Egész nap finnyáskodott, semmilyen kaja nem mozgatta meg a fantáziáját. Betértünk a boltba vacsorához kellő alkatrészeket vételezni. Vittük őt is, hátha kitalál valami izgalmas evési lehetőséget.
  Ahogy elsétáltunk a kenyér részleg mellett, kibújt a zsebemből. Meglátott egy magányos kalácsot a zsömlés rekeszben. Nyálcsorgatva szemezgetett vele, de véletlenül sem szólt volna, hogy szeretné magáévá tenni. Elkaptuk a sóvár pillantását, s amikor elfordult, gyorsan bedobtam a megvett kiflik közé a zacskóba, és továbbálltam, mielőtt észrevenné a turpisságot. Tudjuk, milyen mohó, ha kalácsról van szó, ezért titokban kellett tartani, nehogy úgy járjunk, mint múltkor, amikor megrágcsálta, pedig még fel sem volt vágva.

   Otthon folytatódott a nyifi-nyafi nyűgösség, mintha legalább megjött volna neki aaaa... számla a sapkatisztítóból. Hogy egy kicsit lefoglaljam elé tettem egy listát, amit aznap találtam az egyik könyvben. Megkértem rá, hogy másolja le nekem onnan azokat a műveket, amiket nem talál meg a polcon a könyveim között. Örült, hogy segíthetett az aktuális kívánságlistám kiegészítésében.
  Ezalatt én a konyhában elkészítettem a kalácsot. Amint elkészült, kibattyogott utánam. Meglepetésében elejtette a lapot. Annyira megörült a kalácskáknak, hogy egész vacsora alatt egy szó sem hagyta el a száját. Csámcsogás annál inkább, de öröm volt ránézni, milyen aprósággal ki lehet iktatni egy kicsit.

  Amennyit csak tudott, magába tömött, utána begurult a szobába. Mire beértünk, már jóízűeket horkantva durmolt, csak a "ZzZzZz..." szállongó felirat hiányzott a sapkája mellől.