Péntek este vendégek érkeztek hozzánk a családból, hogy itt töltsék a hétvégét. Mi voltunk náluk a szigeten, most ők látogattak meg minket. Megérkezésük után jót vacsoráztunk a kenyérből, amit Gnómival együtt sütöttünk, aztán eltettük magunkat másnapra. Reggel korán keltünk és hamar elkészítettük az ebédet. Valóban gyorsan befejeztük, mert ebben is segített. Utána nekiindultunk a környék megmutatásának.

  Első célpont a Duna forrása volt, ami Furtwangenben található. Erről is csupán mesélni tudtunk Gnóminak, ezért duplán nagyszerű utazást kerekítettünk a családi programból. Mielőtt lementünk volna a forráshoz, Gnómit beültettük a favonatba, ahol ismét elmondtuk neki, hogy ez valójában a Breg folyó forrása. Nagyot csodálkozott, amikor meglátta és utána összehasonlította az átléphető kis vizecskét a neszmélyi csónakázással.

  A forrás után benéztünk a Szent Martin kápolnába. Az ajtó melletti kis dobozkán kápolnás képeslapok állnak, a dobozra ráírt szöveg azt mondja, a kápolna fenntartását lehet támogatni. Cserébe vagy vesz az ember képeslapot, vagy nem. Én vettem emlékbe, Gnómi pedig bedobhatta az aprót. A kápolnától elindulva elénk jött egy játékos cirmos cica. Kedvesen megszaglászta a kis törpöt, majd dorombolva végighemperedett az út szélén. Fellelkesülten mentünk tovább.

  A fentebb lévő étterem felé tartottunk, ahol egy kackiás bajszú vendéglős sürgölődött az asztalok körül legelső látogatásunk alkalmával. Az időjárás miatt most senki nem ült a kerthelyiségben, így nem tudtuk megmutatni neki. Sétáltunk még egy kicsit az erdő felé, de visszafordultunk, mert Őgnómsága úgy sejtette, nem ez az egyetlen hely, ahová ellátogatunk a nap folyamán.

  Valóban így volt. A forrásles után elmentünk Tribergbe, ami csupán 11 kilométer. Épp két órakor álltunk be a fizető parkolóba, amivel szemben az 1000 óra háza áll. Ez azért érdekes, mert a bejárat fölött egy medvecsalád (a Tribären-Familie) ül, és időnként mindenki megmozdul egy kakukkos óra mintájára. Gyorsan kipattantunk a kocsiból, hátha elkapjuk a macicsalád kétórai testmozgását, de sajnos akkor nem mozdultak meg. Csak az óraláncon kötélmászó kalapos maci járt komótosan fel-le.

  Bementünk megmutatni, mi látható odabent. Ameddig a szem ellát, órák és csecsebecsék vannak mindenütt, azt se tudja az ember, hová nézzen. Rengeteg kakukkos óra tiktakol a falakon. Vannak egészen kicsik, kéttenyérnyi nagyságúak, de vannak olyan csendéletet ábrázolók, ahol a malom előtt vágják a fát, söröznek az asztalon, az épület előtt állatok állnak. Gyönyörű faragásokkal díszített órák ezek. Amikor kakukkolnak, mindegyiken megmozdul valami: felváltva húzzák a fűrészt a favágók, a sörözők odacsapják korsóikat az asztalra, forog a malomkerék, táncosok ropják, zenészek húzzák a nótát... Számtalan aranyos jelenetet elevenítenek meg, csak a fantázia szab határt nekik.

  Az egyik ajándékos szegletben három polcnyi törp integetett Gnóminak lélekszakadva. Sokan ugrándozva üdvözölték, mások sanda pillantásokat vetettek rá zöld színű sipkája miatt, de ő büszkén állta a kíváncsi tekinteteket. Nem maradt nagyon sokáig köztük, mert félt, hogy megtetszik valakinek, aztán egy kosárban végzi, mint árucikk. Búcsúzáskor többen integettek, mint amikor először meglátták, mert közben sokan megszerették. Egyúttal az óraházat is elhagytuk, hiszen mindent megnéztünk benne, amit tudtunk.

  Az óraháztól nem kell fél percet sétálni, és látható a Triberg-vízesés egyik bejárata, ahol egy óriási mókus köszönti az arra tévedőket. Gondolta is magában, hogy ha hazamegyünk, elmeséli Mókucinak, mekkora mókuspéldányok élnek a Fekete-erdőben. Kifizettük a belépőnket és elindultunk a zaj forrása felé. Nedves föld, eső, víz és gyanta illata terjeng mindenhol, Gnómi is hegyezte a sapkáját a finom illatok keverékére. A vízesés lábánál egy figyelmeztető tábla áll, ami a csúszós útra és a trollkodó gnómokra is felhívja a figyelmet.

 Az út mentén mindenütt csordogál a víz, a hegyoldal mohos sziklái között folyton lecsorog. A sziklák és a rajtuk álló szálfák látványa igazán felemelő. Még mini vízesést is találtunk Gnóminak, ami mellett kellemesen pózolhatott.

