Hajat és szakállat kócoló szellővel megtűzdelt tűző nyári nap, némi kellemesen fodrozódó felhő a vakítóan kék égen, leégett váll, mellkas, orr... kell ennél jobb elfoglaltság május végére? Na, szerintem se! Épp ezért ellátogattunk a Bódenizé partján fekvő Friedrichshafen városba, ott is konkrétan a kikötőbe, mert az érdekelt minket, amit még egyszer sem volt szerencsénk megtekinteni. Sokszor elhaladtunk mellette haza- és visszautazásaink alkalmával, nagyon ideje volt szétnéznünk itt, milyen is valójában.
  A birnaui kolostor mindig magára vonzza a tekintetet, olyan festői látványt nyújt a háttérben kéklő tóval, valamint a szőlőtőkékkel és jegenyefákkal, amik körülveszik. Minden alkalommal megcsodáltuk ezt a gyönyörű kilátást, és legtöbbször meg is pihentünk itt utazásaink során.

 
  A kikötőbe érve, Gnómi furcsa dologra lett figyelmes. Egy táblára, ami arra figyelmeztet minden állatbarátot, hogy a tóban lévő állatokat gépjárművel etetni tilos. Szigorú szabályozásnak tűnik, el kell ismerni, de elképzelhető, hogy ennek ellenére is akadnak olyan fanatikusok, akik titokban, amikor senki nem látja őket, mégis megkockáztatják a dolgot, hiszen amint láttuk, sok hattyú és réce él itt a tavon...

  A kikötőben sorakozó vitorlásoktól nem messze, csak épp az út másik oldalán, óriási szerencsénkre alkalmunk nyílt alaposan megszemlélni egy fészkelő bütykös hattyút. Ennyire közelről még sose láttunk egy fészket se. Mindig nagy kiváltság, ha a természet ilyen titkaiba bepillantást nyerhetünk, és főleg az, ha a törpök nem riasztják meg a meglesni kívánt élőlényt. A legtöbb esetben mégiscsak elszalasztjuk az efféle lehetőségeket a szeleburdiságuk miatt, de mindig tanulnak a hibáikból, amiket a következő alkalommal megpróbálnak kiküszöbölni.
  Sajnálatunkra a fiókát nem tudtuk meglesni, mert csak a lába lógott ki a védelmező szárnyak alól, és azt se sikerült lefotózni, hiába is próbálkoztunk.
 

  A bütykös hattyú a legnagyobb röpképes madarak egyike, ezért mindig ritkaságszámba megy, ha repülni látunk egyet. Először a Federsee meglátogatásakor láttuk és hallottuk őket repülni, amit lefényképezni sajnos szintén nem sikerült, de most itt volt a nagyszerű és elszalaszthatatlan lehetőség, amit vétek lett volna kihagyni. Amint meghallottuk, hogy mire készülnek, a kis törpök már be is álltak a képbe, hogy bizonyító erejű kép készülhessen a repülő hattyúkról. Háttérben Svájc hófödte hegyei láthatók némi tejszínhabfelhővel megáldva.

   Látszik is, mennyire fotogének ezek a madarak, ha gnómokkal szerepelnek egy képen, nem igaz? Bár valójában majdnem minden élőlénnyel kapcsolatban igaz ez a megállapítás, legyen az egy poloska vagy egy óriásfenyő, hiszen a gnómok mindent szeretnek megnézni, ami érdekesnek tűnik, él és mozog, mellettük tényleg minden jól mutat egy képen.

  Elsétáltunk a kikötő bejáratához, ahol remekül látszott a másik oldalán lévő torony, mint "turisztikai látványosság", ahová mindenképp el kell látogatnunk. Nem tartózkodtunk még itt annyi ideje, hogy bármink is leéghetett volna, ezért természetesen visszafordultunk, és átmentünk a másik oldalra. Út közben szintén meglestük a hattyút – sikertelenül.

  Még el sem értünk a móló végére, ahol a kilátó áll, amikor egy rendőrhajó hagyta el a kikötőt. Roppant érdekes látvány volt, még sosem láttunk ilyet, de hát épp ezért jöttünk ide szájat tátani, vagy nem? A nagyszerű élmények sora még nem ért véget, ezért felmentünk a kilátóra, ahol egész sok ember bámészkodott.

