Mindkettőnknek meglepetésül szolgált, mikor megtudtuk a következő kirándulás helyét és apropóját. A helye a gyönyörűen helyreállított Csókakői vár, épp azért, mert nem kimondottan egy romról van szó, az apropója pedig az, hogy Gnómit (egy hónap híján) két éve látta meg párom egyedül sopánkodni a kiürített iskolában. Akkor még nem sejthette, miféle kalandos élete lesz mellettünk.

  Ez egy középkori vár a 13. századból, amit még a törökök ostromoltak. Katonai jelentőségét a 16. században elvesztette, amikor Székesfehérvár bevétele után egy évvel a várat védő katonák harc nélkül megadták magukat a vár ellen vonuló törököknek.

  Nem voltunk egyedül, akiket érdekelt a vár. Egy busznyi kisiskolást reguláztak a vezetők, hogy maradjanak nyugton. Ennek tudatában mi előrementünk, nehogy Gnómi riadalmat vagy összefogdosási vágyat gerjesszen bennük. Volt időnk mindent alaposan megnézni és összegnómolni, mert hát nem egyszerű egy iskoláscsoportot egyben tartani.

  A kapu volt az első, ami megfogta Törpit. Kicsit leragadtunk ugyan, de hamarosan más, érdekesebbnél érdekesebb dolgot fedezett fel, amiket muszáj volt végigugrálnia. Kinézett minden lőrésen, kiállt a teraszra, utána vígan szaladt fel a lépcsőkön megnézni, ott mi található. Az épületek szépen rendbe vannak hozva, a szűk lépcsőn felmenve majdnem olyan, mintha egy ma is élő városban járnánk.

  A belső várban szorgosan döngtek a méhek és röppentek a pillangók egyik pipacstól a másikig, közben kellemes, napsütéses időben néztünk szét az alattunk elterülő tájon. Visszafelé, amikor a lépcsőhöz értünk, lenézve megpillantottuk a gyerekcsoportot a kapu elé gyűlve. Mielőtt kimentünk volna a kapun, a lépcsőtákolmány mellett kerültünk egyet a várudvarra. Bár nem volt kitaposott ösvény, Gnómival mi nem adunk ilyen apróságokra... Nagy megelégedéssel kommandóztunk végig a vár fala mellett a szúrós és gabalyodós növények között. Mondtam neki, ne siessen annyira, mert ha hátsón csípi egy zümmögő élőlény, innen gurulva megy tovább, úgy feldagad tőle.

  A kapuhoz visszajutva szállingózva-szétszórva beértek már páran, ezért a kocsihoz vezető visszafelé úton is egyedül, gyerekzajmentesen baktattunk. Már a parkolóból jövet észrevettük, milyen szépek a kertek közötti virágok és fák, a gondozott fű. Néha megálltunk gyönyörködni egy-egy növényben, amikor is Gnómiról majdnem lefordult a sapka a látottak miatt: a távolban észrevett egy nagy építményt, amilyet még sose látott. Megjegyzem, mi sem. Betértünk a másik utcába, hogy közelebbről megnézzük, mi az. Nem csalódtunk, mert kiderült a titok.

A fényességes Csókakői Madárétteremlánc és Szállodakomplexum előtt álltunk. Rögtön pózba vágta magát a fénykép miatt, amit majd mindjárt elkészítek, csak siessek már, és minél hamarabb, meg különben is, nem mondhatja el magáról mindenféle jöttment gnóm, hogy itt fényképezkedett... Ezeknek a pattogásoknak a fele elmegy a fülem mellett, úgy hozzászoktam.

  Ezzel az extra felfedezéssel mentünk haza, ahol ráadásként még tortát is kapott a rosszcsont. Nem csalódtunk benne, mert nap végén megköszönte ezt a csodás napot.
  – Alig várom a következő évfordulót! – lelkendezett. – Kíváncsi vagyok, akkor mit kapok!
  Csak nehogy elbízza magát...