Egyszer jártunk a sigmaringeni Hohenzollern kastélyban, de azt csak elmesélni tudtuk Gnóminak, mert őt akkor még nem ismertük. A körbevezetés legelején a fiatal hölgy (aki mellesleg nagyon frappánsan és mókásan mutogatott a háta mögé az egyik teremben lévő festményekre, miközben a rokoni kapcsolatokat magyarázta a "hátul is van szemem, különben is kívülről fújom" stílusú mindenhová mutatáson mosolygó vendégeknek) ...szóval, hogy szavam ne felejtsem: hallottam tőle a Hechingen városnevet. Mást is mondott még, nyilván a közelben lévő Hohenzollern vityillókat sorolta el. Mivel Hechingenhez közel kerültünk, ezért elmentünk ebbe a kastélyba is, ami ma Bisingenhez tartozik. Ha az elsőben nem is, de a másodikban Gnómi is alaposan kinézelődte magát.
  Eltelt egy munkahét. Szombaton felkerekedtünk megnézni, milyen élményekben részesülünk (nyilván egy rakás pénzért, de ezzel kevésbé számoltunk). Már a fizető parkolók egyikében lézengve megláttuk, hogy 25 perces gyalogúttal fel lehet érni, Gnómi pedig a buszjáratot szúrta ki, fejenként 3,10-ért. Annyira könyörgött, hogy végül beültünk az egyikbe. Betettem a zsebembe, ahonnan az egész utazás alatt jól látott mindent. Mi balra ültünk. Amikor elénk tárult a kastély fala, volt nagy szájtátás. A legjobban azt élvezte a kis tökmag, amikor a minibusz a hajtűkanyarokkal tarkított szerpentinen olyan precízen fordult, mintha egész életében mást sem csinált volna a sofőr. Pláne az első sorokban ülve volt élmény, ahonnan látszott a "mindjárt levisszük a sziklát" és a "ha nem szedi alá, lefordulunk a hegyről".

  A kapu domborműves, körülötte aranyozott betűk. Első körben említem, ami mögötte látható. Mi csak visszafelé láttuk meg, de érthető is... Gnómi mindent azonnal akar látni, vissza se fordul, csak megy a sapkája után. Mondtam neki, ha nagyon akaratoskodik, idekötözöm a kapu folyosójára, míg mi mindent megnézünk. Utána pedig a csomagtartóban utazik. Egyből szófogadóbbá vált.
  Tehát, ami mögötte van: a leengedett láncos kapukat kell megcsodálni, mert a csoda ott található. A lánc egy csigára van tekerve, róla több súly lóg le, a súlyok mellett a mészkőnek tűnő fal ki van koptatva a használattól. A befejezésünk után, mikor visszafelé jöttünk és bepillantottunk mögé, fantasztikus felfedezésnek találtuk. Ha meglátok egy téglába nyomott évszámot, már úgy érzem, ide érdemes volt belépni, nem beszélve arról, ha élőben láthatom az évszázadok nyomát egy használati tárgyon.

  A főkapu és a felső udvar közötti szintkülönbséget nagyszerűen kiküszöbölték egy mutatós szerpentinnel. A kapukon túl, oldalt, a falban végig pinceszerű ajtók ráccsal, közöttük néha egy-egy rácsos ablaknyílás. Több helyütt is leomlott fal és törmelék jelzi az idő múlását. A felső udvar felől jövet a gyalogszerpentin első kapuja mellett láttam egy olyan nyílást, amiben jobbra egy csigalépcső vezet le. Kimentünk a kapun, hogy megnézzük, hova vezethet. Alattunk a következő kapu volt. Gnómi szerint a katonák használták a gyorsabb közlekedésért. Aki arra jár, nézze meg, talál-e az alsó kapu mellett csigalépcsős ajtót, utána tájékoztasson róla, mert nagyon kíváncsiak vagyunk!

  A gyalogszerpentin első letérőjénél a családi temetőbe botlottunk. Szó szerint, ugyanis bemenni nem lehet... Bár Törpi befért volna a rácson, inkább visszatuszkoltam a zsebembe. Nagyon erős szél fújt, sokszor nézett rám könyörgőn, hogy vigyázzak, el ne fújja a sapkáját, ezért sokszor utazott zsebben, de ez nem zavarta őt. "Zsebben utazom és mindent látok onnan? – gondolta magában. – Ez a nekem való kényelem!"
  A kastélyt körbe lehet járni kívülről. A körútnak valójában a temető a vége, de mi is csak onnan tudtuk, hogy az uralkodókról kiállított szobrok évszámai időrendben csökkentek.