   A fent ácsorgó és fényképező emberek közül senki sem foglalkozott törpjeinkkel. Érdekesebbnek ígérkezett számukra az egyik emeleten lévő lakatkiállítás megtekintése, ami a rácsra lett kifüggesztve. Töménytelen mennyiségű, megszámlálhatatlan sok lakat meredezett a kilátó egyik oldalán, és mint valami helyi attrakció, odavonzotta a kíváncsi tekinteteket. A kikötő legnagyobb látványossága mégis a távozó és érkező hajók voltak, amiket felbukkanásuktól kezdve végigkísértek Gnómiék.

  Apró pöttyként tűntek fel, maguk mögött hagyva a víz fodrozódását, és ahogy egyre közelebb és közelebb értek a vitorlások és motorcsónakok közt, úgy látszott mindjobban, ahogy befordulnak a kikötő bejárata felé a bójákkal jelölt útvonalon.

  És amint az jól látszik, nemcsak a gnómoknak, hanem a hegycsúcsoknak is van sapkája, ezért Bircsi velük is pózolni szeretett volna, és hogy Gnómi se maradjon ki ebből az élményből, egy kulisszafotó keretein belül megmutatom, milyen is az, amikor két rosszcsont törpöt kell egy helyben maradásra késztetni annak érdekében, hogy legalább egy normális kép készülhessen róluk... 

  Amikor majdnem minden energiánkat kiszívta belőlünk a hőség és az irgalmatlan napsütés, és kezdtünk megpirulni, elindultunk a partra, hogy megnézzük, mit láthatunk a Zeppelin Múzeum előterében. Szemfüles gnómtulajdonosok módjára rögtön kiszúrta a szemünket a rakoncátlankodó gnómoknak fenntartott törpetároló sarok, ami a szeleburdi jószágok biztonságos elhelyezését szolgálja, míg gazdáig körbejárják a múzeum nyújtotta érdekességeket. Bár nem volt okunk rá, hogy használatba is vegyük, és ezt Törpiék is tudták, Bibircs mégis akkora szemeket meresztett a kis tárolókra, mintha most azonnal be kéne menniük oda. Valójában nem akartunk befizetni a körbevezetésre, így teljes biztonságban érezhették magukat, de ilyenkor mindig alaposan a sapkájuk alá néznek, nem találnak-e valami olyan csínytevést alatta, ami miatt szerintünk esetleg mégis megérdemelnék a megrendszabályozást.

  A tó és a város fölött gyakran láttunk léghajókat repülni, úgy véltük, erre a nem mindennapi eseményre is be lehet fizetni valahol, de nem óhajtottunk ilyen extrém élményben se részt venni. A kikötőben sétálni épp elég szórakoztatónak tűnt, nem vágytunk semmi hasonlóra, esetleg csak elnyalni valahol egy fagyit, amivel majd a törpök jól összekenik a szakállukat, ha nem figyelnek oda.

  Megnéztük Árbocországot, amint a csodásan kéklő ég alatt vígan és locsogósan ringatózott, elgyönyörködtünk a tejszínhabfelhőkben, közben többször megnéztük a hattyúfészket, ahol még mindig nem láttunk többet a fiókából, mint egy kikandikáló lábat. A színünk kezdett a rákéhoz hasonló vörösségűvé válni, a vállamon már kiütköztek az apró, fehér hólyagocskák, mire kiültünk egy teraszra elfogyasztani valami ebédféleséget.

  Két gnóm mellett megtanultuk pillanatok alatt kiszúrni a minket körülvevő érdekes jeleneteket, mint például egy galambpár szerelmeskedését. Nem győzték elhalmozni egymást figyelmességükkel, szeretetük apró jeleivel, mit sem törődve az őket megmosolygó emberekkel. Mindenki ment a maga dolgára, vetettek rájuk egy aranyos pillantást, és tovasétáltak a napsütésben. Csak a kis törpök bámulták őket szájtátva, irigyelve, hogy mennyire nem foglalkoznak a külvilág véleményével.

  Nagyon élménydús kirándulás volt, és amennyire kiszívta belőlünk a napsütés az energiánkat, annyival erősebben tűzött le ránk. Törpiéknek nem lett tőle semmi baja, mert a gnómsapka megvédte őket a hőgutától, bár Bircsi orra mintha egy kicsit megérezte volna ezt a hatalmas kánikulát... Mindenesetre mindketten kimerültek, így egy szavuk sem volt hazafelé, és még otthon sem. Azt hittem, ettől majd egy jó darabig elhallgatnak rosszalkodás tekintetében, de rá kellett jönnöm, hogy túl bizakodó vagyok a törpékkel kapcsolatban...