A kis törpök ötlete nyomán ismét egy kastélyt látogattunk meg a napsütéses hétvégék egyikén, mégpedig a 90 km-re található Lichtenstein-ban lévőt. Sigmaringenen keresztülautózva közelítettük meg, így a várat ismét megcsodálhattuk. Szendvicset nem csomagoltam, mert gondoltam, étteremben eszünk valahol ebben a csodálatos időben; csak két üveg vizet tettem a kocsiba, amire a kis apróságok sűrűn rájártak a meleg miatt.

  A parkolóhoz érve megállított minket a parkolóőr, és két euróért adott nekünk egy jegyet egész napra. Már csak egy árnyékos helyet kellett keresnünk, de mind foglalt volt. Egy kis facsemete próbált kedvezni nekünk, és hálásan el is fogadtuk az ajánlatát, bár csak a kocsi felét tudta hűvösben tartani, és azt sem sokáig, mert a nap észrevette, miben sántikálunk, ezért arrébb ment, hogy az a kis árnyék se illethesse az autónkat.

  A melegre és a félig kiürült vizesüvegre való tekintettel Törpiéknek rögtön ki kellett menniük. Amíg megtalálták a mosdót, amihez az utat egy fából faragott katona mutatta, addig mi ittunk egy kapucsínót. Dolgunk végeztével elindultunk a kastély felé. A bejárat felé közeledve, Bircsi észrevett egy elkóborolt, zavarodottnak tűnő minyont. A padon ült, és nem tudta, mitévő legyen. Lefényképeztem őket, ahogy tanakodtak egymással.

  – Miért vagy a napon? – érdeklődött Gnómi. – Nagyon meleg van itt!
  – Nem tudom, hol vagyok, mert a szemembe süt a nap – válaszolt a minyon.
  – De hát te vámpír vagy... Mit keresel fényes nappal ilyen veszélyes helyen? – dorgálta meg Bibircs.
  – Hajnali sétám közben elfelejtkeztem magamról. Mire észbe kaptam, felkelt a nap, és elvakított, azóta nem tudom, merre kell mennem.
  Készségesen besegítették a vámpírt egy terebélyes fa árnyékába, vártak egy kicsit, míg jobban nem érezte magát, utána elbúcsúztak egymástól, és visszajöttek hozzánk. Mi azon tanakodtunk, hogy mennyibe kerülhet a belépő. A táblát olvastuk, hogy miféle lehetőségek vannak még, de Gnómi türelmetlen lett, fényképezkedni és mókázni akart, így hát abbahagytuk a kiírás böngészését, és átadtuk magunkat a látnivalónak.

  A bejárat után van a pénztár. Megnéztük, mikor indul körbevezetés, és szerencsénkre öt perc múlva indult a következő. Megintettem a gnómokat, hogy jól viselkedjenek, mert ha nem, itt hagyjuk őket a pénztárral szemben, a rakoncátlan törpöknek fenntartott gnómházban, és nélkülük megyünk be a várba. Ez hatásos volt, mert rosszalkodás nélkül sikerült kibírnunk nemcsak azt a várakozással teli öt percet, hanem a bent eltöltött nagyjából fél órát is, amiről most sem tudok képekkel beszámolni, mert máig az urachi dinasztia kezében van, ezért tilos benne fényképezni és videózni.

  Ötszáz méterre innen fekszik egy várrom, ami a kastély elődje volt (sajnos akkor nem tudtunk erről). A 11. században épült, a harcokban lerombolták, majd újból felépítették, de a 14. század végén ismét a csaták áldozatául esett. Ekkor úgy döntöttek, nem építik megint fel, inkább egy másik, új kastély építésébe fognak. Az új, későközépkori vár külseje igen szemrevaló, és a fehérlő település is mutatós a hegyek-dombok között. Néhány évtizede a második és harmadik emeletet felújították, kívül-belül egyaránt nagyon szép, mesebeli. Félóránként indul a körbevezetés, a földszinten és az első emeleten látható szobákat lehet megnézni. Egy fiatal fiú volt a vezetőnk, aki minden szobáról elmondta, mit kell tudni róla, milyen látnivalókat vehetünk észre bennük, és miért nevezetesek ezek a tárgyak.

  Az első terem egy fegyverkiállítás, ahol páncélok állnak a sarkokban, a falon pedig az egyik uralkodó gyűjtőszenvedélye tekinthető meg. Rohamsisakok és fegyverek láthatók itt, köztük a legérdekesebb egy mordály, ami óránként csupán két lövést tudott leadni, és ahhoz is két ember kellett.
  Több gyönyörű festménnyel találkozhatunk a falakon, az 1600-as évekből, és még korábbról is. A kastélykápolnában lévő festmény – ami a legrégebbi az egész várban – a 16. századból való, és még sosem volt restaurálva.

  Abban a szobában, ahol étkeztek és mulattak az urak, az ablakok között van egy nagy tükör, ami középen be van törve. Kintről egy golyó süvített be, pattant néhányat ide-oda, és a tükörben állt meg, ami elég szemléltetően látszik a tükrön és mögötte is.
  Volt köztünk olyan, aki prospektussal nézelődött, nyilván saját nyelvű tájékoztató volt, de a törpök kapkodása miatt nem tudtuk megnézni a pénztárnál, milyen lehetőségünk van a körbevezetés élvezhetőbbé tételére, de ez még semmi: ahogy kiértünk a kastélyból, kimentünk a pénztárnál a kapun, és megálltuk annál a táblánál, aminek olvasása közben elkezdtek siettetni minket, hangosan olvastam fel mindannyiunknak, hogy letétbe magyar nyelvű tájékoztató is kapható. Ott kellett volna hagyni őket a gnómházban...

  Biztosan az is ki van írva, hogy különleges körbevezetésen is részt lehet venni, de ez meghatározott napon, időben és korlátozott létszámmal vehető igénybe. Minden hónap első vasárnapján több időpontban is – szintén félóránként – adott ez a lehetőség maximum kilenc főig, és más épületrészeket lehet megnézni, ha a honlapjukon jól látom a képek alapján.
  A melléképületek is szépek és stílusosak, a kisebb épületekben ágyúk vannak kiállítva. Bemenni szigorúan tilos. Ezt csak azért említem, mert természetesen mi nem férünk be a rácson, azért tartsuk szemmel gnómjainkat, nehogy beszaladjanak összeugrálni őket. Hangos lenne a halomba rakott ágyúgolyók szétgurulásának zaja, biztosan mindenki felfigyelne rá. Van érmekészítő automata, ha minden part szakad, remekül le lehet vele kötni őket, ha nem képesek egy pillanatra se megülni a hátsójukon.

  A várlátogatás után valóban elmentünk egy étterembe, mert nagyon kiéheztünk a közel két órás várban és környékén kószálástól. Törpiéknek egy szavuk sem volt, mert nagyon éhesek voltak ők is. Hazafelé sem volt rosszalkodás, már megszoktuk a csöndet, mikor így kimerülnek.

/ Ez itt a reklám helye: Lichtenstein kastély /