Az egyik szülő frissen tépett növényekkel a csőrében tért haza, hogy megmutassa otthon maradt fiókájának a lakberendezés precíz művészetét. Nagyon izgalmasnak találták mindketten ezt a rögtönzött bemutatót.

   Amíg a békés csendben figyeltük a tájat, Bircsi az egyik tájékoztatóban lévő érdekességeket olvasta. Köztudottan megszámlálhatatlan szúnyog él egy mocsár területén, ami a denevéreknek kifogyhatatlan élelemforrást biztosít. Egy éjszaka folyamán akár négyezer szúnyogot is megfog egy denevér, ezért rendkívül hasznos állat! (Magyarországon közel harminc denevérfaj él, közülük mindegyik védett vagy fokozottan védett állapotú).
  Az is olvasható az egyik tájékoztatóban, hogy sokféle nyári program van gyerekeknek, ahol például megtanulhatják, hogyan kell odúkat, vagy madáretetőket készíteni különféle eszközök felhasználásával.

  A tósétánkat befejeztük, ideje volt az erdő felé indulni. Figyelmeztető tábla hirdeti, hogy védett erdőbe csöppentünk, csak saját felelősségre lehet bemenni. Azt a szabályt Gnómiék már nagyon jól ismerik, hogy az útról letérni nem szabad, de most nem annyira a védett növények letaposása miatt kell erre fokozottan odafigyelni (persze erről sem szabad megfeledkezni), hanem azért, mert az út többi része esetleg vizesebb, süppedősebb, ami életveszélyes lehet. A mocsár feltöltődése mindmáig tart, és hagyják ezt a "természetes fejlődést" a maga módján végbemenni.

  Az erdő talaja már az első tíz négyzetméteren kipróbálható, ahol fakéreggel borított területen egy pad és egy erdei tájékoztató tábla áll. Ha rugózunk a talajon, hullámzik, és a tábla is mozog. Mivel maga az erdő semmiben sem különbözik látványban egy normál erdőtől, így sajnos nem sok kép készült benne. Vártam, hogy lesz valami érdekes látnivaló, de a kis mérete miatt hamar átvergődtünk rajta, ezért nem találtam semmi "jót". Már attól eltekintve, ami egy átlagos erdőben is szemet gyönyörködtető lehet.

  Bircsi találkozott egy megtépázott szárnyú admirálislepkével, miközben a mocsár betemetődéséről szóló táblát böngészte. Egyedül szomorkodott, ezért megsajnálta szegényt, és ráköszönt a kis szárnyasra.
  – Szia! Miért szomorkodsz?
  – Szia! Azért búsulok, mert megsérült a szárnyam. Sosem fogok így párt találni magamnak...
  – Sose búsulj! – vigasztalta a kis törp. – Nagyon szép színes szárnyad van, biztosan megtetszik majd valakinek! Mi történt vele?
  – Múlt héten szélviharba kerültem – mesélte a lepke. – Olyan hirtelen jött... Az egyik pillanatban még nektárt szürcsöltem egy finom virágból, a másik pillanatban már sodort magával a nagy szél. Nem hittem volna, hogy sikerül menedéket találnom, de amikor már végképp feladtam volna, ráakadtam erre a táblára, és megbújtam a pereme alatt.
  – Micsoda szerencse! – ámuldozott Bibircs az izgalmas történetet hallva.

  Sok érdekes dolgot mesélt még a lepke, de mi továbbmentünk, mert érdekelt minket az erdő többi része is. Kis idő múlva, mikor a lepke felvidulva röppent tova, Bibircs utánunk szaladt, és együtt folytattuk utunkat.
  Mindent összevetve maga az erdő roppant érdekes, még ha látszatra ebből nem is mutat sokat. Puha, ruganyos talaj, mocorgó fák és bokrok... A törpök azt élvezték a legjobban, mikor hullámzott alattuk a föld. Még orra is buktak néha, mikor megtréfáltam őket. A tónál is jól éreztük magunkat, csodás volt szitakötőktől kísérve, a végeláthatatlan nád közt végighaladni, ami sejtelmesen elborított mindent.
  Nagyon jó szórakozásnak találtuk mindannyian, érdemes volt elnéznünk ide, ezért nem is csak egyszer jártunk itt. Második látogatásunknál már távcsövet is vittünk magunkkal, és megfigyeltünk vele egy meglepően hangosan repülő hattyúpárt, amíg el nem tűntek a szemünk elől. Először nem tudtuk, mi ez a nagy hang, Törpiék elbújtak előle, úgy megijedtek, de aztán rájöttek, hogy csak hattyúk zajonganak a távolban. Egy élmény volt, sosem hallottam még hattyút repülni, látni is csak nagyon ritkán. Ha tehetitek, mindenképp nézzetek körül errefelé, egy kis elemózsiával és innivalóval több órás kikapcsolódást nyújthat a terület. Jó szórakozást hozzá, és a gnómjaitokat se felejtsétek otthon!