Eljött az ideje, hogy bemutassuk Bibircsnek a Honberg várat, ami gyalog húsz perc tőlünk. Mivel nagyobb körutat terveztünk, ezért autóval indultunk el, ami így tíz perc utazást jelent, ha közvetlenül a parkolójában állunk meg. Megmutattuk neki a vár külsejét, ezután pedig Gnómi vette át a körbevezetést.

  Kellemes időt töltöttünk el; mi egy padon ücsörögve, és a gnómokat szemmel tartva, ők pedig barangolva. Minden érdekes zegzug, így például a két bástyamaradvány belseje, amiben burjánzik az élet, az ablak, ahol találkozott a házi kaszással és a kilátó mellett található ösvény, ahol a színpompás sáskákkal barátkozott, mind-mind bemutatásra került Bibircsnek.

  Sáskákat ugyan nem leltek most, viszont Bibircs kiszúrt egy csigát az út közepén. Nagyon keresett valamit, de szemmel láthatóan nem találta meg.
  – Szia! – köszönt rá. – Mit keresel?

  – Szia! Egy pompázatos virágot láttam az előbb a fenti útról, de most, hogy ideértem, nem tudom, merre van, pedig de szívesen megcsócsálnám! Érzem az illatát, itt kell lennie valahol! – azzal folytatta a keresést, mi pedig továbbmentünk a következő célpontunk felé, ami a Duna túlpartja volt.

  Kíváncsiak voltunk rá, hogy a hegyről kinézett pontról vajon milyen lehet a rálátás a várra. Elautóztunk oda, ahol eddig még sosem jártunk, és megpróbáltuk meglesni a várat, de nem volt olyan jó a kilátás, mint gondoltuk. Olyan pöttömnyi apróságnak látszott, szinte alig láttam, Törpiék meg csak magaslatról tudták megnézni, mert a folyó mellett végighúzódó kerítés végig be volt nőve. Az egyik kerítésoszlopra tettük fel őket, hogy jobban lássanak.

  Öt perc szemlélődés után elmentünk a vasútállomás mellett lévő múzeumhoz, amit csak kívülről mutattunk meg nekik. Ősrégi, rozsdásodó gőzmozdonyok állnak a vasút mellett, a kerítésen belül. Egy épület is van, amiben jobb állapotúak pihennek, ők a kiváltságosok, akik nincsenek kitéve az idő viszontagságainak, az alattuk növekvő növények folytonos csiklandozásainak, bár azt csak képen és videón láttuk, mert ebből a szögből nem látható.

  Ez egy négy hektáron elterülő privát múzeum, ami vasárnaponként és ünnepnapokon van nyitva május 1-től október 3-áig, de csoportoknak előjegyzéssel egész évben látogatható a napi nyitva tartási időn kívül is. Találtam egy katalógust, amin szerepel az összes kiállított darab, sokról kép is látható, ha a nevükre kattintunk. Eszerint a legidősebb mozdony 1907-ben épült. Több mint száz éves, de a kinézete szegénynek nem túl rózsás. Nemcsak gőzmozdonyok, hanem személyvagonok és dízelmozdonyok is vannak, aki szereti az ilyet, az kedvére kószálhat közöttük.

  Következőnek elkocsikáztunk a környéken, és felfedeztünk egy kis tavat. Beálltunk a parkolóba, ahol nem mi voltunk az egyedüliek. Horgászok tanyáztak nem messze tőlünk, élvezték a kellemes időt és a csendet. Mondtam Törpiéknek, hogy ne hangoskodjanak, és ne ugrándozzanak, mert azzal elriasztják a halakat a horgászók elől. A tó partjától néhány lépésre azonban megálltak, mert sok apró valami mocorgott és ugrabugrált a fűben.
  – Mi ez a sok kis ocsmányság? – kérdezte Gnómi.

  – Ha jobban megnézitek, nem olyan csúf, mint amilyennek először kinéz – válaszoltam neki.
  Óvatosan felvettem közülük egyet a fűből, és megmutattam nekik.
  – Ebihal, mint amilyet többször is láttatok már, de mindig csak a vízben. Néha kijönnek a partra, ha nedves az idő, de mindig csak a víz közelében maradnak, mert könnyen kiszáradhatnak, és mert még nem fejlett ki teljesen a tüdejük. Bár megvan még a farkincája, de már az összes lába szépen megnőtt. Egy vagy két hét múlva ő is itt fog ugrálni békaként a többiek között.
  A part szélén vegyesen voltak kis békák és ebihalak is, így könnyen összehasonlíthatták őket.
  – Hát ez roppant érdekes! – ámuldoztak mindketten.

  Én személy szerint imádom az ilyen kis békaporontyokat, mert olyan cukik a parányi méretükkel! Tökéletesen úgy néznek ki, mint egy tenyérnyi, felnőtt példány, csak épp akkorák sincsenek, mint egy ujjpercem. Gyerekkoromban sok béka volt a házunk körül, és már ránézésre tudtam egy jó búvóhelyről, hogy van-e alatta vagy nincs. Középiskolás éveimben is gyakran volt hozzájuk szerencsém, mert esténként, mikor hazafelé tartottam, és a vasútállomásnál lévő buszmegállóban szálltam le, az aluljáróban sokszor láttam, hogy beragadt egy-egy szerencsétlen jószág. Csak lépcsőn lehetett megközelíteni, ezért könnyen lehuppantak rajta, de visszafelé már egyikük sem tudott felugrani a lépcsőfokokra. Ilyenkor mindig a tenyeremben vittem ki onnan őket, ha láttam, hogy valahol bajban vannak.
  Ez az élmény valósággal megkoronázta a kirándulásunkat, alaposan kiakadt a cukiságfaktor a mini békáktól. Egész hátralévő nap el voltunk telve ettől a szellemi kielégüléstől. Nem kellett sokat várnunk, csupán két napot, és egy újabb érdekes dolgot láthattunk, de most nem egy tó partján, hanem az esti égbolton, az ablakból kihajolva. Napokon keresztül látható volt, és a tiszta idő miatt volt szerencsénk gyönyörködni benne. Hogy mi volt ez a nagy látványosság, nemsokára megtudhatjátok...