Meglátogattuk az unterkirnachi dámvadakat, ami nagyjából 50 km-re van tőlünk. Máskor is jártunk már itt, kellemes a környezet, szép a táj, gyönyörű fákkal találkozhat az ember, és még csak a szemét se kell kinyitnia hozzá, olyan termetes példányokról van szó. Unterkirnachtól keletre található, a főútról látható is egy rövid pillanatra. Többször találkoztunk vele, ebből származott a legelső elhatározásunk, hogy meg kell látogatnunk.
  Amikor legelőször itt jártunk, észrevettünk a parkoló mellett egy nagyon vékonyka vízcsordogálást, ami a hegyről folyt lefelé. Borzasztóan érdekelt, honnan eredhet, ezért felmentünk mellette, hogy meglássuk, ahogy kibújik a hegyből. A forrás közelében több év alatt lehullt tűlevelek gyűltek a talajon, és annyira puha volt a rengeteg zöldellő moha is, ami háborítatlanul nőtt mindenütt, mintha tíz frottírtörölköző lett volna a talpunk alatt. Izgalmas öt perc volt, míg kerestük a forrást, és próbáltuk nem szem elől téveszteni az erecskét. Többször elbújt előlünk, méterekre is a sok moha alatt, de jó érzés volt ismét felfedezni, bár mivel a forrást is benőtte, nem tudtuk pontosan beazonosítani.
  A parkolóból sétálva, az út mentén az első kanyarban észrevehető egy fenyő, amin tábla hirdeti az életkorát.

/Én egy 200 éves fa vagyok.../

  Nem gondolná az ember, hiszen a törzsét majdhogynem átfoghatnám. Ez egy nagyon érdekes információ, Bircsi meredten nézte, alig hitt a szemének, de aztán tovább mentünk, hogy messzebbről is meglássa, milyen nagy fáról van szó.

/...ha nem hiszed, nézz meg messzebbről./

  Elértünk a vadakhoz, akik nem voltak fényképezkedős kedvükben, de ez nem vette el törpjeink jó kedvét. Találtak maguknak játékot, amivel elszórakoztak, míg a tájat szemlélték. A kedvencük a sárkányhinta lett, mert az állatokat és a fákat is láthatták róla.

  A hinta mellett áll egy óriási fa, és nem is akármilyen: Makk Márton fa. Elolvasták, hogy mi van a rajta lévő táblára írva, és boldogan fotózkodtak le vele. Azt írja a tábla, hogy ő 300 és 400 év közötti életkorral büszkélkedhet, nagyon viharálló faj, fáját főleg parkettához és bútorokhoz használják.

  Készítettem egy "egész alakos" képet is róluk, mert olyan meghitt ez a tölgyfán pihenős pillanat:

  Na jó, nem teljesen egész alakos, de a lényeg így is megmutatkozik: a tábla alatti két parányi pötty a két kis csibész törpe.
  Az utat folytatva még nagyobb látnivalóba csöppenhet az ember, természetesen ez is egy fa képében mutatkozik meg. Törzséhez képest viccesen pici természetvédelmi tábla hirdeti e fa fontosságát, és az ok érthető is. Nem tudjuk, hány éves matuzsálem lehet, de három ember kell, hogy a törzsét át lehessen fogni.

  Nincs az a fényképező, amivel le lehetne fényképezni, csak ha jó száz méterrel arrébb megy az ember, de akkor sajnos már odavész a törzs vaskosságának látványa.

  Folytattuk az utat, de szalagos útlezárásba ütköztünk. Biztosan erdei munkálatok miatt volt tilos bemenni a területre, de nem sopánkodtunk nagyon, mert Gnómiék egy illatos virágos területen sok admirálislepkét találtak, akik észre se vették a nagy táplálkozásban, hogy gnómszemek merednek rájuk.

  Kénytelenek voltunk visszafordulni, mert van itt egy várrom, amit szerettünk volna nekik megmutatni. A dámvadak kerítése mentén kell végigsétálni, ahol ráadásként szederbokrok tarkítják az utat. Gnómi megismerte a gyümölcsöt, egyik kirándulásunk alkalmával találkozott már ilyennel.

   Először ő is elment mellette, ezért megmutattuk neki, milyen finom. Most sem sokat haboztunk, szedtünk egy nagy marékkal. Jókor voltunk jó helyen. Figyelmeztettük Bibircset a szeder makacs foltcsinálási vágyáról, nehogy szedres szakállal kelljen a kirándulás többi részét megtennie.

  Kiválasztott egyet, ami a leszedés során nem lett összetrancsírozva, azt bátran megfogta és a szájába tömte. Nem is volt elég csupán ez az egy marék bogyó a törpök torkossága miatt...

