Törpiékkel két-három hétig folyamatosan tarhonyát gyártottunk, így összesen 3 litert sikerült elkészítenünk e röpke idő alatt. Megtelt vele egy kisfazék úgy, hogy a gnómok még el is bújhattak volna benne. Ajándékba szántuk német vendégeinknek, és persze azért is készítettük, hogy egy jó gulyással megvendégelhessük őket. Megérkezésük reggelén elkészítettük az ételt, hogy csak a tarhonyát kelljen megfőzni hozzá frissiben, amikor megérkeznek.

  Amíg az ebéd rotyogott, elővigyázatosan friss fonott kalácsot sütöttünk. A nagy készültségre azért volt szükség, hogy a kalács tetején véletlenül se maradjanak a tojással kenegetés után sapkaszöszök és szakállnyomok.
  Vendégeink egy szombati napon érkeztek meg, és nem is üres kézzel. Egy csodás kis kertecskét kaptunk tőlük ajándékba, amit Bircsi éles szemével azonnal tanulmányozni kezdett. Megelégedetten nyugtázta, milyen gyönyörűek a virágok, és milyen nagyszerűen fognak az ablakban kinézni. A meleg nem tesz jót a nárciszoknak, mert hamar elvirágzanak, ezért a lehető legjobb döntés volt a mindig hűvös hálószobába tenni őket.

  Az üdvözlés után rögtön feltettük az ebédet és a tarhonyát a tűzre, és addig is beszélgettünk, meséltünk, kivel mi történt, hiszen páromék nem találkoztak vagy 20 éve.
  Gyerekkorukban ismerkedtek meg, amikor mindketten Berlinben nyaraltak. A többi magyar gyerek közül csak párom beszélt németül, ezért a német srác lassanként feloldódott a többiek közt, így sikerült összebarátkozniuk. Évekig leveleztek, és a balatoni nyaralásaikat is egyeztették, hogy találkozni tudjanak. Később is ellátogattak néha Magyarországra, de aztán megszakadt a kapcsolat. Párom talált rá a nevére és szakmájára néhány hónapja az interneten, és ennek örömére meghívtuk őket hozzánk egy hétvégére, így alakult ez a vendégvárás.

  Fél óra múlva megebédeltünk, utána kalácsmajszolás közben folytatódtak a sztorik. Volt szó retro mesékről, nyaralásokról, még a Balatonról is, amit rég lecseréltek másra, mivel szörnyen drága. Mondtuk nekik, hogy nemcsak a külföldiek mellőzik mostanában, hanem a magyarok is, mert Horvátországba leutazni 5 napra is olcsóbb, mint leruccanni a tóhoz.
  Mutogattuk nekik a képeket, hol jártunk eddig Németországban, és ők is elmesélték, hol voltak a szabadságaik alatt. Előkerültek a fotóalbumok is, ahol párom felismerte magát gyerekként. Egy élmény volt a sosem látott képeket nézegetni. A törpök nagyokat hallgattak a sok érdekes történet közben, bár nem is nagyon tudtak volna közbeszólni, mert folyton mozgott a szakálluk a kalácsevészet közben. Hamar eltelt az este, éjfél múlt, eltettük magunkat másnapra.

  Mivel másnap délután már utazni akartak vissza, sajnos elég rövidre sikerült ez a találkozó, ezért egy kiadós reggeli után körbevezettük őket a belvárosban, és hogy valami szépet is mutassunk nekik, elautóztunk Tribergbe, ahol eddig nem jártak még. Nem voltak ezzel egyedül, Bircsit sem hoztuk még el, úgyhogy ez egy nagyszerű alkalom volt a bemutatására.
  Nálunk nem volt hó, de ahogy közeledtünk a hegyekhez, fehér erdők, hótól roskadó fenyőfák kísérték utunkat. Tribergben a tél volt az úr, ami csodálatos hangulatot adott a kirándulásnak.
  A városon keresztülrohanó Gutach folyó eddigi látogatásainkhoz képest látványosan hömpölygött sziklás medrében, Törpiék megbűvölten meredtek rá percekig, olyan szép volt.