Még jól emlékezett rá, mikor egy kis fenyőcsemetéről meséltem neki, aki egy fél méteres sziklán állt az egyik vízeséslépcső és az előtte álló híd között. Eltelt azóta két év, nem tudtuk, mi történhetett vele. Hiába kerestem, nem leltem rá, pedig tudtam, hogy a szélesebb és alacsonyabb lépcsőnél kell kutatni. Hiányérzetünk támadt, de mentünk tovább.

   A Triberg-vízesés Németország egyik leghíresebbje. 160 méter magasságból, 7 főlépcsőn zuttyan le a víz, onnan rohan tovább az óraház előtt, végig a városon. A folyó neve Gutach, ami azért érdekes a történet szempontjából, mert a skanzen, amit meglátogattunk, a folyó mellett, Gutachban található, ami csupán húsz kilométerre fekszik innen. Németország legmagasabb vízesésének mondják, holott több mint 400 méter szintkülönbségű vízesései is vannak az országnak, így a neve kissé csalóka. Arra emlékeztet engem, mikor kapcsolgatom a rádiót, és mindegyik azt mondja, hogy márpedig itt a legjobb zenék hallhatók.

  Felmentünk a vízesés legtetejére ameddig lehetett, hogy letekintsünk a folyóra, az erdőre, a városra. Csodás látvány. Próbáltuk innen is megkeresni a fát, de nem találtuk. Miután kinézelődtük, összevizeztük és friss levegővel teleszívtuk magunkat, visszaindultunk. Láttam Gnómin mennyire szerette volna látni a fenyőt, ezért tettünk még egy próbát. Kerestük a híd alatt, hátha újraépítették, de arra az esetre is felkészítettem, ha csak a fa helyét látnánk. Ekkor megpillantottam a híd kanyarjában. Egy nagyra nőtt bokor előtt állt. Megzavart, hogy akkor egymaga volt, most meg társa nőtt. A fa szépen kicsinosodott, pedig először elgondolkodtunk rajta, vajon mi lesz a sorsa a talpalatnyi sziklán.

  Gnómi annyira ugrált örömében, hogy vigyázni kellett rá, nehogy egy óvatlan pillanatban belepottyanjon a vízbe. Akkor aztán keresztet vethettünk volna rá, bár még időnk se lett volna erre. Nézhettük volna a tovaszáguldó sapkát a rohanó folyóban... Inkább nem is gondolok ilyenre, így is kétszer volt már valamilyen negatív tartalmú "rémálmom" vele, mindkétszer szörnyen ébredtem, és egész nap elhalmoztam a figyelmemmel. A végén még hozzászokik...

  Mindent összevetve nagyon sikeres kirándulás volt, megmutattuk mindhármójuknak a közelben található legszebb látnivalókat, és a fiatal fát is épségben láttuk. Mindenki élvezte a látottakat. Ezután kellően kiéhezve indultunk haza az elkészített ebédhez, hogy jól belakjunk belőle.

  Gnómi nagyon elemében volt, ezért úgy gondolta, hogy ebéd előtt illő volna megismerkedni a nyuszikkal is. Velük eddig még nem mert társalogni, pedig olyan félénkek, hogy talán eszükbe sem jutna megrágcsálni a sapkáját. És ha már idáig elmerészkedett, megnézte, van-e hozzá hasonló teremtmény a környéken. Gondolta, a házban élőket már ismeri, ideje lenne a házon kívüliekkel is barátságot kötnie. Nem keresgélt sokáig, mert ráköszönt a bejárati ajtó előtt álló törpe, akivel azért nem találkozott még, mert nem ezt az ajtót használjuk.

  – Szia! De pici vagy! – nézett rá a nagy törpe.
  – Nem is vagyok pici! – szólalt meg Gnómi nagyra nőtt önérzete. – Inkább te vagy nagy! Mit csinálsz idekint?
  – Minden nap elsöprök az ajtó elől – válaszolta –, hogyha valaki látogatóba jön, ne vigye be a port a házba.
  – Hű, milyen fontos munkád van! – ámuldozott Törpi. – Biztosan megbecsülnek a gazdáid!
  – Bizony ám! – lelkesült a söprögető törp a bók hallatán. – Mindig meg is törlik a lábukat, mikor hazajönnek, hogy ne érjen szégyen a poros lépcsőház miatt.
  – Nem akarsz velünk ebédelni? – ajánlkozott Gnómi. – Nagyon finomat készítettünk.
  – Sajnos nem lehet, nem hagyhatom el a posztomat. De azért te menj csak, látom, nagyon éhes vagy már.
  Kellemesen elbeszélgettek volna még, de erre a felkérésre nem tudott nemet mondani a kis törp. Rohant a teraszon gőzölgő tokány felé. Miután mindannyian jól laktunk, megnéztük a készült képeket, néztünk pár vicces filmet, és ezzel el is telt a nap hátralévő része.