Láttuk a Duna alámerülésének helyszínét, ettől aztán nem kellett rábeszélnünk magunkat arra, hogy az Aach-forrást is meglátogassuk. Mindkettő ugyanolyan elbírálás alá esik nekünk: víz, amit látnunk kell. Pláne, mivel közük van egymáshoz.
  A Duna alatti víznyelőkön  lefolyik a víz, amitől szárazabb időben a folyómeder több mint tíz kilométeren keresztül járhatóvá válik. Ez a jelenség az év felében vagy még annál is tovább észlelhető. Az elnyelődött vizek a hegyek alatti barlangokon keresztül légvonalban 10-15 km-t megtéve az Aach folyó forrásában kötnek ki. A föld alól, viszonylag nagy területen bugyognak fel, mint valami természetes jakuzzi. Ez Németország legnagyobb vízhozamú forrása. Azt hiszem, nem kell több hozzáfűznivaló, hogy miért. A Duna vizét a Rajnába vezetve egészen az Északi-tengerig viszi, és még egy pofont is ad a Duna-Rajna vízválasztónak. A természet csodái kifürkészhetetlenek.

  Törvényszerű, hogy amikor ismeretlen helyre készülünk, ott épp útlezárás, építkezés, terelés van, és véletlenül se tíz kilométerrel arrébb, hanem a cél előtt egy kilométeren belül. Sebaj, ha a forrást nem is láttuk kiírva, a hozzá címzett éttermet hirdető táblát követve hamar megtaláltuk az utunk végét is. A kapuval szemben lévő parányi parkolóba beállva izgatottan indultunk el felfedezni a látnivalókat.

  A kapun túl már látható a forrás. Illetve pont, hogy nem látható, mivel alulról bugyog fel. Első pillantásunk a mederre esett. Ami ott látható, az valami fantasztikus! A napsugarak megvilágítják a lágyan ringatózó, több méter hosszú, szemkápráztatóan zöld növényeket, amik tökéletesen szemléltetik a sodrás gyorsaságát. Gnómi majdnem beleszédült a vízbe, úgy megbabonázta a gyönyörű növényhad. A vízen ludak és récék úszkáltak, legelésztek békésen. A híd környékén tör elő a víz. Percekig nem tudott elszakadni tőle a kis zöldség, nézte és hallgatta a felcsobbanó vizeket.

  És ha már víz, természetesen a szivárvány sem maradhat el. De érdekességként nem ám a víz felett, nem is a felhős égbolton, főleg nem a nappal szemben. És ami még fontos: nem egy teljes szivárványt kell elképzelni. Csupán egy csöppnyi félglóriáról van szó a lehanyatló nap fölött, a vakítóan kék égbolton, de nagyjából fél órán keresztül láttuk, és ki tudja, mióta volt már jelen, mikor mi észrevettük... Látott már valamelyikőtök ilyet?

  A forrástól 500 méterre áll egy őrtorony romja a híd felett, amit vagy lépcsőn lehet megközelíteni balra, vagy az erdőn át jobbra. Felfelé a lépcsőn mentünk. Elég fárasztó volt, de még mindig biztonságosabb, mint az erdőben, aminek miértjéről lentebb olvashattok, amikor a visszautat írom le. A torony felé a földön több helyütt is eldobott szemetet találtunk, főleg cigis dobozt (és kuka persze nem volt a közelben, hogy belerakjam a lelki békém érdekében). Félúton megálltunk egy fedett épületnél, ami esőháznak tűnt. Előtte tűzrakóhely grillráccsal, mellette a földön italos üvegek hevertek egy kupacban. Pozitív, hogy nem szanaszét, de hogy nincs egy fedett szemetes, amibe belerakja az ember, az kisebb negatívumként értékelendő. Miért nem lehet sok embert, köztük turistákat vonzó helyre több szemetest applikálni, hogy ne a földön heverjen a gyászosan sok szemét? Költői kérdés, nem is várok választ rá.

  Alattunk a frissen születő folyó csillogva kanyargott a lemenő nap megvilágításában. Festői látvány, grátiszként itt is látható volt a félglória. Hogy látszódjon, miféle furfangokat kell elkövetnem néha gnómunk kedvéért, mutatok egy kulisszafotót. Íme:

  Az őrtorony egy 5x5 méter alapterületű építmény lehetett anno, ami körül mini árok húzódik, akörül pedig nyomokban felfedezhető a hajdani körülkerítés maradványa, de kell némi fantázia hozzá. Eljutni ide kedves kis erdőn keresztül, szép őszi színekben pompázó fák közt sikerült. Úgy nézett ki az erdő, mint a 30-40 évvel ezelőtti, nagyszobák egész falát beborító poszterek, amik akkor nagyon divatban voltak, és általában tengerpartot vagy erdőt ábrázoltak. Így már nem lesz nehéz elképzelnetek, milyen gyönyörű volt. Nem időztünk ott sokat, körüljártuk, megnéztük, utána visszaindultunk.

  Itt következik a visszaút leírása, amit néhány bekezdéssel feljebb beharangoztam. Az esőháztól nem a lépcsőkön mentünk vissza a forráshoz, hanem az erdőn keresztül. Sehol egy korlát, mindent beborít a lehullott levelekből álló szőnyeg, ami néha csúszik, néha eltakarja a kiálló gyökereket és köveket, amikben könnyen elbotlik az ember, ha egy virgonc törp pogózik a zsebében – ez a miértje a veszélyességnek. De meg kell mondanom, hogy lenézni a hegyről a levélszőnyegre, a csupasz fák között messze elnézni, miközben nem is lehet látni, hol fut az alattunk lévő út, valami hihetetlenül feltöltő élmény volt! Mindenhol barna levél és levél, egy csöppnyi végeláthatatlan erdő, amiből egy egykanyaros szerpentinen végighaladva már ki is keveredünk. Ez az idő épp elég ahhoz, hogy még egy pozitívummal többet számoljak az egyébként sem unalmas forráskörutunkhoz.