  Emlékeztem még rá, hogy van a vár alatt egy nagy hangyaboly, amitől a hideg is kirázott annak idején, mégsem tudtam úgy elmenni mellette, hogy ne álltam volna meg a lábánál, és ne néztem volna meg figyelmesen a szorgoskodó hangyákat. A domboldalra épült, így kb olyan magas volt, mint én. Ha ebből az irányból közelítjük meg a várat, mindenképp át kell kelni a lábánál sürgő-forgó élőlényeken.

  Nemcsak bolyt, hanem gombákat is találtunk, körös-körül mindenhol jóleső gombaillat áradt az erdőben. Ilyenkor a legjobb kirándulni, sétálni. Gnómi azt tanácsolta, jöjjünk vissza egy hét múlva, és szedjük le őket, de elvetettem az ötletet. Az erdei állatok is bizonyára jóízűen elfogyasztják majd.

  Megérkeztünk a várhoz, ami 12. századból való. 1400-ban kihalt az uralkodó család férfi ága, és 100 év múlva Villingen városa megvásárolta, hogy kőbányaként hasznosítsák, tehát valójában Villingenhez tartozik. A várat lebontották, és a köveit például az 1800-as években az Unterkirnach felé vezető út építésére használták. Leglátványosabb része az álló fal, amit nemrég renováltak. Nem sok maradt a hajdani várból, az évszázadok során rengeteg törmelék csúszott a völgybe. A pajzsfalnak – ahonnan a lövészek tizedelték az ellenséget – egy 7 méter magas és 18 méter széles töredéke ma is áll.

  A bejárati rész, ami annyira jellegzetessé teszi számomra a vár ezt a kis részletét, a középkorban nem létezett, csak a felújításkor vágták bele. A fal mögött van még két épülettöredék, amit szintén biztosítottak a további rongálódástól. Itt, a lépcsőn találta Bircsi azt a gombot, amit egy korábbi szösszenetbe már beillesztettem, hogy egy helyen legyen a sok csomagfelbontási kísérlet. Nem akarta ott hagyni a földön, ezért betette a sapkája alá. Szerinte minden jobb, ha gomb van rajta. :)

  A várból az erdőn keresztül tértünk vissza az autóhoz. Friss forrás csobogása hallatszik többfelől is, apró zuhatagok hangjai ezek, ahogy a víz bukdácsol le a hegyről, végigfolyik a dámvadak kerítése mellett, végül átfolyik a kerítés alatt, és átszeli a területet. Az erdőben óvatosan kell a csúszós ösvényeken járni, a törpöket nyugalomra kell inteni, mert egy rossz mozdulat, és landolnak a vizes mohára vagy a sáros útra, ha nem vigyáznak. Idebent is találtunk egy nagy bolyt, amit én eddig még sosem vettem észre, pedig már harmadjára jöttünk a várhoz. Ez még sokkal nagyobb volt, mint a domboldali, és a maga tökéletességével valósággal félelmetesnek tűnt még ilyen messziről is.

  Elértünk a kocsihoz, bepattantunk, és benéztünk Unterkirnachba. Az út mellett vígan röfögő disznókat és egy rájuk vigyázó kondást láttunk. Meg kellett állnunk a közeli parkolóban, hogy Gnómiék közelebbről is szemügyre vehessék őket. Tökéletes helyen sikerült megállnunk, mert néhány méterre egy vízimalom zajong, és egy kis állatos szegletre is ráakadtunk.

  Több teknős is mozdulatlanná dermedve állt a folyóparton. Remélték, hogy nem kerülnek a gnómszemek kereszttüzébe, mert nyugodtan akartak szárítkozni. Saját felelősségre megengedtem Törpiéknek, hogy a köveken ugráljanak, mert biztos voltam benne, hogy ha valamelyik beleesne a vízbe, a teknősök nem lesznek szívtelenek, és kihalásszák majd  az úszó színes sapkát.

  A túlpartra átugrándozva egy békába botlottak, aki a hátán utaztatta porontyait.
  – Pattanjatok fel ti is! Jó móka lesz! – invitálta Bircsiéket a békamama.
  Ilyen kedves meghívásra nehéz lett volna nemet mondani, ezért mentek egy kört. Alaposan összerázódott a sapkájuk, Bibircs még az elrejtett gombját is majdnem elveszítette, de nagyon élvezték az utazást. Tisztelettudóan megköszönték a kedvességet és a murit, utána felfedezték azt a partot is.

  A nyugodt környezetben két tollászkodó madárba botlottak, akiktől eleinte féltek, de amikor az egyikük nyakát előre és hátra nyújtogatva köszöntötte Gnómit, megnyugodtak, mert ebből tudták, hogy nincsenek veszélyben.

  Nagyon kellemes délelőtt volt. Aki a környékre kerül vagy itt lakik, és még nem járt itt, keresse fel a matuzsálemet vagy a hangyapalotákat, mert egy kellemes erdei sétánál és várrom nézésnél nincs is jobb hétvégi kikapcsolódás!

/ Ez itt a parkoló helye: LINK /