  Amikor odaértünk az 1000 óra házához, a macicsalád – óriási szerencsénkre – épp délelőtti testmozgását végezte, amit sikeresen levideóztunk, ezután a vízesés felé indultunk. A pénztárban kedvezményes jegyeket kaptunk, amin meglepődtünk, mert nem tudtuk miért, de aztán hamar kitaláltuk...

/Trollkodó gnóm veszély. Belépni szigorúan tilos!/

  Mint kiderült, a téltől megbolonduló gnómok jelentősen veszélyeztették a kirándulók testi épségét, ezért nem mehettünk el a felsőbb hidakhoz, amik a vízesésen haladnak keresztül. Nem látogathattuk meg a talpalatnyi sziklán növögető kis fenyőt se, akit még nem láttunk téli pompájában, de nem csináltunk belőle nagy gondot, hiszen innen is csodálatos volt a vízesés.

  A magasságnak köszönhetően itt többször és többet hullott a hó, és az olvadásból származó többlet láthatóan zavarossá tette a folyóvizet. Zubogott a szürkésben játszó víz a feketével keretezett mederben, mellette pedig vakító fehérségbe borult az egész természet. Sok szép képet készítettünk ahhoz képest, hogy csak az alsó szakasz volt járható, és a trollkodásból is kaptunk egy keveset.

  Hiába voltunk gnómokkal, ez a környék törpfaunáját kicsit sem foglalkoztatta. Kaptuk a nyakunkba a hideg hókupacokat, még Bircsi is megkapta a részét. Próbálta kiszúrni, honnan potyognak az ajándékok, de sas szeme egy csintalankodót sem talált. Egyre csak meresztette a szemét, ezért egyenesen az orrára hullott a hó, amitől folyton tüsszögnie kellett. Jobbnak láttuk elvonulni a tettek mezejéről, és visszamenni az 1000 óra házához.

  Odabent mindenki megtalálta a kedvére való látványosságot. A kakukkos órák  tömött sorai hamar elnyerték vendégeink tetszését; számtalan egyedi darabot kipróbáltak, hogyan ütik el az egészet. Alig bírtak betelni vele. Gnómi megmutatta kis barátjának a három polcnyi tribergi törpöt, akik örömujjongással fogadták őket. Szóba elegyedtek egymással, így megtudták, hogy más törpök is vannak az üzletben, és hogy ők sűrűn vándorolnak egyik sarokból a másikba. Nem kellett kétszer mondani nekik, már szaladtak is, hogy felkutassák őket.

  Egy téli csendélet kellős közepén leltek rájuk, amint egy-egy zsákot hurcolva maguk mögött, próbáltak besietni a fák mögé. Bircsi még idejében köszönt rájuk, mert egy pillanat múlva  nagy sebbel-lobbal elvonultak volna a dolgukra. Mosolygós törpök voltak, víg kedélyűen végezték gnómteendőiket, s közben kedvesen társalogtak Törpiékkel.
  – Milyen szép ünnepi sapkátok és kesztyűtök van! – dicsérte Gnómi a színes öltözéket.
  – Köszönjük – válaszolt egyikük –, a tiétek is szép, tetszik, amiért egyedi!
  Így telt az a kis idő, amit beszélgetéssel töltöttek, majd amikor mindannyian végeztünk az üzletben, a bejáratnál gyülekeztünk, és a parkolónak vettük az irányt.
  Hazatérve nagyon éhesek voltunk már, ezért egy gyors ebédkészítés után mindannyian asztalhoz ültünk. Evés közben kipihentük az utazás fáradalmait és némi beszélgetést követően vendégeink összecsomagoltak. Bár kevés időt töltöttünk együtt, az tartalmas és látványos volt, ezért nem sajnáltuk nagyon. Kikísértük őket a kocsijukhoz, elbúcsúztunk tőlük, és ezzel véget is ért a vendégvárós hétvégénk. Semmi sem akadályozta meg, hogy folytatódjanak a gnómcsínyekben gazdag mindennapok...