  A belső udvar úgy néz ki, mintha egy mese forgatási helye lenne. Az épületek kifogástalanok, az összkép felejthetetlen. Tipikusan Hohenzollern. Két oldalt két templom, mindkettő látogatható. Az udvaron egy ágyú áll, aminek csövébe szívesen bekukkantana a felügyelet alatt nem álló, kíváncsi törp, de veszélyes játék, mert könnyen bent maradhat, aki elég felelőtlen ahhoz, hogy kipróbálja. Szerencsére Törpi elég megfontolt, hogy féltse a sapkáját, ezért nincs is ilyen problémánk vele.

  Egy meghatározott útvonalon meg lehet tekinteni a kastély egy részét. Nem olyan a körbevezetés, mint a másik kastélyban volt, ahol a vezetőt kellett követni, hanem kint egy kedves lány mondta, hogy itt a bejárat, ha szeretnénk körülnézni. Bementünk, ott fel kellett vennünk egy gigamamuszt a cipőnkre a parketta védelme érdekében. Gnóminak természetesen nem kellett, mert ő eleve egy filcgombolyag, de a méretét tekintve lakhatott is volna benne... Egy kosárban vannak palástok is a gyerekeknek, de sajnos Gnómi méretűt nem találtunk. Itt is tilos a fényképezés, persze volt, aki tojt rá. Én csak a mamuszt fényképeztem, ahogy a lábunkra húztuk, mert nem bírtam ki.
  Néhány szobát haladva úgy vettem észre, mintha a kint álló hölgyemény bejött volna utánunk. Biztos látta, hogy gnómmal vagyunk... Persze nem olyan értelemben mondom, hogy követett minket (de nyilván ez is a lényeg), hanem egy idő után minden bent lévő felügyelő néhány szobával arrébb megy, így egyfajta láncreakció alakul ki. Mindenkitől lehet érdeklődni az aktuális szobában látottakról vagy bármiről, ami érdekesnek tűnik. És mire a kijárathoz értünk, valóban más állt ott is. De ne szaladjunk még ennyire előre...

  Láttunk bent sok csodálatosan aprólékos festményt, természetesen a Hohenzollernekről készült portrék is ott lógnak a falon. Vannak szobrok, néhány halotti maszk és sok nem eltúlzott pompa. Épp kellemes. Minden terem padlója más-más mintájú, de összességében passzolnak egymáshoz. A plafon magasan van, az embernek eszébe se jut, hogy felnézzen, mert nem veszi észre. De ami a legjobb: nincs siettetés, mivel nincs csoport, ahová tartozol, nincs vezetőd, akit követni kell. Ha tíz percig akarom csodálni a festményt, akkor addig ott állok. A körbejárás után lerúgtuk magunkról a mamuszt, hogy pont a kosárba essen. Gnómi jókat fetrengett rajta. Egyedül voltunk, megtehettük, hogy duhajkodjunk egy kicsit. Nagy vigyorral léptünk ki az ajtón.

  A két ajtó között egy kiállítást lehet megtekinteni. Az előtérben néhány harceszköz sorakozik: kardok, páncélöltözékek, pajzsok, fegyverek; előttük pedig egy fiatal lány beszélgetett az érdeklődőkkel. A páncélajtó mögött elénk tárult a következő kiállítás. A hangszóróból furulyajáték szól, szinte fülbemászóan kellemes, barokk hangulatú dallamokkal. A falakon mindenhol korabeli plakátok, hirdetmények az uralkodó képével, egy-egy szép festmény. Vitrinben sétapálcák, kardok, katonai kitüntetések, asztali ezüst, tábori teázókészlet. Emellett fúvós hangszerek a tokjukban és kották, mivel II. (Nagy) Frigyes (1712 – 1786), Poroszország királya, híres zeneszerző volt. A király meghívásának eleget téve Bach látogatást tett nála, ahol a történet szerint Frigyes előadott egy zenei részletet, amire Bachnak egy művet kellett írnia, ennek köszönhetően született meg egy nagyon összetett mű, a Musikalisches Opfer.

