Elmentünk a közeli Harrasberg melletti tóhoz, amibe a hegyről összegyűlő vizek folynak. Végtelenül nyugodt környék, egy teremtett lélekkel sem találkoztunk, csak akkor, amikor már a kocsihoz sétáltunk vissza.
  A parányi tavat kezdtük körbejárni, de sok volt a susnya, sehol nem volt lenyírva a fű, ezért visszafordultunk a faház felé, ami a másik parton, épp velünk szemben volt. A házikó mellett folyik a tóba a víz. Csak csörgedezett, ezért le tudtunk menni a medrébe. Mondtam Gnóminak, hogy ne csintalankodjon, mert ha beleesik, én ki nem halászom a halszagú vízből...

  A képen látható, milyen varázslatosan festői a táj. A tó után továbbsétáltunk az erdőben. Nagyon szép, élmény volt a nedves föld illatát mélyen beszippantani. Egyszer váratlanul megcsörrent a telefonom, üzenetem érkezett: "Üdvözöljük Lapuországban! Vegyen részt Ön is idei erdei lapuugró játékainkon, ahol meglepő élményekben részesülhet! Ilyen például a pókhálóba tekeredés vagy a két lapu közül a földre esés. Sok szerencsét kívánunk!"

   Gnóminak nem kellett kétszer mondani, azonnal nekigyürkőzött. Az első pár levelet könnyedén vette, utána azonban feladta a kis lustaság, olyan kényelmes fekvőhelynek bizonyult az egyik megtermett levél. A pihenés után hazamentünk.

  Következő kimozdulásunk alkalmával ismét errefelé tendáltunk. A hegyre vezető útnál megálltunk, onnan indultunk neki gyalog a várhelynézésnek. Az infótáblán jelölve van a vár, de "hajdani" címmel illették. Nyilván ne várjunk tőle sokat. Pár kőkupac, törmelék, vagy még annyi se. Be kell érni azzal, hogy valamikor itt állt egy vár. Igazából nekem mindegy, én a tudattal is jóllakok. Végül nem jutottunk el addig, hogy megtudjuk, mi van a hegytetőn...

  Az erdőben egy szemecskés fatönkbe botlottunk. Törpi először megijedt, de látta, hogy mellette áll egy másik is. Bárhová néztünk, mindenhol felfedeztük az apró szemeket. Mint amikor általános iskolában kartonból készült Vukokat kerestünk a "Kiserdőben", úgy támadtunk le minden megszemélyesített tönköt. Annyi volt belőlük, hogy biztosan minden éjjel jól szórakoznak együtt. Gnómi persze mindenkivel akart egy fényképet, nehogy megbántsa valamelyiküket.

  Sok kőkupac kompozíció sorakozott az út szélén, és pár lépésre az úttól, az erdőben is. Ezek a mókás összeállítások nemcsak kövekből, hanem érdekes alakú, mohás ágakból épültek. Annyit láttunk belőlük, hogy Gnómit is inspirálni kezdték, ezért épített egyet, nehogy kimaradjon a buliból.

  Talált egy kövekkel elkerített kis részt. Kifundálta, hogy svédasztalt csinál a mókusoknak tobozokból.  
  Senki számára nem lesz újdonság, hogy szereti a gombákat. Kóborlásunk során többféle került a szemünk elé. Olyan is, amit még párom se látott soha élőben. Ilyen volt a korallgomba, bár annyira parányi volt, hogy majdnem eltapostam szegényt, ő egyből kiszúrta. Rögtön mutatta is Törpinek, hogy ezt nézze meg, mert valószínűleg nagyon sokára láthat legközelebb ilyen csodát.

  Közben elkezdett esni a szakadozott felhőkből. Az erdő megvédett minket attól, hogy elázzunk, de azért ő be akart bújni egy gnómméretű sátorba. Ahogy haladtunk előre az úton, úgy maradoztak mögöttünk a kupacok és a vizslató szemek. Amikor már egy jó ideje nem találkoztunk egy tönkkel sem, és a lomb is ritkulni kezdett felettünk, visszafordultunk.

  Utolsó momentumként találkozott egy lelkesen ciripelő sáskával, aki a szerenádját mutatta be a sütkérező gyík barátjának. Mellettük egy békakirály mérgelődött, akinek nem tetszett ez a hangos muzsika.

  – Miért kell mindig az ablakom alatt mulatnotok? – dohogott mérgesen. – Ugorj egy sarokkal arrébb, akkor is idehallatszik ez a cincogás!

  Gnómi viccesnek találta a jelenetet, a hasát fogva futott utánunk, nehogy megfeledkezzünk róla, és ott hagyjuk. Már elfelejtette, hova készültünk a sétával, mert a sok gomba és szemes fa teljesen elvonta a figyelmét. Ilyen aranyos élményben nem mindig van részünk, ezért nagyon örültünk, hogy bekerültünk ebbe az erdőbe. Biztosan sokáig nem felejtjük el, milyen frappáns aprósággal fel lehet dobni egy kivágott fa törzsét.