  Mivel Gnómi jobbra futott, amikor beléptünk, arra indultunk el. Körbenéztünk a teremben mindenhol, és amikor visszaértünk a kiindulóponthoz, csak akkor láttuk meg, hogy az ajtó mellett a koronázási ékszerek vannak kiállítva. A kis csöppség szája tátva maradt, annyira érdekesnek találta.
  Kiértünk az udvarra, és elsétáltunk az egyik templomba, ahol bent kétoldalt két sírkő fekszik. A dinasztia mostani örökösének nagyapja 1952-ben hozatta ide I. és II. Frigyes Vilmos koporsóját. A sírköveken tábla jelzi, hogy 1991-ig nyugodott itt e két jeles személy, utána mégis elvitték mindkettőjüket. Gnómi hahotázva mondta el, hogy biztosan megunták az idecsődülő embereket. Rögtön összevontam a szemöldököm, mert templomban nem mondunk ilyet, bár magam is jól kuncogtam az elmésségén.

  Már befelé jövet vonzott minket a kerthelyiség a finom sült krumpli illatával. Mindent végigjártunk, amit lehetett, szóval engedtünk a csábításnak. Egész idő alatt fújt a szél, még evés közben sem voltunk biztonságban tőle.  Most nem az ingemet akarta felfújni, hanem a szalvétákat, poharat, tájékoztatókat vette célba. Ennek ellenére kellemesen megebédeltünk, miközben kismadarak ugrándoztak a mellettünk lévő asztalnál. Amint elment a két ott ülő vendég, rögtön lecsaptak. Pechükre csak kávét ittak, semmi morzsa nem került az asztal alá.

  Végeztünk, elindultunk visszafelé. Megnéztük a dolgokat ugyanúgy, mint amikor bejöttünk, így vettük észre a kapuk láncain lógó súlyokat, és ekkor láttam meg jó szögből a falban a lefelé tartó csigalépcső 2-3 fokát. Számunkra ezek az igazán izgalmas értékek, amiket a legtöbb látogató észre sem vesz, vagy nem veszi a fáradságot, hogy megnézze. Ezek sehol nincsenek feltüntetve. Már hozzászoktunk Gnómival, hogy sokszor hoppon maradunk.
  Megvártuk a buszt, visszafelé is élveztük a szerpentinen fordulást, beszálltunk a kocsiba és elindultunk hazafelé. Út közben beugrottunk egy üzletközpontba, ahol leültünk kávézni egyet. Gnómi mindenképp velünk akart inni, de olyan forró volt, hogy leégette volna a szakállát. Azt mondtam neki, hogy ha meg tudja keverni a kávém, rendelünk egyet neki is. Hát, nem sikerült... Vigaszképp beülhetett mindkét járgányba, ami ott volt.

  Ezután betértünk egy penzióba, mégpedig abba, ahol megismerkedtünk Gnómival. Beköszöntünk, a tulaj rögtön ránk ismert. Még félénk volt a kis törp, nem mert lejönni a kertbe, ezért nem ismerkedett meg a törpével és a kacsákkal, akik itt vendégeskedtek akkoriban.
  – Szia, kis törp! – üdvözölte a kert törpéje. – Most látlak először. Hogy lehet ez? Hiszen a gazdám ismeri a te gazdáidat.
  – Igen – magyarázkodott Gnómi –, amikor idekerültem, félénkebb voltam, mint most, nem mertem lejönni a kertbe...

  – Ó, de kár! – sopánkodott a társa. – Pedig milyen jól elszórakoztunk volna! Nem lettem volna egyedül a kacsák között. Be nem állt a csőrük, folyton fecsegtek, ezért inkább bebújtam ide. Úgy megszerettem ezt a helyet, hogy azóta is ez a kedvencem.
  – Valóban nagyon kellemes! Nekem is tetszik – dicsérte Törpi a jól választott ficakot.
  Miután végeztünk, elbúcsúztunk és ezután már tényleg hazamentünk, hogy kipihenjük azokat az élményeket és fáradalmakat, amiket egy ilyen szuper kastély látogatása során szerzünk.